7.fejezet -Az utazás

Sziasztok!

Tudom, sokáig tartott, de végre itt a friss. Szörnyen sajnálom, hogy egy sort sem írtam nektek és nem fogok kifogásokkal előállni. Csupán az időre tudom fogni. Nem ígérgetek, hogy mikor hozok új részt, mert nem tudom, hogy lesz szabadidőm. Ezen a nyáron sem lesz sok időm, de remélem annyi szabadidőm lesz, hogy írjak nektek. 

Köszönöm a kommenteket, amiket kapok minden fejezethez. Örülök, hogy a renceretlen frissek ellenére ennyien írtok nekem. Nagyon jól esik. 

Köszönöm mindenkinek. És jó olvasást kívánok.

Puszi: Hope

(Bella szemszöge)

-Hogy érzed magad Bella? –Eric hangjára elfordítottam a fejem a kinti tájról és őt tüntettem ki figyelmemmel. Most csak ő számított nekem ebben a pillanatban, ahogy neki én.  Mint régen, mielőtt megismerte a feleségét.

- Nem vagyok jól. Tudod, hogy nehéz beismernem, de még gyenge vagyok- hátradöntöttem a fejem és lehunytam a szemem. –Képtelen lennék harcolni.

- Mert bolond vagy Bella. Érzelgős bolond- tudtam, hogy nem megbántani akart ezzel és azt is, hogy ebben a pillanatban komolyan gondolta, amit mondott, de nem tudtam rá haragudni. Hiszen igaza van.  –Nem ismerek rád. Régen nem tettél volna ilyet. Nem lett volna szabad ide jönnöd. Főleg nem egyedül és nem titokban.

- Miért? Szerinted anya elengedett volna? –kérdeztem, de nem nyitottam ki a szemem.

- Nem. Soha nem ment volna bele, hogy egyedül elgyere. De én elkísérhettelek volna. Tudod, hogy rám mindig számíthatsz. Még akkor is, ha ekkora őrültségre készülsz. Egészen biztos vagyok benne, hogy ketten meggyőzhettük volna arról, hogy itt a helyed. És ha veled tartottam volna, még talán bele is egyezik, hogy ide jöjjünk. Most nem lennél ekkora bajban.

- De nem volt időm őt győzködni. Gyorsan szétnéztem Volterrában, mert tudtam, hogy oda készül, onnan pedig egyenesen ide jöttem. Alig néhány órát töltöttem itt és máris megtámadták őket. Te mégis mit tettél volna a helyemben? Mihez kezdtél volna, ha Elina kerül ilyen helyzetbe?

- Itt nem az a kérdés, hogy mit tettem volna, hanem hogy te mit tettél. És te is tudod mi a különbség a kettő között.

- Olyan sok nincsen Eric. Szeretem őt. Tudod, hogy már csak ő van nekem. Legalábbis ő az egyetlen, akit én változtattam át. Nem akarom elveszíteni őt… és most már Edwardot sem. Főleg nem így, hogy érzem őt. Furcsa az egész. Nem olyan, mint akárki másnál. Sokkal… erősebbek, intenzívebbek ezek az érzések. A fájdalmat pedig nem csak azért érzem, mert ő is. Nem csak azt, amit ő átél. Hanem az is fáj, hogy látom szenvedni. Hogy tudom mennyire rossz neki. És emellett…

- Tudom, tudom. Szereted őt. Vonz téged és ez a kötelék erősebb, mint máskor. Igaz?

- Igen. De Carlisle-nál nem éreztem így. Edwardra viszont nem csak így nézek. Nem csak utódként. Hanem mint férfira.

- Úgy sajnálom- rázta meg a fejét.

- Ezt nem kell. Ez a… ez az érzés csodálatos. Ez…

- Sajnálom. Sajnálom, hogy nem voltam itt és nem akadályoztam meg ezt az őrültséget. Akkor most nem lennél ilyen pocsék állapotban és meg tudnád védeni magad. Akkor nem szorulnál a védelmemre.

- Nekem mindig szükségem lesz rád. Akkor is, ha azt mondom, hogy nem. Te mindig fontos leszel nekem Eric. Sosem felejtem el, amit értem tettél.

- Nem azért tettem, hogy hálára kötelezzelek. Csupán…

- Eric, tisztában vagyok vele. Hidd el. És neked is tisztában kell lenned vele, hogy ugyan így megtennék érted bármit én is. Mindig számíthatsz majd rám. Amíg csak élek, megóvlak téged és Elinát is. A szavamat adom.

- Éppen ez az Bella- csattant fel kissé ingerülten. -Holtan nem tudsz megóvni senkit, bármennyire is szeretnéd. Ezért engedd, hogy mi vigyázzunk rád. Te ránk és mi rád. Ne nehezítsd meg a dolgunkat ilyen szökésekkel, kérlek- a mondat végére újra elhalkult a hangja.

