3.fejezet -Újra otthon

Sziasztok!

Végre elkészültem a következő fejezettel. Sajnálom, hogy ilyen sokáig tartott. De végre itt van és remélem tetszeni is fog nektek.
Nagyon köszönöm azt a sok visszajelzést. Nagyon jól esnek, ahogy az is, hogy ennyire várjátok a folytatást. Nem is húzom tovább az időt. Jó olvasást.
Puszi: Hope

(Carlisle szemszöge)

Igazából nem tudtam meg semmi lényegeset. Aro ugyan azt mondta, amit évekkel ezelőtt. Semmi többet. De tudom, hogy titkol valamit. Van valami a háttérben, amit nem akar vagy nem szabad megosztania velem. De mégis mi lehet? És mi köze van hozzám?

És az a nő? Isabella? Olyan furcsa volt. Barátságos, mégis távolságtartó. De mikor megláttam hatalmába kerített egy érzés. Mintha ismerném, mégsem elégszem rá. És még sosem láttam Aro-t ennyire hallgatagnak. Mikor az a lány beszélni kezdett… mintha Aro elvesztette volna a tekintélyét. És mégis miért mondta azt, hogy sosem ártana Aro a barátainak? Hiszen tudom, hogy ha Aro akar valamit, akkor meg is szerzi magának és nem érdekli a barátság sem. A családunkat eddig mégsem támadta meg. Lehet, hogy Isabellának igaza van és Aro mégsem olyan rossz? És én miért hiszek annak a nőnek? Még csak most ismertem meg és nem tudok róla semmit, de mikor a szemembe nézett és megígérte, hogy épségben kerül vissza mellém Jasper, bíztam benne. Hittem neki. Valami belül azt súgta hinnem kell. És az a furcsa érzés a mellkasomban, az is enyhült. Nem szűnt meg teljesen, de enyhült. És az kellemes volt. De most, újra itthon, megint előjött és még mindig nincs rá válaszom. A semmiért hagytam itt a családomat. De legalább megpróbáltam.

-Mi történt fiam? A szokottnál is csendesebb vagy.

- Semmi. Csak… Isabellára gondoltam.

- Miért?

- Van benne valami leírhatatlan. Mindenki tart tőle, de tisztelik. Éreztem. Viszont őt nem. Mintha nem is lett volna ott. És amiket mondott? Szinte teljesen megnyugtatott.

- Mit mondott? –kezdett egyre jobban érdekelni ez a titokzatos nő. Vajon ki lehet ő?

- Előre tudta, hogy kérdezgetni akarom. Azt mondta ne kérdezzek semmit, mert nem válaszol. Biztosított róla, hogy épségben elhagyhatjuk a kastélyt minden bonyodalom nélkül. Azt mondta, amíg ő ott van, addig nem esik bántódásunk. Vajon miért mondta?

- Nem tudom fiam. Számomra is rejtély. Még sosem láttam, de én is azt éreztem mellette, amit te. Biztonságot. Tudtam valahol mélyen, hogy ő ott van, Aro-nak eszébe nem jutna bántani és így is történt. Mintha Aro félne tőle.

- Egyenesen retteg. Megalázkodik előtte, a vámpírok leghatalmasabb királya. Nem tudom, ki lehet ő. De a Volturi fél tőle. Pedig azt hittem ők csak egy valakitől félnek.

- Miről beszélsz?

- A déli háborúkban nagyon sok vámpírral találkoztam és voltak egy páran, akik sokat tudtak a régiekről. Azt mondták tartani kell a Volturitól, mert veszélyesek. De van náluk nagyobb erő is.

- Milyen erő?

- Egy olyan, mely egyetlen mozdulattal eltünteti a vámpírokat. Vérfarkasok, alakváltók, vámpírok, boszorkányok és emberek. Mind külön faj és ellenségek. Az emberek tudatlanok, semmit nem tudnak a természetfelettiről és ez az egyetlen dolog, amiben mind a négy faj egyet ért. Hogy az emberek ne tudjanak róluk. Mert az veszélyes.

- Honnan tudsz te ilyet?

- Mesélték. És meglep, hogy te nem tudod.

- Meséld el, kérlek.

