Sziasztok!
Nos, itt lenne a következő rész. Már tegnap fel akartam rakni, de nem volt rá elég időm. Még át szerettem volna nézni előtte és csak most jutottam idáig. Remélem azért nem haragszotok rám túlságosan. Most viszont nem húzom tovább az időt. Jó olvasást nektek.
Puszi Hope
(Bella szemszöge)
Nos, itt lenne a következő rész. Már tegnap fel akartam rakni, de nem volt rá elég időm. Még át szerettem volna nézni előtte és csak most jutottam idáig. Remélem azért nem haragszotok rám túlságosan. Most viszont nem húzom tovább az időt. Jó olvasást nektek.
Puszi Hope
(Bella szemszöge)
Miután felfrissültem Edward szobája felé
vettem az irányt. Muszáj lesz vele beszélnem.
Az ajtó résnyire nyitva volt, így nem
kopogtam. Edward bent ült az ágyon, a gondolataiba mélyedve, így nem hiszem,
hogy meghallotta volna a kopogást. Nem akartam indiszkrét lenni, ezért nem
hallgattam bele a gondolataiba, de nagyon is kíváncsi lettem volna mi az, ami
ennyire lefoglalja őt. Annyira, hogy nem veszi észre, hogy figyelik őt vagy
éppen közelednek felé.
Lassan beljebb lépkedtem a szobába és
leültem mellé az ágyra. Csendben maradtam, nem akartam megzavarni, de muszáj
voltam elkezdeni. Hiszen nem érek rá egész nap. Most kell igazán anyám mellett
állnom. Legalábbis, ha ő is ezt akarja. Viszont előtte tisztáznom kell
Edwarddal a dolgokat. Addig úgysem tudnék másra koncentrálni 100%- an.
-Edward- rám emelte tekintetét és
csendben várta a mondandómat. Mintha ettől függne az egész élete. Mintha az,
amit most mondani fogok neki, eldöntené, hogyan folytatódik tovább az élete. –Tudnod
kell, hogy annak ellenére, amit mondtam neked bent a szobámban… arról, hogy
miért érzel így irántam…- bólintott. –Én szeretlek téged. Én nem a kötődés
miatt vonzódom hozzád. De te nagyon valószínű, hogy ezért érzel így irántam.
Hallgass végig, kérlek- szóltam rá, mikor közbe akart vágni. –Átgondoltam a
dolgot, megfontoltam, amit mondtál. Arra a döntésre jutottam, hogy várnunk
kell. Edward, én szeretlek, bármi is lesz. Ha elmúlik a kötődés és még mindig
így érzel irántam, akkor majd megbeszéljük, hogyan legyen tovább. Viszont
addig, amíg fenn áll ez a kötelék köztünk, szeretném, ha nem közelednél felém.
Nem akarom, hogy kötelességednek érezd, hogy mellettem maradj, holott nem
szeretsz. Csak annyit kérek, addig ne tégy semmit, míg a vérem a szervezetedben
van. Nem akarom, hogy bármit is megbánj, mert az nekem nagyon fájna. Nem
szeretnék szenvedni Edward. És ha hirtelen elhagynál, mert rájönnél, hogy
semmit nem érzel irántam, az nagyon bántana.
- Nem tennék veled ilyet soha. Én is
szeretlek téged. Nagyon. És nem kérhetsz erre… nem akarhatod, hogy távol legyek
tőled. Tisztában vagyok az érzéseimmel.
- Nem, nem vagy teljesen tisztában
velük. Ezért ha nem vagy képes elfogadni a döntésem, arra kell, kérjelek,
valóban kerülj el engem. Így lesz a legjobb mindkettőnknek- felálltam az ágyról
és indultam volna kifelé, de elkapta a karom és óvatosan visszarántott.
- Rendben. Nem teszek semmit, de ne
taszíts el magadtól. Kérlek. Had legyek a közeledben. Nem fogok a nyakadon
lógni, egyszerűen csak melletted szeretnék lenni, mint… mint egy barát.