- Rendben. Többé nem fordul elő- lehunytam a szemem egy rövid időre. Egészen addig, míg Eric újra meg nem szólalt.

- Most hogy vagy?

- Miért kérdezed? Baj van? –azonnal a kinti tájat kezdtem kémlelni, de nem láttam semmi jelét egy esetleges támadásnak. Így visszafordultam bátyám felé.

- Nincs baj. Csak érdekel, hogyan érzed magad. Szóval?  

- Jobban. Most mintha nem lennék annyira gyenge. Most nem fáj- hátrapillantottam Edwardra, de ő meg sem mozdult. –Talán ő is jobban van.

- Egészen biztos vagyok benne. De rád fér a pihenés. Aludj egy kicsit- megfogta a kezem és rám mosolygott. –Szólok, ha megérkeztünk.

- Nem lehet. Majd otthon. Mi van, ha megtámadnak minket?

- Már nem fognak. Hamarosan feljön a nap. Nem fognak az utolsó pillanatban támadni. Hiszen tudod, hogy emberi alakban gyengébbek, mint mi. Úgy még a Cullenek is elbánnának velük. És a várost is elhagytuk már- újabb mosolyt kaptam. Újra az ablak felé fordultam, hogy igaz-e amit mondott. És valóban. Már egyáltalán nem Forks területén voltunk.

- De mikor…?

- Már vagy fél órája elhagytuk a várost. Nem valószínű, hogy idáig merészkednek.

- Lehet, hogy igazad van. Hiszen hárommal végeztem. Ha akartak volna, hamarabb is támadhattak volna.

- Pontosan. Mire leszáll az este újra megtervezik a támadást, de ti már nem lesztek ott. Addigra biztonságban leszel te is és a többiek is. Most pedig légy szíves, pihenj- kért gyengéd hangon és megsimította az arcom, aztán kissé megszorította a kezem. Mindig is tudta hogyan puhítson meg. Hogyan szóljon hozzám, hogy meggyőzzön valamiről. Már éppen beadtam volna neki a derekam, mikor Edward köhögni kezdett és azonnal hátrakaptam a fejem. Aggódtam érte, mert nem éreztem, hogy rosszul lenne. Én jól voltam. Teljesen összezavarodtam. Már nem értettem semmit. Egészen biztos voltam benne, hogy rosszul van, de én nem. És most mi van? Nem érzek semmit, csak aggodalmat és kötődést. Semmi fájdalmat vagy szenvedést, erőlködést vagy hasonlót. Csakis a saját érzéseimet.

- Igézd meg- szólított fel bátyám és elengedte a kezem.

- Nem tudom- ráztam meg a fejem. Már elmúlt az előző is.

- Sikerülni fog. Higgy benne. Tudod jól, hogy csak így sikerülhet. Hidd el, hogy menni fog és azt is, hogy meg fog gyógyulni. Most csak erre koncentrálj. Ülj hátra hozzá- rám sem nézett. Igen. Haragszik rám. Azért, mert ezt tettem. Mert gyengítem magam.

- Nem tennéd meg inkább te?

- Nem- vágta rá azonnal. –Nem lehet. Nem állhatunk meg. És momentán biztos vagyok benne, hogy te nagyobb hatással vagy rá. Már csak a kötelék miatt is.

- Rendben- bólintottam és megpróbáltam úgy hátramászni, hogy ne zavarjam Eric-et a vezetésben. Miután sikerült felemeltem Edward fejét és az ölembe vettem, majd simogatni kezdtem. Lassacskán kinyitotta a szemét és rám nézett.

- Bella- olyan lágyan és gyengén ejtette ki a nevem, hogy a szívem majd kiugrott a helyéről. Mégis mi van velem?

- Hogy vagy? Fáj valamid?

- A karom. Ég. És a fejem is sajog. Olyan mintha a tüdőmbe nem jutna elég levegő, pedig tudom, hogy nincs rá szükségem.

- Ez a méreg miatt van. Képzelődsz. De el fog múlni, megígérem- gyenge mosolyt villantottam fel és újra végigsimítottam az arcán.

- Most meg fogsz igézni, igaz?

- Sajnálom. De könnyebb lesz. Segíteni akarok neked.

- Csak Carlisle miatt teszed. Hogy megnyugtasd és megadj neki mindent. Erről szól az egész, nem? –kérdezte szemrehányóan.

- Most fejezd be öcsi. Ha nem hősködsz, már sokkal hamarabb segíthetett volna rajtad Bella. Még mielőtt jelentkeztek volna a tünetek. De te ostoba mód elhallgattál egy ilyen fontos dolgot mindenki elől. Viseld a következményeket- morgott rá Eric, de nem nézett hátra.