- A legenda 5 testvérről szól. Az idők kezdetén még csak emberek éltek a földön. Illetve olyanok, akik képesek voltak a… természetfelettire. Boszorkányoknak nevezték őket. Ezek a különleges emberek megértették a többiekkel, hogy nem rosszak attól, hogy mások. Ők is emberek. Elfogadták egymást, boldogan éltek. Az idő egyre csak telt és civilizálódtak az emberek. A család, akit említettem, átlag emberek voltak, kivéve az asszonyt. Ők is békében éltek, mígnem egy napon az egyik családtagot holtan találták. Egyből a boszorkányokat okolták, de a feleség meggyőzte a férjét, hogy nem ők tették. Hogy képtelenek lennének a boszorkányok elvenni az emberek életét. A férje hitt neki. Nem a boszorkányok tették. Hanem a szomszéd faluban élő nép. Mikor a családfő megtudta bosszút esküdött. Megfogadta, hogy kiírtja a népet. A felesége boszorkány volt. Arra kérte adjon hatalmat a családjának, hogy megvédhessék magukat és a faluban élőket.  Az asszony megtette, hogy védje családját. A jószándék vezérelte. Azonban a gyerekei nem akarták. Így az asszony, hogy teljesítse férje akaratát, hazudott a gyerekeinek. Mindegyiket egyesével változtatta át. Mikor az első, legidősebb fiú átváltozott, a többiek tudták mi történt. Figyeltek a jelekre és így az asszony nem tudta átváltoztatni őket. Újabb tervet eszelt ki. Más lénnyé változtatta mindegyiküket. Mivel más folyamata volt, így a gyerekek csak akkor jöttek rá, mikor átváltoztak. A családfő vámpír lett. Az asszony a saját vérét adta neki. A legidősebb fia vérfarkas lett, mint a másik nép. A középső fia akárcsak az apja, vámpír. A legkisebb fia, aki életben maradt alakváltó lett. A vérfarkas és az alakváltó közt annyi a különbség, hogy a vérfarkas teliholdkor tud átváltozni, az alakváltó pedig bármikor. A lánya ember maradt, mert azt remélte boszorkány lesz belőle. A család bosszút állt a törzsön, mely végzett a fiúval. Kiirtották őket. Viszont a férje és a két legidősebb fia többet akartak. Átváltoztatni embereket és ezt a boszorkány nem tudta elviselni. Képtelen volt elhinni, hogy egykori szerető családja semmivé lett. Méghozzá miatta. Mert ő tette azzá őket. Az asszony gyermeket várt. Tudta ez a gyermek lesz az ő megváltása. Kislánya született. Felnevelte, miközben folyamatosan tanította. Lányával és legkisebb fiával együtt óvták a gyermeket. Mikor elérte a 20 éves kort, az anyja minden hatalmát a kisebbik lányának adta. Végül az asszony tudta, hogy a fiai bosszúja utoléri. Mert biztos volt benne, hogy nem marad titokban a tette. Tudta, hogy könnyen végezhetnek vele annak ellenére is, hogy a kisebbik fia védelmezi őt. De véget akart vetni az egésznek. Tudta, ha ő meghal nem lesz, aki megállítsa a teremtményeit.  Helyre akarta hozni a hibáit éppen ezért óvta annyira a gyermeket. Akkora hatalmat adott a kisebbik lánya kezébe, amekkorát csak tudott. Ő volt az egyetlen, aki megállíthatta volna a testvéreit és az apját. Mikor a férje megtudta mit tett, óriási haragra gerjedt és megölte a feleségét. Meg akarta ölni a lányt is, amíg nem késő, de végül nem sikerült neki. Helyette ő halt meg. A lány megkínozta és a végén porrá égette az apját. Gyűlölte őt, amiért megölte az anyját, de tudta egyszer eljön ez a nap. Hiszen az asszony felkészítette a gyermeket. A fivérei megijedtek tőle és gyűlölni kezdték húgukat, amiért végzett az apjukkal. Miután a szülők meghaltak két részre szakadtak a gyerekek. A két legidősebb fiú elment, de megesküdtek, hogy végeznek testvérükkel és mindenkivel, aki segít neki. A legenda szerint a két fiú folytatta, amit az apjuk elkezdett. Újabb és újabb vámpírokat illetve vérfarkasokat hoztak létre. A fiatal lány pedig ottmaradt másik két testvérével, akik segítettek az anyjuknak. A nővére ugyan ember volt ezért védelmezte őt mindentől. A fivére pedig megesküdött neki, hogy bármikor hajlandó segíteni neki, de ő is elhagyta a falut. A két lánytestvér ott maradt.

- Ezután mi történt?

- Az emberlánynak boldog családja volt és békében élt a faluban a testvérével. A faluban élők elfogadták a fiatal lányt, még a boszorkányok is. Ő pedig vigyázott a falura. Egészen addig, míg a nővére meg nem halt. Mindig közel álltak egymáshoz és az elvesztése megváltoztatta őt. Elhagyta a falut és körbejárta a világot. Tudta eljött az idő, hogy eleget tegyen az anyja akaratának és elvegye a testvéreitől a hatalmat, melyet sosem kellett volna megkapniuk. Mikor rájuk talált, már rengeteg mindenkit maguk mellé állítottak ás átváltoztattak. Így kevésnek bizonyult ellenük. Neki is fel kellett készülnie így visszavonult és keresett egy biztonságos helyet. Bár tudta, ha átváltoztatja az embereket, akkor ő sem lesz jobb, mint a testvérei, de szüksége volt olyanokra, akik hűségesek hozzá azért, hogy meg tudja állítani fivéreit. A másik, ami visszatartotta az a nővére iránti szeretete volt. Mivel ő ember volt, nem akarta az ő faját kiirtani. De szüksége volt rájuk. Ezért megtette. A lány ugyan embernek nézett ki, de boszorkány volt. Egy olyan boszorkány, aki vámpír gyorsasággal bírt, akinek az érzékei sokkal jobbak voltak, mint bármelyik testvéréé. Halhatatlan volt, mégis emberi. Egy félvér. Minden különleges megvolt benne, ami a testvéreiben és még valami. A boszorkányok ereje. Ezáltal ő jelentette a legnagyobb veszélyt a testvéreire. Sok mindenkit változtatott át, de csakis boszorkány erővel. Másképp is tehette volna, de arra csak nagyon keveseket méltatott. 

- Mégis hogyan?

- A vérével. Ha valaki iszik a véréből és utána meghal, olyan lesz, mint ő. Egyfajta kötelék alakul ki, de erről többet nem tudok. Csak annyit mondtak, hogy a vér az, ami összeköti őt a teremtményeivel.

- És mi történt ezután?