- Nem hiszem, hogy ez neked menni fog,
de próbáljuk meg- mosolyogtam rá, majd megsimogattam az arcát és elhagytam a
szobát. Amint elfordultam a folyosón, megálltam és a falnak dőltem. Miért kell
ennyire bonyolultnak lennie mindennek? Miért nem lehetek én is boldog?
Az egyik testőr éppen előttem haladt el,
így megállítottam.
-Kérem, szóljon a Cullen család minden
tagjának, hogy várom őket a dolgozó szobámban. És kérem, kísérje oda őket.
- Természetesen királynőm- hajolt meg
előttem, majd elindult arra, amerről én jöttem. Én pedig újra útnak indultam
egy emelettel feljebb, a dolgozó szobámba és ott vártam őket. Felhúztam a
redőnyöket, ugyanis mióta elmentem innen, senki nem járt ebben a szobában anyám
és Eric kivételével. Gondolom ők is csak akkor, amikor szükségük volt valamire.
A székeket a kanapé mellé helyeztem,
hogy kényelmesen elférjenek hoztam még székeket. Aztán visszasétáltam az ablak
elé és kibámultam rajta. Egészen addig, amíg meg nem érkeztek a Cullenek.
-Gyertek… és foglaljatok helyet- kértem
őket és mind így is tettek. –Köszönöm… elmehet- néztem a testőrre, aki
meghajolt és elhagyta az irodámat.
- Miért hívattál minket Bella? –kérdezte
Carlisle.
- Ismertetném veletek a szabályokat.
Most, hogy Edward is felépült és jó egészségnek örvend, gondolom, mind képesek
vagytok rám figyelni anélkül, hogy bármi más is járna a fejetekben.
- Természetesen.
- Nos, ebben a kastélyban szabályok
vannak. Az első és legfontosabb, hogy húzzátok meg magatokat. Nincs vita, nincs
kiabálás, főleg nem a testőrökkel vagy a kastély lakóival szemben. Anyámat ne
zargassátok, ha valami problémátok van, engem keressetek. Vagy üzenjetek
gondolatban és azt is meghallom. Főleg téged Edward. A második, ami szintén
fontos, hogy ne járkáljatok kíséret nélkül. Az alsó, a legalsó szintet és a
börtönt messzire elkerülitek, mert ott nem olyan vámpírok vagy testőrök vannak,
mint idefent. Odalent ha látják rajtad, hogy nem vagy testőr, kapsz egy cellát,
ahonnan nem jössz ki. Kaptok majd egy testőrt vagy kettőt, akitől mindig
kérhettek segítséget, de…- itt elhallgattam és magamhoz hívtam Elit. Ő egy
percen belül meg is érkezett.
- Hívtál Bella? –kérdezte mosolyogva és
betáncolt a szobába, egyenesen mellém.
- Igen. Mennyi dolgod van mostanában?
- Őszintén? Semmi. Napok óta csak
rohangálok a kastélyban és azt nézem, kinek miben segíthetnék. Legtöbbször
Sophie-val vagyok lent a harcosoknál és felügyelem a küzdelmeket. Mondjuk,
inkább csak élvezem, és ott ülök az oldalán.
- Nos, akkor nem lenne baj, ha kérnék
tőled valamit?
- Mondd csak.
- Arra szeretnélek kérni, hogy figyelj a
Cullen családra légy szíves.
- Pesztrálkodjak? –vonta fel a szemöldökét.
- Nem, csak nem szeretném, ha egyedül
mászkálnának a kastélyban. Elmagyarázhatnád nekik, hogyan működnek itt a dolgok
és megmutathatnád hova mehetnek és hova nem. A kertben biztosan jól éreznék
magukat… elmehetnétek vásárolni, szétnézni a környéken.
- Nem hiszem, hogy Eric örülne neki, ha
nélküle hagynám el a kastélyt. És annak se, ha megtudná, hogy a közelükben
vagyok. Sajnálom.
- És ha én rábeszélem őt? Akkor
vállalod? Nem szeretném egy olyan testőrre bízni őket, aki rideg és csak a
feladata érdekli.