- Edward, figyelj rám- fordítottam magam felé a fejét. –Minden rendben lesz. Most aludj egy kicsit. Jó?

- Rendben.

- Mire felébredsz, addigra otthon leszünk.

Edward lehunyta a szemét és csak reménykedni tudtam benne, hogy valóban sikerül megnyugodnia.

- Most pedig ideje, hogy te is pihenj. Vigyázok rátok Bella. Főleg rád- a visszapillantó tükörben rám nézett és kénytelen voltam elismerni, hogy igaza van. Meggyőzött. Itt az ideje, hogy egy kicsit erőre kapjak. Ő vigyáz rám, ahogy egész életében tette.

(Carlisle szemszöge)

Vajon mi lehet Edwarddal és Bellával? Mind a ketten jól vannak? Vagy esetleg… nem. Nem történhet semmi rossz velük. Hiszen előttünk mennek és idáig nem volt semmi probléma. Legalábbis én nem vettem észre. Minden ugyan olyan, mint mikor elindultunk. Ha baj lenne, akkor tudnánk róla. Jaj, kikészít ez az egész. Csak érnénk már oda, hogy láthassam őket. Hogy megnézhessem, hogy vannak.

-Mikor érünk oda? –kérdeztem, de nem úgy nézett ki, hogy bárki is választ adna a kérdésemre.

- Halihó, az apám kérdezett valamit. Nem óhajt válaszolni egyikőtök sem? –kérdezte lányom felháborodottan.

- Egyikőnk sem köteles válaszolni- pillantott hátra az anyós ülésen helyet foglaló testőr és felénk fordult. –Te kislány, ne pattogj, mert rosszul járhatsz.

- Ne fenyegesd a feleségemet- szorította ökölbe a kezeit Emmett.

- Akkor fogjátok be a szátokat- érdes hang szakította félbe a vitát, mely a vezető ülésről hallatszott. –Ha épségben akartok eljutni egy biztonságos helyre, akkor fejezzétek be. Majd szólunk, ha megnyugodhattok és lazíthattok. Addig mindenki maradjon olyan mozdulatlan, amennyire csak tud. Az, hogy elindultunk nem azt jelenti, hogy minden jól megy. Nem csak rátok kell figyelnünk, hanem az előttünk lévő autóra és a környezetünkre. Ha elvonjátok a figyelmünket, könnyű célponttá válhatunk és az könnyen az életünkbe kerülhet. Szóval arra kérek mindenkit, hogy legyen figyelemmel ránk és a feladatunkra és ne hergeljetek senkit. Egyébként mire újra besötétedik, már ott leszünk.

- Köszönöm- biccentettem és a gyerekek felé néztem, akik pattanásig feszült idegekkel ültek, akárcsak a két testőr. Ők cseppet sem látszottak olyan nyugodtnak, mint az az Eric. Mit nem adnék érte, ha tudnám, hogy van Edward és Bella. Csak remélni tudom, hogy nem súlyosbodik Edward állapota, míg oda nem érünk. Bárhová is megyünk. Bízom Bellában, de ismerem a korlátait is. Most ő sincs olyan állapotban, hogy harcolni tudjon. Ezért van itt az a férfi és a testőrök. Mert ő is megsérült. Miattam. Csakis én miattam jött ide és miattam segített Edwardon. Ha bajuk esik, azt nem élem túl.

Az idő egyre csak telt. Órák óta utaztunk már. Senki nem szólt egy szót sem, ahogy azt a testőrök kérték. Nem akartunk még egy konfliktust velük. És tulajdonképpen jogos volt a kérésük. Hiszen az ő feladatuk megvédeni minket. És ha elvonjuk a figyelmüket, annak súlyos következményei is lehetnek.

Az autó lassított, majd lehúzódott az útról. Végül a két testőr kiszállt. Aztán kinyíltak az ajtók is. Minden szó nélkül szálltunk ki a kocsiból. És ekkor végre újra együtt láthattam a családomat. Kivéve Edwardot és Bellát.

-És a többiek? –kérdeztem Eric-et.

- Alszanak. Bella megigézte Edwardot, hogy az utat nyugodtan viselje és két órával ezelőtt ő is elaludt.

- Megérkeztünk?

- Még nem.

- Akkor miért álltunk meg?

- Kell egy kis pihenő. A testőrök nem vámpírok. Szükségük van a pihenésre. Most nappal van, nem fognak támadni a farkasok. És nem hiszem, hogy követtek volna. Néhány órára megállunk, aztán újra útnak indulunk. Most már nincs sok hátra- adott magyarázatot Eric. –Ti ketten- mutatott arra a két testőrre, akik a mi autónkat vezették –Itt maradtok kint, amíg elintézem a szobákat. Vigyáztok Bellára és Edwardra. Ha visszajöttem utána ti is mehettek.

- Igen uram.