- Nem tudom. A legendát sosem hallottam végig.

- És hogy jön ide a volturi?- értetlenkedtem.

- Nem biztos, hogy ez igaz, de lehetséges. Azt hallottam, hogy ez a lány- az öt testvér közül a legfiatalabb- olyan hatalmas lett, hogy elnyomja az összes többi fajt. Hogy ő irányítja őket. Állítólag a Volturit is ő hozta létre. Vagy ő adott nekik hatalmat. Császárnőként emlegetik. Ha helyesek az információim, akkor van egy lánya, vér szerint. Egyetlen egy, aki a királynő. Nos, a császárnőről nem tudnak semmit. Talán még most is létezik valahol, de lehet csak egy legenda. De abban biztos vagyok, hogy ő a legfélelmetesebb lény a földön. És a lánya sem semmi. Ők ketten azok, akik véget vethetnek ennek a világnak. Mert a császárnő vére folyik a lánya ereiben. Ő is képes mindarra, amire az anyja. Tehát ketten együtt kiirthatják azokat a fajokat, amiket szeretnének.

- Jasper, honnan tudod mindezt?

- Mikor átváltoztam, akkor találkoztam egy nővel. Maria seregét irányítottam és éppen újabb embereket kereste, akiket átváltoztathat. Akkor találkoztam egy lánnyal, aki elmesélte a történetet. De azt nem tudom ő honnan hallotta.

- És ki volt ő?

- Mindössze egy 17 éves lány lehetett, aki tudott a vámpírokról és tudta milyen harcok folynak ott.

- És ezt nem találtad furcsának?

- Nem. Sok ember tudhatta, de azok mind meghaltak, vagy átváltoztak. Lehet, hogy átváltoztatták őt. Akkor egyszer láttam, utána soha többet.

- Ez érdekes. Utána kell néznem.

- Nem hiszem, hogy bármit is találsz, de megpróbálhatod.

- „Kérem, kapcsolják be öveiket. Hamarosan megkezdjük a leszállást.”- hallottuk meg a női hangot. Mélyet sóhajtottam, de eleget tettem a kérésnek. Közben pedig az járt a fejemben, amit Jasper mesélt. Vajon valóban létezik. Létezik a császárnő, a királynő? És a többi faj? Vámpírokon kívül vannak más fajok is? Boszorkányok, vérfarkasok, félvérek? Hiszen alakváltókról már hallottam. Találkoztunk is velük. Nem kizárt, hogy az egész valóság. Akkor pedig nagyon vakon éltünk eddig.

Miután a gép leszállt és kiléptünk a repülőtér parkolójába, megpillantottam Alice-t és az én egyetlen, bájos feleségemet.

-Sziasztok.

- Szia szívem- mosolyodott el Esme, majd egy apró csókot lehelt ajkaimra. –Sikeres út volt?

- Nem igazán- ráztam meg a fejem. -Aro nem mondott semmi újat. Csakis annyit, amennyit régen és ez gyanús. De most nem érdekel.

- Mi történt? Nem akart elengedni? Vagy baj van? –kérdezősködött tovább.

- Semmi. És Aro minden szó nélkül elengedett. Nem akart ott tartani.

- Nem is mert volna- szólt közbe Jasper.

- Miről beszélsz édesem? –nézett rá kíváncsian Alice.

- Volt ott egy 17 év körüli lány. Nem tudom, hogy mi lehetett, de nem vámpír volt. És Aro úgy tartott tőle, mint a tűztől.

- Ki volt az?

- Nem tudom. Csak a nevét. Isabella.

- Jasper, jól vagy?

- Persze. Csak nem tudom kiverni a fejemből. Olyan magabiztos volt és erős. Egyszerűen leírhatatlan. Olyan felsőbbrendű. Nem olyan, mint a Volturi. Biztonságot nyújtott a jelenléte. És nem éreztem semmit. Nem hatott rá a képességem. Olyan titokzatos volt.

- Még a végén azt hiszem belezúgtál- nevetett fel Alice és mi is jót mosolyogtunk rajta.

- Igaza van Jaspernek. Furcsa volt. De jó értelemben.

- Menjünk haza. A többiek is vártak már titeket- mosolyodott el szerelmem. Alice és Jasper beültek hátra, én vezettem, Esme pedig mellém ült. Az utat viszonylag csendben tettük meg, bár Alice szája be nem állt, de senki más nem beszélt. Lassan megérkeztünk a házhoz. Leállítottam az autót, mind kiszálltunk és bementünk a házba. Mindenkit végigöleltünk. Hiányoztak, pedig csak reggel mentünk el. Igaz, most meg hajnal van. Új nap, új fordulatokkal. A nap sütött, így én nem mehettem dolgozni, Esme nem mehetett az árvákhoz és a gyerekek sem iskolába. Miután mindent elmeséltünk a többieknek felmentem az emeletre és Jaspert is magammal hívtam. Mindent el kell mondania erről a történetről. Tudnom kell.

- Mit szeretnél?

- Mesélj még erről a történetről nekem. Kérlek.

- Nem tudok én sem többet.

- Miért nem mondtad el eddig?

- Azt gondoltam tudsz róla. Annyi év után úgy, hogy mindent körbejártál már és annyi barátod van.

- Akiket a Volturi óta szereztem.

- Az nem számít. Érdekes, hogy nem tudtál róla.

- Azt mondtad Aro tartott Isabellától. Igaz?

- Igen.