- Ha meg tudod győzni, akkor rendben-
mosolygott rám. –Viszont -fordult a Cullenek felé. –Nem vagyok cseléd, akit
kedvetek szerint rángathattok. Segítek, mert Bella megkért, de egy rossz szó és
én nem fogok tűrni nektek. Lehetünk jóban, beszélgethetünk, talán barátok is
lehetünk, de csak egy dolgot kell tennetek, ami nem tetszik vagy ellenkezik az
itteni szabályokkal és gyorsan ellenségek lehetünk. Amit nem szeretnék,
tekintve, hogy Bella a sógornőm és a legjobb barátnőm. Neki fontosak vagytok,
de én nem tűröm a megaláztatást.
Ha betartjátok a szabályokat, amiket
majd később megbeszélünk, nem lesz probléma.
-Köszönöm Eli- érintettem meg a vállát. –Amint
lehetőségem lesz rá, beszélek Eric-cel.
- Rendben. Esetleg segíthetek még
valamiben, vagy mehetek?
- Mehetsz. Eric biztosan tájékoztat majd
arról, amit beszélünk. De ha nem, én is felkereslek. És még egyszer köszönöm.
Nagyon sokat jelent nekem, hogy ilyen kedves vagy hozzájuk is.
- Ha boldog vagy, már megérte. De most
megyek. Sophie a hartéren vár rám. Újabb mérkőzés kezdődik.
- Komolyan? Én is hozzá indultam. Van
kedvetek egy kis harcot nézni? –kérdeztem a Cullen család felé fordulva.
- Persze- csapta össze a tenyerét
Emmett.
- Figyelmeztetlek, durva lesz- vigyorodtam
el, ugyanis tisztában voltam vele, mi minden folyik odalent. –Most velünk
lejöhettek arra a helyre, ahova egyedül egyikőtök sem mehet. Csakis akkor, ha
Eli vagy én mellettetek vagyunk. Mert amint beteszitek oda a lábatokat,
keserves kínokat éltek majd át.
- Rendben Bella, nélkületek nem megyünk
oda.
- Akkor mehetünk- bólintottak én pedig
belekaroltam Elibe és elindultunk lefelé az alagsorba. Le, a legalsó szintekre,
ahol anyám éppen a harcosainkat képzi vagy éppen a viadalokat élvezi.
Természetesen a lelátók felől mentünk, ahol az ajtó előtt két őr állt.
Meghajoltak és kinyitották az ajtót. Ahogy kívül, beül is két őr állt. Egyből
megpillantottam anyámat, aki szintén észrevett. Bólintottam felé és válaszul ő
ugyan így cselekedett, majd tovább nézte a viadalt.
- Gyertek, közelebb megyünk, de
szeretném, ha távolabb ülnétek le tőlünk. Sajnálom, de nem tudhatják ezek a
harcosok, hogy miért vagytok itt- néztem rájuk sajnálkozva. Ők bólintottak és
követtek. Anyámtól néhány méterre megálltam és leültettem őket, majd Elivel a
nyomoban anyám mellé mentem és leültem a mellette levő trónra. Eli Eric mellé
állt, aki átfogta szerelme derekát, de nem vette le a szemét a harcról.
- Miért hoztad őket ide? –kérdezte anya.
- Szerettem volna, ha tanulnak egy
kicsit. Ha látják mennyire képzetlenek a farkasokkal szemben. És lenne itt még
valami…
- Mondjad.
- Szeretném, ha megtanítanánk őket
harcolni. Hogy védekezni tudjanak.
- Komolyan ezt szeretnéd? Ennyire óvni
őket?
- Igen anyám. Sokat jelentenek nekem.
Carlisle és… a többiek is.
- Főleg egy valaki, igaz?- nézett rám
mély, átható barna tekintetével és szája szegletében aprócska mosoly bujkált.
–Láttam, amit láttam a szobádban lányom.
- Igen, de az a kötelék miatt van.
- Nem olyan biztos.
- Nem tudom, de már megbeszéltünk.
- Miért ültetted le őket olyan messzire
tőlünk?- tért át másik témához. Mit ne mondjak, gyorsan vált.
- Nem akartam, hogy zavarjanak téged.
Felállt a helyéről és ekkor mindenki
felé kapta a fejét. Még a két küzdő fél is.