- Akkor mehetünk- szerelmem mellé léptem, megfogtam a kezét és együtt indultunk el Eric után. Persze jó lett volna látni a fiam, de majd később beszélek Ericcel, hátha lehetséges. Jaj, bárcsak ébren lenne Bella és ne Ericcel kellene beszélnem. Ő egyáltalán nem olyan, mint Bella. Hűvös és kimért. Velünk legalábbis. De ha Bellára néz vagy hozzá beszél, teljesen más. Kedves, megértő, de határozott. Az egyszer biztos, hogy sokkal felszabadultabb vagyok, ha Bella is itt van. Bízom benne, de ezekben nem. Egyiküket sem ismerem, és a hideg ráz a közönyüktől. De sajnos ez van. El kell fogadnom, hogy Bella sem sebezhetetlen, hogy ő is megsérült. Most pedig fel kell épülnie és túl kell jutnia a fájdalmakon, melyeket ő és Edward is éreznek.

(Eric szemszöge)

Bárcsak otthon lehetnénk már. De kell a testőröknek is egy kis pihenés. Tegnap reggel óta teljes készültségben vannak. Nem várhatom el, hogy jól teljesítsenek, ha fáradtak. Már pedig ébernek kell lenniük, ha tovább akarunk menni. Edward rendben lesz, ezt bizonyítja az is, hogy Bella képes nyugodtan aludni. Edward hamarosan jól lesz. Miért is ne lenne, ha már a gyógyulás útjára lépett? Remélem Sophie nem lesz nagyon mérges szegény lányra. Ő az egyetlen, akitől nem tudom megvédeni. Kiállok mellette, de többet nem tehetek Belláért, ha vele kerül szembe. Már pedig mikor eljöttünk nem kicsit volt mérges Sophie.

Gyorsan lefoglaltam négy szobát. Egyet a Cullenek-nek, kettőt a testőröknek, hogy kényelmesen elférjenek és pihenni tudjanak és egyet nekem meg Bellának. Muszáj lesz beszélgetnünk, ha felébred.

Mindenkit felküldtem a szobájába, aztán kimentem az autókhoz.

-A szobák elintézve. Most fel kell ébresztenünk Bellát és Edwardot. Aztán ti felviszitek a vámpírt a 9-be. A tiétek a 10-es, mellettetek pedig a másik szoba Gabrieléké- odaadtam a kulcsot Paula kezébe és kinyitottam a kocsi ajtót. Bella édesen aludt. Akár egy kislány. Elnéztem volna még, de muszáj volt felébresztenem. –Álomszuszék, ébresztő.

- Nem akarok- nyafogott. –Még 5 perc. Kérlek.

- Nem lehet. Fel kell ébresztened Edwardot. Bemegyünk, aztán alhatsz még. Megígérem neked.

- Rendben- nyitogatta a szemeit. –De még nem értünk haza- nézett körbe. Miért álltunk meg?

- Muszáj volt. A többiek fáradtak. Picit pihennek, aztán megyünk tovább. De ébreszd fel, kérlek, majd bent beszélgetünk.

- Jó- rázta meg a fejét, majd ébresztgetni kezdte a kicsi vámpírfiút. Végül nagy nehezen felébresztette és Pauláék fel tudták vinni őt.

- Nem velünk lesz egy szobában? –kérdezte Bella, mikor másik ajtó felé tereltem őt.

- Nem. Jobb neked, ha egy kicsit távolabb kerülsz tőle. Sok időt töltesz mellette. Pihenned kell. És aztán beszélnünk.

Benyitottam a szobába, aztán felkaptam kómás húgomat a karjaimba, a lábammal becsuktam az ajtót és az ágy felé sétáltam vele. Lefektettem rá, aztán betakartam végül egy puszit adtam neki.

- Aludj szívem. Pihenned kell, hogy szembe tudj nézni anyáddal.

- Ne hagyj magamra. Kérlek- tapogatózott maga mellett csukott szemmel. Elmosolyodtam és mellé feküdtem. Ő a fejét a mellkasomra tette és máris szuszogott. Mintha csak ezt várta volna, már az álmok mezején járt újra. Most pont olyan volt, mint egy kisgyerek. Nem is tudnék rá másképp nézni. Hiszen mióta megszületett, mellette voltam. Vigyáztam rá, óvtam és szerettem őt. Ő egyben a húgom, a lányom és a legjobb barátom. Emberként sosem gondoltam volna, hogy Sophie ennyire megváltoztathatja az életemet. Ha ő akkor nem keres fel, akkor most nem ismerném Bella, Elinát és a többieket sem. Rengeteget köszönhetek neki. Tulajdonképpen az egész életemet. Ami akkor kezdődött el igazán, mikor találkoztunk. Egészen addig nem is éltem. De most minden teljesen más. Hálás vagyok neki, és amíg csak élek, az leszek.