- És azt is, hogy a császárnő emberi. Vagyis félvér. Mi van, ha ő volt az?

- Nem. Az lehetetlen. Nem hiszem, hogy egyedül menne a Volturihoz egy olyan hatalmas személy, mint ő.

- Miért ne? Hiszen ő adta a hatalmukat.

- De ez csak egy feltételezés Carlisle. Nem hiszem, hogy Isabella lenne a császárnő.  

- Nem láttad soha, nem tudod a nevét. Akkor miért ne lehetne ő?

- Mint mondtam, a császárnő megváltozott. Kegyetlen lett. Ő nem az. Különben nem védett volna minket. Miért tette volna, ha nem is ismer? Ha még életben van, akkor csakis a testvérei iránti bosszúja élteti. Nem törődik ő senki mással csakis magával. Szerinted miért tartott tőle mindenki. Miért nem beszél róla senki?

- Szerinted életben van?

- Nem tudom. Azt mondták halhatatlan. De egy halhatatlant is meg lehet ölni. Bár nem tudom, őt mivel lehetne.

- Akkor szerinted rosszul gondolom és nem ő az?

- Szerintem nem. De nem kizárt, hogy köze van hozzá. Lehet, hogy egy átváltoztatott. Lehet egy boszorkány. De lehet alakváltó is. Vagy bármely más faj.

- Mennyit tudsz a más fajokról?

- Melyikről?

- A vérfarkasokról?

- Egyszer találkoztam eggyel és majdnem meghaltam. Gyorsak, erősek és a harapásuk halálos a vámpírokra. Nincs ellenszer, amely megmenthetné azt, akit megmartak. Csak teliholdkor változnak át és falkákban élnek. Teliholdkor az embereket is bántanák. Csakis a fajtársukra figyelnek. Vérfarkast harapással lehet teremteni. Azt hiszem.

- Az alakváltókról tudunk. Ők a jók, de a vámpírokat irtják. Embereket nem bántanak és öröklődő. Mit tudsz a boszorkányokról?

- Könnyen elvegyülnek az emberek között és képesek megbénítani a természetfelettit. De megölni nem. Legalábbis anélkül nem, hogy ők maguk bele ne halnának.

- És a félvérek?

- Nem tudom. A legenda szerint attól függ milyenné változtatta őket a császárnő. Nem találkoztam félvérrel. Még soha.

- Értem.

- Van még valami?

- Nem. Azt hiszem ennyi. Köszönöm a segítséged fiam.

- Ha bármiben a segítségedre lehetek, csak szólj.

- Köszönöm fiam.

Jasper bólintott és elhagyta a szobát. De én nem tudtam kiverni a fejemből a lehetőséget, hogy Isabella a császárnő. Hiszen Jasper nem említette a nevét és szerintem nem is tudja. Mi másért biztosított volna róla minket, hogy nem esik bántódásunk, amíg ő ott van. És ez felvet egy újabb kérdést. Vajon miért óvott meg minket Aro-tól? Aro viselkedése így teljesen tiszta. Hiszen fél tőle, nem meri megkockáztatni, hogy elveszti a hatalmat. Ezért teszi, amit kért tőle. De Jaspernek is igaza van. Hiszen nem menne oda egyedül. Főleg nem úgy, hogy ha a legenda igaz, akkor a testvérei a halálát akarják. Képtelenség ezen eligazodni. Egyszerűen már semmit nem akarok tudni. Semmit.

-Akkor gyere vadászni és felejts egy kis időre- felkaptam a fejem Edward hangjára.

- Mióta vagy itt?

- Mióta Jasper elment. Nem akartam hallgatózni, de a gondolataitok túl hangosak. Nem tudom kikapcsolni. Próbálj megnyugodni, hátha utána tisztábban látsz majd. Ez a történet zavaros, de egyszer minden ki fog tisztulni. Minden olyan lesz, mint régen.

- Kezdem elfelejteni, hogy milyen is volt régen. Mert akkor sem volt jó. Semmi nem jó körülöttem és ez most bebizonyosodott. Eddig egyszerűen csak nem akartam látni. Milyen vak is voltam?

- Carlisle, gyere, menjünk el vadászni. Talán kitisztul a fejed tőle. Utána tisztábban gondolkozol majd.

- Nem. Nem hiszem. Én most nem megyek. Menjél csak.

- Pedig mindenki jön. Alice összetrombitált mindenkit csakis azért, hogy ne érezd magad egyedül. Kitalálta a közös vadászatot. Gyere te is, kérlek. Jó lesz. Egy picit félre tudod tenni a gondolataidat. Foglalkozz egy kicsit Esme-vel. Nagyon aggódik érted. És nem csak ő.

- Rendben, menjünk- felálltam, majd Edwarddal a nyomomban lementem a nappaliba, ahol a többiek tényleg mind lent voltak. Odaálltam szerelmem mellé és egy puszit adtam ajkaira, aki mosolyogva bújt hozzám.

- Akkor, ha mindenki itt van, akár mehetünk is- harsant Alice hangja. Mi pedig engedelmesen követtük őt.

Edwardnak igaza volt. A vadászat kicsit kikapcsolt. És végre a családommal is tölthettem egy kis időt. Szépen lassan, emberi tempóban sétáltunk hazafelé az erdőben, miközben jókat nevettünk és beszélgettünk. A távolból egyre többször hallatszott fel farkas üvöltés, de biztosan az alakváltóknál történt valami. Ami minket nem érint. A farkasok dolgába nem szólhatunk bele.