-Folytassátok, figyelek- intett kezével,
de lelépett az emelvényről és egyenesen a Cullenek felé lépkedett, kecsesen,
méltóságteljesen.
- Bella, lehet nem kellett volna
idehoznod őket- szólt rám Eric.
- Egyáltalán nem dühös. Remélem nem lesz
semmi baj- suttogtam és visszafordultam anyám felé, aki ott állt a Cullen
család előtt. Carlisle felállt, majd mielőtt meghajolt volna, anyám kezet
nyújtott neki. Carlisle elfogadta és kézen csókolta, amin anyám kuncogott.
Aztán Edward állt fel, anyám mondott neki valamit, végül az egész család
felállt és anyám mögött felénk lépkedtek.
- Úgy a helyes, ha a vendégeink a
közelünkben vannak- anya visszaült a helyére, mellette pedig Eric a Cullenekre
fordította tekintetét. De nem szólt egy szót sem. Megfogta Eli kezét, aki eddig
a széke mögött állt, majd felállt a székéből.
- Én leszek a következő.
- Rendben fiam. Kit választasz
ellenfelednek?
- A Cullenek közül választom… Edwardot-
nézett rám kicsit gonoszan.
- Tessék? –felpattantam a helyemről. Nem
akartam hallani a fülemnek. –Válassz mást. Nem akarom, hogy vele harcolj!
- Miért ne lányom? –kérdezte anya. –Eric
tapasztalt harcos. És nem kíméli majd őt. Edward még csak most jött rendbe.
Anya, kérlek.
De ő csak mosolygott.
-Mit szólsz hozzá Edward? Elfogadod a
kihívást? –kérdezte anya figyelmen kívül hagyva az előbbi szavaimat. –Hajlandó
vagy küzdeni?
- Edward, de fogadd el. Eric, térj már
észhez… Ha harcolni akarsz, majd én kiállok veled.
- Edward után te következel Bella, ne
aggódj. Ezt már megbeszéltük Sophie-val. Csupán előbb kihívom Edward-ot is.
- Eric- morogtam rá. Tudom milyen, amikor
harcol, és nem akarom, hogy Edward megsérüljön.
- Elfogadom- állt fel Edward is.
- Nem. Megparancsolom, hogy maradj a
helyeden.
- Nem teremtettél engem Bella, csupán
vért adtál nekem. A parancsod nem hat rám- ellenkezett.
- Rendben. Akkor menj és halj meg-
puffogtam és felpattantam a helyemről. Azonban anya elkapta a karomat és
visszarántott.
- Maradj, tetszeni fog… -mosolygott rám.
–Kérlek lányom, ülj le. Nem esik bántódása Edwardnak. A szavamat adom.
- Rendben –visszaültem a helyemre, de
nem mertem odanézni. Edward Eric után indult, le a harctérre. Anyám felállt és
elindította a küzdelmet. Édes istenem, ne hagyd, hogy bántódása essen. Kérlek.
Ismerem Eric-et. Tudom milyen harc közben. Az ösztönei uralják. És Edwardnak
egyáltalán nincsen semmilyen tapasztalata. Ráadásul jóval fiatalabb Eric-nél.
- Ne keresd az ellenfeled. Tudd, hogy
hol van- hallottam meg Eric hangját. Én pedig egyből felkaptam a fejem. Ezek a
mondatok… nekem is pont ezeket mondta, mikor harcolni tanított. Eric nem úgy
mozgott, mint mikor harcol. Sokkal lassabban. És egyfolytában magyarázott.
Mindig megmutatta Edwardnak hogyan támadjon, hogyan védje ki a támadást és
nekem egyre nagyobb lett a mosolyom. Amit persze Eric is észrevett.
Órákon keresztül tanította őt, hogyan
védje ki a támadásokat, hogyan vonja el az ellenfele figyelmét a harcról,
hogyan támadjon úgy, hogy az végzetes legyen az ellenfélre. Közben pedig
ismertette vele a férfarkasok és vámpírok különböző tulajdonságait. Én pedig
büszke voltam Edwardra, mert nagyon gyorsan tanult. A végén már úgy harcoltak,
mintha élesben menne. lt. Biztos voltam benne, hogy hamar kiszabadul majd az őt
fogva tartó kezek közül, mikor Eli beugrott közéjük és elhajította Edwardot.