A szél egyre hűvösebb lett, egyre erősebben fújt. Bár nem fáztunk, mégis kellemetlen volt. Kicsit sietősebbre vettük a dolgot, hogy minél előbb hazaérjünk. Mielőtt azonban a házhoz értünk volna egy nem várt személyt állta utunkat.

2.fejezet- Volterra

(Carlisle szemszöge)

Az életem tökéletes. Mindenem megvan, amit az emberek csak akarhatnak. Bár nem vagyok ember, így sem kívánhatok többet, mint amim már van. Vámpír vagyok, örök élettel, örök fiatalsággal. Van egy csodás feleségem Esme, két lányom Rosalie és Alice és három fiam Edward, Emmett és Jasper.  Egy csodás családom, akikre mindenkor és mindig számíthatok. Az életem üres volt, míg szépen lassan kialakult a mostani családom. Sosem akartam vámpír lenni és már emberként is úgy neveltek, hogy ez rossz. Hogy a természetfeletti lények gonoszak és szívtelenek. Így mikor vámpírrá változtam,  próbáltam végezni magammal, de halhatatlan révén nem jártam sikerrel. Végül sikerült megtalálnom az arany középutat. Állatvérrel táplálkozom, így nem kell embereket ölnöm, hogy éljek. Így valamelyest megbékéltem magammal. Sokat tanultam és vámpír létemre orvos lettem. Évekkel később találkoztam a Volturival, az Olaszországi vámpírokkal, akik civilizáltabbak voltak, mint azok a vámpírok, akikkel előttük találkoztam, de az emberi életet ők sem tisztelték, így aztán ott nem sok időt töltöttem. És mikor onnan eljöttem, attól fogva kezdtem érezni valamiféle hiányérzetet. Amelyet évekkel később is a szívemben érzek. Még most is, 160 év eltelte után. Ugyanis 160 év telt el, mióta a Volturinál jártam. Én 200 éves vagyok. Ebben a 200 évben átváltoztattam először a fiamat Edwardot, a feleségemet Esme-t, A lányomat Rosalie-t és a másik fiamat Emmett-et. Jasper és a másik lányom Alice ők csatlakoztak hozzánk és mind állatvéren élünk. Van egy családom, megvan mindenem, de valami még hiányzik. Valami, amiről nem tudok, de érzem, hogy nincs meg nekem, holott nagy szükségem van rá. De nem tudom mi az. Próbálok rájönni, de valami nem engedi. Mintha nem szabadna rájönnöm mi az, ami miatt hiányérzetem van. De mi lehet? Nem veszítettem el senki, aki közel állt volna hozzám, mióta átváltoztam. A Volturi előtt minden normális volt. Az megismerésük előtti 40 évemben nem éreztem semmi ilyesmit. Sőt, akkor sem, amikor náluk voltam. De mikor elszakadtam tőlük, napról napra egyre rosszabb lett. Próbálok úgy csinálni, mint aki tökéletesen boldog, de ez az érzés nem hagyja. Teljesen elnyom bennem minden más érzést. Talán vissza kellene mennem a Volturihoz, hogy kiderítsem mégis mi történt, ami miatt megváltoztak az érzéseim. Talán Volterrában válaszokat kaphatok. Igen, ezt kell tennem. Beszélnem Aro –val. Ő az egyetlen, aki segíthet nekem.

-Apa, ugye nem akarsz elmenni egyedül? –termett előttem Alice. Persze erre már mindenki felfigyelt, főleg a karjaimban fekvő szerelmem.

- Hova akarsz menni? –nézett rám felhúzott szemöldökkel, miközben felült mellettem és mélyen a szemembe nézett.

- A Volturihoz.

- Mégis minek? –kérdezte Jasper.

- Valami fontosat kell megbeszélnem Aro-val.

- De egyedül akkor sem mehetsz.

- Majd én elkísérlek- ajánlotta fel szerelmem.

- Ez nem jó ötlet. A gyerekek iskolába járnak, nem hagyhatjuk itt őket egyedül. Mit szólnának a Forks-i emberek?

- Akkor majd én veled megyek- állt fel Jasper szerelme mellől.

- Erre semmi szükség.

- Ha én nem mehetek veled, legalább Jasper had kísérjen el. Kérlek szívem. Mind ismerjük Aro-t, tudjuk milyen nagyravágyó. Ki tudja, mit találna ki, hogy ott maradj, ha egyedül mész.

- Rendben.

- És mikor indulunk?

- Ma éjszakás vagyok, úgyhogy holnap reggel. Ma szólok a főnökömnek, hogy kellene pár nap, aztán reggel mehetünk a legelső géppel. Így jó?

- Nekem megfelel.

- Rendben- bólintottam, majd a dolgozó szobámba mentem. Muszáj valahogy kiderítenem, mi történik velem. Napról napra egyre rosszabb lesz és félek, nem jól végződik majd. Halk kopogtatás hallatszott és én nagyot sóhajtva engedtem be az ajtó mögött várakozó személyt, aki nem más volt, mint a fiam Edward.

- Sajnálom, nem akartalak zavarni.

- Nem zavarsz. Gyere csak beljebb. Mi a gond? Tudok valamiben segíteni?

- Ezt inkább nekem kéne kérdeznem. Hallom, hogy kétségeid vannak, hogy nincs minden rendben. Csak tudni szeretném jól vagy-e?

- Fogjuk rá. Majd amint sikerül valamit kiderítenem, talán jobb lesz.

- És ha Aro nem tud neked segíteni?

- Biztos vagyok benne, hogy tud. Hiszen minden ott kezdődött. Mindezt akkor kezdtem el érezni, mikor elhagytam őket.

- Esme aggódik érted és a többiek is. Mind tudjuk milyen kapzsi Aro. És féltünk téged, meg Jasper-t is. Miért nem engeded, hogy mi is menjünk?

- Már Jaspernek sem kellene jönnie. De megértem, hogy nem akartok egyedül elengedni. Kérlek fiam, ne aggódjatok. Néhány nap és hazajövünk. Ígérem.

- Rendben. De ha bármi van, hívj fel.

- Úgy lesz fiam- mosolyogtam rá. Ő megfordult és elhagyta a szobát én pedig visszasüppedhettem a gondolataimba.

(Aro szemszöge)

-Hallo? –szóltam bele a telefonba, amin egyedül egy valaki szokott hívni.

- Carlisle Volterrába megy. Tudod mi a dolgod.

- Miért jön vissza?

- Válaszokat akar. Te pedig nem fogod megadni neki. Csakis annyit, amit megbeszéltünk. És ha helyesen cselekszel, megkapod a jutalmad.

- Eddig is úgy tettem, ahogy kérted.

- Ahogy parancsoltam.

- Pontosan. Most sem lesz probléma. Ígérem.

- Rendben- azzal fogta és letette a telefont. Egyre nehezebb lesz. Mikor beleegyeztem ebbe, akkor nem sejtettem, hogy Carlisle ennyire nehéz eset lesz. Komolyan bonyolult ez a vámpír. Egyre több gondom van vele. Kezdem azt hinni, hogy egyre nagyobb veszélybe sodor. Ha túl sokat árulok el neki, akkor azért kerülök bajba, ha pedig nem mondok eleget, akkor azért. Minek kell idejönnie? Mindent csak bonyolít.

Dühösen lépkedtem a nagyterem felé, ahol a testvéreimet találom. Nekik is tudniuk kell, hogy Carlisle idejön. Hogy ne érje őket meglepetés, ha egyszer csak beállít.

-Mitől lettél ennyire feldúlt fivérem? –kérdezte Marcus, amint leültem a székembe.

- Carlisle Cullen idejön.

- Mi? Miért? És honnan veszed ezt? –fordította felém fejét Caius. Láttam a szemében, hogy ő sem rajong Carlisle ezen ötletéért.

- Most hívott fel, hogy figyelmeztessen. És mint az mindig, most is roppant barátságos volt velem.

- Carlisle hívott?

- Nem, dehogy is. De sejtem hamarosan ő is jelentkezni fog. Carlisle teremtője Isabella hívott.

- Megint megfenyegetett?

- Nem. Amikor telefonál, nem fenyeget. Megígérte, hogy ha azt tesszük, amit megbeszéltünk, akkor továbbra is támogatni fognak minket.

- Támogatni? Mégis miben? Hiszen mi vagyunk a vámpírok királyai- horkant fel Caius.

- Te is tudod testvérem, hogy nem mi vagyunk a legfőbbek. Vannak nálunk hatalmasabbak is. Felettünk állók és el kell fogadnunk a döntéseiket, ha nem akarunk meghalni. Nagyon jól tudod mi mindenre képes az a nő. Nem akarjuk ellenségünknek.

- Ezért pátyolgatjuk a kicsi teremtményét.

- Megegyeztem vele.

- És mégis meddig megy ez így? Meddig kell még meghunyászkodnunk előtte.

- Remélem a Carlisle gond hamar rendeződik. Viszont bármennyire is szeretnénk, nem tudjuk őket eltüntetni. Mindig egy lépéssel előttünk járnak. Emlékezz az egyetlen és utolsó csatánkra. Örülhetünk, hogy ma itt vagyunk és uralkodhatunk. Gondolj bele, hogy mindenki, az egész vámpír világ úgy tudja, hogy mi vagyunk a leghatalmasabbak. Csak nagyon kevesen tudnak a valódi hatalomról, ami nekünk csak jó.

- De az nem ugyan az- csattant fel mérgesen Caius. –Nem ugyan olyan, mintha feltétlen, korlátlan hatalmunk lenne.

- Ne akarj túl sokat testvérem- szólt csendesen Marcus. –Aro-nak igaza van. Ne légy telhetetlen. Örülj annak, amid van.

- Miért? Csak mert te megelégszel az alamizsnával?

- Elég ebből- csattantam fel mérgesen. –Nem hiányzik, hogy egymásnak essünk. Talán egyszer lesz rá alkalmunk, hogy feljebb jussunk, de most ennyivel kell beérnünk. Akinek nem tetszik, reklamálhat Isabellánál, aki tolmácsolja majd magának a császárnőnek. Vagy mehet egyenesen a császárnőhöz, hogy aztán soha többet ne halljunk róla semmit- morogtam. –Hiszen ha Isabella ilyen, milyen lehet a nála jóval erősebb és hatalmasabb császárnő? Komolyan ki akarsz kezdeni vele? Ennyire ostoba lennél Caius?

- Nem. Csak idegesít, hogy egyfolytában pátyolgatnunk kell valakit, és ne mondjátok, hogy titeket nem idegesít.

- De, idegesít, de nem tehetünk ellene, ezt el kell fogadnod. Ahogy nekünk is, rendben?