Ketten indultak meg felé és ebben a pillanatban én is felpattantam és már ott
is voltam.
-Elég- csattant a hangom erősen,
parancsolóan. Nem hagyhatom, hogy Edwardnak baja essen.
- Bella- nézett rám mérgesen Eric. -Ez
az ő érdeke. Te akartad, hogy megtanuljanak harcolni. Akkor most szépen ülj
vissza a helyedre.
- De arról nem volt szó, hogy Eli neki
ugrik.
- Csak segítek az eddzésben-
egyenesedett fel az említett és karba fonta a kezeit a mellkasa előtt. –Mindig
így szoktuk. Eric kiképzi őket és a végén kettőnk ellen harcolnak. Ennyi- vont
vállat, majd visszasétált az emelvényre és leült Eric helyére. Anya
rámosolygott és felém intett, hogy menjek vissza.
- Igazán szólhattatok volna- puffogtam,
mikor helyet foglaltam a trónon.
- Miért? Kíváncsi voltam mit teszel-
mosolygott rám anya. –Fiam, mára elég lesz- szólt Ericnek, aki felegyenesedett,
majd kezet nyújtott Edwardnak.
- Szép volt. Gyorsan tanulsz, de ez még
nem elég. Holnap folytatjuk. És persze a többiek is egyesével fognak tanulni.
- Köszönöm- biccentettem a fejemmel,
majd felálltam és anya is így tett.
- Mára ennyi volt. Holnap folytatjuk-
szólt a katonáknak, majd a Cullenek felé fordult. –Gyertek velem. Szeretnék
beszélni veletek. Elina, Eric,
visszavonulhattok. Ma már nincs szükségem rátok. Pihenjetek le, legyetek egy
kicsit kettesben. És köszönöm neked fiam- veregette meg Eric vállát. –Mindent.
- Ugyan- legyintett. –Akkor mi
visszavonulunk. Jó éjszakát- majd átölelte felesége derekát és elhagyták a
termet.
- Miről akarsz beszélni anya?
- Szeretném megismerni az egyetlen
életben maradt utódodat és a családját. Rosszul teszem?
- Nem. Persze hogy nem. Csak megleptél
vele.
- Örülök neki, hogy sikerült meglepetést
okoznom neked- ölelt magához. –Lenne kedvetek mesélni magatokról? –fordult
Carlisle felé.
- Természetesen. Ha szeretné…
- Akkor gyertek velünk- és elindultunk
egymást átölelve anyám dolgozó szobája felé. Az övé másabb volt, mint az enyém.
Ő a fél életét itt töltötte, míg az én kedvenc helyem ebben a kastélyban a
saját szobám volt. Ott töltöttem a legtöbb időmet, mert ott egyedül lehettem.
Nem zavart senki.
Ebben a szobában szerintem a világ
minden könyvéből volt egy. Főleg régi írások, hiszen anyám szerette őket.
Olvasni a saját történetét és jókat kacagott, mikor olyat olvasott, ami nem
volt igaz, amit csak kitaláltak hozzá.
Ez a helység barna volt, kör alakú, a
falak fából készültek, már ami látszott belőlük, hiszen a hatalmas
könyvespolcok szinte eltakarták az egészet. Két részből állt a szoba. A lenti
részen volt anyám íroasztala szemben az ajtóval. Az ajtónak háttal, a szoba
közepén egy asztalka, körülötte kanapék és fotelek. Ebben a szobában mindössze
két hatalmas elhúzható ajtó állt egy az emeleti részen és egy idelent és ezeken
kereszül jött be nappal a fény. Ablak nem volt, hiszen az ajtók praktikusabbnak
bizonyultak. Azon keresztül anyám gyorsaneljuthatott bárhová. A felső részen
már képek is lógtak a falakon, de még ott is rengeteg könyv volt. Emellett
szintén a falakon kisebb lámpák és egy hatalmas csillár díszelgett a mennyezet
közepén. Anyám mindig azt mondta, hogy hatalmas érzelmi értéke van annak a
tárgynak és sosem engedte lecserélni. Az
a csillár azóta ott van, mióta anyám elfoglalta ezt a várat. Legalábbis én így
tudom.