- Legyen- sóhajtotta, majd elhagyta a termet.

- Forrófejű- suttogta Marcus és ekkor újra megcsörrent a telefon.

- Halló?

- Aro? Carlisle vagyok.

- Á… Carlisle barátom. Minek köszönhetem a hívásodat?

- Érdeklődnék, hogy ha odautazom, akkor nem zavarnék-e?

- Nem, persze. Gyere csak. Mi mindig szívesen látunk. De megmondanád, minek köszönhetjük ezt a váratlan látogatásodat?

- Köszönöm. Csak szeretnék néhány dolgot megbeszélni veled. És ha nem probléma, a fiam is jönne. Jasper.

- Dehogy. Gyertek. Mikor érkeztek?

- Holnap az első járattal indulunk. Szerintem 9-10 óra körül ott leszünk.

- Akarod, hogy kiküldjek elétek valakit?

- Nem köszönjük. Nem szükséges.

- Akkor holnap találkozunk Carlisle. Jól utat.

- Holnap Aro. Viszlát.

- Viszlát- azzal letettem a telefont és kezdhettem el felidézni magamban, mit mondtam neki több mint egy évszázaddal ezelőtt. Muszáj mindent ugyan úgy elmondanom, különben magamra haragítom Isabellát és azt nem szeretném. Ha a hatalomért cserébe pátyolgatni kell a kicsi „fiát” akkor megteszem.

Az egész napot, egész éjszakát végig idegeskedtem, mert azon agyaltam vajon mit fog tenni Isabella, ha Carlisle valamit megtud. Reggelre már szinte görcsben volt a gyomrom. Soha életemben nem voltam még ennyire ideges. Soha.

Ekkor viszont váratlan dolog történt. Kinyílt a hatalmas tölgyfa ajtó és belépett rajta egy nagyon fiatal és csinos nő. És tudtam, most már megmenekültem. Legalábbis ez alól a feladat alól.

(Carlisle szemszöge)

Az éjszakai műszak nagyon gyorsan eltelt és csak azon kaptam magam, hogy a repülőn ülök Jasperrel az oldalamon és várom, hogy megérkezzünk Olaszországba. Olyan furcsa volt Aro. Bármennyire is kedves próbált lenni, volt valami él a hangjában, ami miatt arra gondoltam talán még sem kéne odautaznunk. De a kíváncsiságom és tudásvágyam nagyobbnak bizonyult az aggodalmamnál.

-Carlisle, minden rendben?

- Persze. Miért kérdezed?

- Zavart vagy. Talán vissza kéne mennünk.

- Nem Jasper. Válaszokat akarok, amiket csak Aro-tól kaphatok meg.

- Ahogy akarod- fordította el a fejét és kibámult az ablakon. Jasper azért is volt jó választás, mert nem csak jó harcos, hanem pontosan tudja, mikor kell nyugton hagyni az embert. A feleségével ellentétben. Alice imádni való személyiség, de sokszor túlságosan is irányítani akar.

Elmosolyodtam, ahogy eszembe jutott kisebbik lányom.

Nagyjából egy fél óra telhetett el és a gép ereszkedni kezdett. Amint a gép földet ért Jasperrel siettünk az erdőbe. Onnan pedig meg sem álltunk a Volterrai várig. Természetesen két őr fogadott minket, akik beengedtek és kicsit beljebb újabb két őrrel találkoztunk, akik hívták Jane-t és ő vezetett el minket a nagyteremig, ahol Aro és a három Volturi foglalt helyet. De valami furcsa volt. Aro székének karfáján egy csinos vámpír lány ült, miközben a felesége nem volt sehol.

A nő elmosolyodott, mikor tekintetünk összeakadt és én sem tudtam elfolytani mosolyomat. Ebben a pillanatban a szívem mintha megdobbant volna. De nem attól, mert tetszett a nő. Nem. Hanem mintha egy régi ismerőssel találtam volna szembe magam.

-Üdvözöllek Carlisle.

- Én is téged Aro.

- Jó újra itt látni téged barátom. És külön öröm, hogy magaddal hoztad a fiadat is.

- Khm…- zavarta meg az üdvözlést egy torok köszörülés.

- Oh… bocsánat- kapott észbe Aro, majd hátrafordult és kinyújtotta a karját az ismeretlen nő felé. –Had mutassalak be egymásnak titeket. Carlisle, ő itt egy nagyon kedves- ennél a szónál kicsit elfintorodott, de gyorsan rendezte vonásait, majd folytatta- barátom.

- Isabella vagyok. Örülök, hogy megismerhettem Carlisle. Már nagyon sokat hallottam önről, de csak csupa jót.

- Én viszont még nem hallottam magáról. De igazán örülök a találkozásnak. A nevem Carlisle Cullen, ő pedig a fiam Jasper Hale.

- Örvendek.

- Szintúgy- biccentett fiam felé.

- Nos, ha jól tudom, beszéde van Aro-val. Én nem is zavarok tovább- mosolyodott el, majd elindult kifelé, de visszafordult. –Jasper, nincs kedve velem tartani? Sétálnék egyet a várban. Körülnézhetnénk kicsit.

Jasper rám nézett féltőn és kérdőn, mire bólintottam. Ekkor egy harsány nevetés újra magára vonta figyelmünket.

- Ugyan, nem esik bántódásuk. Aro sosem ártana a barátainak. Igaz, kedvesem? –nézett kérdőn a Volturi királyra. Olyan volt, mint egy kislány, mégis félelmetes volt. Tiszteletet parancsoló, kemény, mégis lágy, gyermeki, ártatlan. Ezelőtt még sosem láttam ilyen lányt. Ennyire ellentétes személyiséget. Megannyi kérdés villan fel a vámpírban, ha rá néz. Sugárzik róla a titokzatosság.

- Természetesen. A barátainknak nem esik bántódásuk. Amúgy is velem szeretnél beszélni Carlisle. Isabella remekül elszórakoztatja majd a fiadat.

- Épségben hozom vissza őt. Megígérem.

- Menj csak Jasper. Mi is csak beszélgetünk- mosolyogtam rá, mire ő elindult Isabella után. Miután elhagyták a termet Aro felé fordultam.

- Akkor menjünk a dolgozó szobába. Ott kényelmesebb lesz- tárta ki a karját, majd előre engedett. Ismertem már a járást, így meg sem álltam a szobáig és Aro végig a nyomomban volt. Becsukta mögöttünk az ajtót, majd leültünk.- Mi járatban Carlisle? Miről szeretnél velem beszélni?

(Jasper szemszöge)

Furcsa érzés kerített hatalmába, amint elhagytam a termet. Mintha eltűntek volna mellőlem az emberek. Nem éreztem semmit és senkit. Mintha teljesen egyedül lennék, holott itt sétált mellettem egy nő, igaz teljesen szótlanul.

-Ne kérdezz semmit- mosolyodott el, de nem nézett rám. Végig maga elé nézett. –Úgysem felelhetek. Egyedül annyit kell tudnod, hogy innen épségben kijuttok. Senki nem fog visszatartani benneteket. Megígérem. Nem esik bántódásotok. Legalábbis amíg én itt vagyok.

- Ki vagy te?

- Egy segítő. Vagy jóakaró. Nevezd, ahogy szeretnéd. Azért jöttem, hogy ti biztonságban legyetek.

- Miért?

- Túl sok a kérdés Jasper. Mondtam az előbb, hogy ne tedd. Kíváncsi vagy. És ez most nem jó. Tudom, hogy nehéz, de próbálj meg bízni az emberekben. Ne legyél mindig távolság tartó. Hidd el, sokkal könnyebb lesz, ha megpróbálsz közel kerülni az emberekhez. Tudom, hogy sokat szenvedtél. De a családod mindig ott lesz neked. Bármit tegyél is, nem lesz olyan, hogy ők ne állnának ki érted. Főleg nem a feleséged.

- Hon…- akartam kérdezni, de megint leintett.

- Többet tudok, mint te azt hinnéd. De nem fogok neked semmit sem mondani. Most menj vissza. Egyenesen, aztán kétszer jobbra és megtalálod a nagytermet. Ne félj, senki nem fog ártani neked vagy az apádnak. Ebben biztos lehetsz- elmosolyodott, majd a vállamra tette a kezét. Olyan megnyugtató volt, hogy minden gondolat kiszállt a fejemből. Minden kételyem eltűnt és megbíztam benne. Egy ismeretlenben. De úgy éreztem ő nem ártana senkinek. Az egész lényéből sugárzik a megértés, a kedvesség, a szeretet és a nyugalom. A személy, akihez hozzáér vagy beszél, egyből megnyugszik a közelében vagy elolvad. Ugyanakkor van benne valami sötét és félelmetes, de a sok jó elnyomja benne. De hát miért ne lenne benne egy kis sötét, ha vámpír. Bár a szíve ver, nem biztos, hogy vámpír. Az arca piros, a szeme barna. De nem aranybarna, hanem sötét. Csokoládé barna. Nem lehet vámpír. De akkor micsoda ő? Vajon miért nem fél tőlem, ha nyilvánvalóan tudja mi vagyok? Miért tartózkodik itt, vámpírok között? Annyi kérdés és egyre sem kapok választ. Ugyanis mire a gondolataim visszatértek a jelenbe, már el is tűnt. És az illatát sem éreztem. Mintha ott sem lett volna, pedig nagyon tisztán emlékszem rá.

Visszamentem a nagyterembe és ott vártam Carlisle-ra. Amint megérkezett, már mentünk is a reptérre. Egy percel sem akartunk többet itt tölteni a szükségesnél. Éppen elég volt ennyi. Még sok is.

A repülőn mind a ketten a gondolatainkba merültünk. Egyikünk sem szólt egy szót sem és ez volt a legjobb. Nem biztos, hogy Carlisle-ra tudtam volna figyelni, ha beszél hozzám. A gondolataim mindig visszatértek a Volterrai titokra. Mert az a nő egy titok. Egy megfejthetetlen rejtély és lehet, hogy soha többet nem is látjuk.

Ám ekkor még nem tudtam, hogy mennyire tévesek a következtetéseim. És nem is sejtettem, hogy hamarosan minden kérdésemre választ kapok. 

Sziasztok!

Sajnálom, hogy csak most hoztam, de nem volt időm a héten. Azt hittem több lesz, de tévedtem. Szerintem ez most eléggé gyengére sikerült, de ígérem a következő jobb lesz. 

Továbbá, mindenkinek köszönöm, aki komizott. Hihetetlenül jól estek a szavaitok. És az is, hogy tetszik, amit írok. Ez ad erőt, hogy folytassam tovább és ne adjam fel, ha ihlethiányba kerülök. Köszönöm nektek. 

Puszi: Hope