-Foglaljatok helyet- intett anya és
leült az egyik fotelba én meg a fotel karfájára. –Nos, a neveiteket tudom, de
érdekelne ki hogyan lett vámpír. Hiszen semmit nem tudok rólatok. Bella csaks
Carlisle-ról mesélt.
- Mert akkoriban csak ő volt. A
többiekről én is csak a leglényegesebbet tudom- pillantottam rájuk. Közben mind
leültek a kanapéra. Carlisle és Esme a mellettünk lévőn foglaltak helyet, Alice
és Jasper a másikon, Emmett melléjük ült, Rosalie a férje ölében foglalt
helyet, míg Edward a velünk szembeni fotelban talált helyet.
-Mit szeretne tudni? –kérdezte Carlisle
kedvesen.
- Először azt kérem, hogy tegezz engem
Carlisle. Te és a feleséged is. A gyerekeidet nem kérem, majd ha megmutatják,
hogy képesek tisztelni a fölöttük állót- nézett Rosalie-ra. Na ez jó… anyám
tudja hogyan beszélt velem Rosalie. Eennél rosszabb már nem is lehet. Csak
remélni tudom, hogy nem fog kiakadni. –Szólítsatok Sophie-nak. Én vagyok Bella
édesanyja.
- Nos Sophie, nagy megtiszteltetés, hogy
végre megismerhetlek. Bella nagyon sokat mesélt rólad.
- Gondolom miket. Sanálom, hogy olyan
durva voltam veletek a megérkezésetekkor és szeretném ezt jóvátenni valahogyan.
- Nem történt semmi. Mi tartozunk
hálával, amiért befogadtál minket. Nagyon sokat jelent ez nekem- mosolyodott el
Carlisle. –Bellánál csak egy valami fontosabb nekem és az a családom.
- Igen. Ezt jól tudom. Jól látom, hiszen
ott van a szemedben minden. Látom a lelked Carlisle. És az nagyon tiszta. Nálad
jobban senki nem érdemelte volna meg a lányom ajándékát. Remélem képes vagy
élni ezzel az ajándékkal.
- Most már egészen biztos.
- Tudom miken mentél keresztül Carlisle.
Hiszen Bella figyelemmel kísérte az életedet. És mikor visszatért hozzánk, sok
mindent megosztott velünk. Köztük azt is, hogy neked köszönhettük, hogy
visszakaptuk őt.
- Marco után az érzéseim maguk alá
temettek és az egyetlen, amit tehettem az a kikapcsolás volt- védekeztem.
- Ő mentette meg az életemet és örülök,
hogy én is segíthettem neki valamilyen szinten.
- Soha nem lehetek neked elég hálás érte
Carlisle- állt fel anyám és kinyújtotta a kezét Carlisle felé. –Ha bármiben a
segítségedre lehetek, akkor csak szólj. Bármiről
legyen szó, ne habozz felkeresni. Ha teljesíteni tudom, megteszem.
- Köszönöm Sophie, de nekem a családom
épsége a legfontosabb.
- Mint mondtam tiszta lelkű vagy. A
családod biztonságban lesz, amíg csak élek. Ezen kívül az ajánlatom még mindig áll.
Keress fel, ha bármit tehetek érted.
- Köszönöm.
- Jól van, elég a hálálkodásból- ült
vissza mellém. –Kezdődjék a mesedélután. Esme, megkérlek, kezd te. Igazán
érdekelne hogyan nyerted el ennek a tisztalelkű vámpírnak a szívét- mosolygott
Carlsile-ra.
- Nos, erre csak ő tudja a választ. Ő az
egyetlen, aki elmondhatja miért engem választott, de a történetemet szívesen
elmesélem, ha valóban érdekel.
- Természetesen. Különben nem lennénk
itt. Ha nem érdekelne, akkor nem kérdezném. Hallgatunk kedves Esme- intett neki
és Esme belekezdett a mesélésbe. Szinte ittam minden szavát. Hiszen én is csak
részleteket tudok az életükből. És érdekel hogyan lett Carlisle-nak ekkora
családja.