Forbidden Love- 17.fejezet

(Bella szemszöge)

El sem hiszem mit tettem. Ez nem én vagyok. Én képtelen lennék erre. Mégis megtettem. Fájdalmat okozok a nővéremnek. A testvéremnek, akit nagyon szeretek. Milyen testvér vagyok én? Lefeküdtem a nővérem vőlegényével, miközben Rony Edward gyermekét várja. Szeretem Rony-t, de Edward az életem. Szeretem őt minden egyes porcikámmal.

És megéri, hogy miatta elveszítsd a nővéredet? –kérdezte egy kis hangocska a fejemben. És én tudtam rá a választ. Ez a kérdés volt az, amely segített, hogy dönteni tudjak.

Bármennyire is szeretem Edwardot, a szerelmem nem lehet erősebb a testvéri szeretetnél. Nem lehetek önző. Nem vehetem el tőle a boldogságot. Főleg nem most, hogy gyermeket vár. Képtelen lennék elszakítani Edwardot a gyermekétől. Azért ennyire szívtelen én sem vagyok. Nem akarom, hogy az unokaöcsém apa nélkül nőjön fel.

Döntöttem. Itt az ideje, hogy elhagyjam ezt a helyet. Nem bírok tovább mellette maradni. Így nem. Főleg nem ezek után. Képtelen lennék Rony szemébe nézni. Úgy nem, hogy szerelmes vagyok a vőlegényébe. El kell felejtenem Edwardot. Így lesz a legjobb mindenkinek.

Felkaptam a telefont és tárcsáztam a számot, amit még egyszer sem hívtam. Aztán a fülemhez emeltem és vártam, hogy felvegye.

-Csak nem hiányoztam kiscicám? –hallottam meg Damon hangját és nagyon úgy tűnt roppant jó kedve van. Ellentétben velem.

- Damon…

- Mi a baj Bella? –váltott azonnal komolyabb hangnemre, amint meghallotta a hangomat. Gyenge volt és erőtlen, még én is megijedtem tőle.

- Még mindig áll az ajánlatod, hogy menjek veled?

- Természetesen.

- Akkor szeretném elfogadni.

- Komolyan beszélsz Bella? Mi történt? Bántott?

- Nem, nem bántott senki. És igen, komolyan mondom. Majd elmesélek mindent, de a lehető leghamarabb szeretnék elmenni innen.

- Mikor?

- Még ma este. Miután mindenki visszavonul a szobájába. Amint elindultam azonnal hívlak.

- Rendben. Akkor később találkozunk. Vigyázz magadra Bella- hangja aggódó volt, mégsem faggatott. És ezért hálás voltam neki. Letettem a telefont és elővettem egy sport táskát és beledobáltam néhány dolgot, amire szükségem lehet.

- El akarsz menni? –hallottam meg Rosalie hangját az ajtóból.

- Igen- válaszoltam úgy, hogy meg sem fordultam.

- Miért?

- Mert nem akarok, nem tudok itt maradni. Muszáj elmennem. Képtelen vagyok tovább elviselni ezt a helyzetet.

- Ez nem elég.  Mi az vagy ki az, aki miatt itt akarsz hagyni?

- Rosalie, nem tudok itt lenni. Megfulladok. Úgy érzem, nem kapok levegőt- lábaim felmondták a szolgálatot és a földre zuhantam.

- Mi a baj- rohant oda hozzám. –Mi történt?  

- Gyenge vagyok Rose. Meghalok, annyira szeretem Edwardot, de ugyanakkor tudom, hogy nem lehetünk együtt. Ma mégis lefeküdtem vele. Érted? A nővérem vőlegényével. És ami a legrosszabb, hogy nem bántam meg. Nem, mert abban a pillanatban én voltam a világ legboldogabb vámpírja. Szégyellem magam.

- Jaj, Bella. Én is veled megyek, sőt Emmett is. Veled megyünk mind a ketten.

- Nem. Nem lehet. Nektek vigyáznotok kell a többiekre. Sokkal nyugodtabban megyek el, ha tudom, ti vigyáztok rájuk.

- De nem mehetsz egyedül.

- Damon-nal megyek. De ígérem nem feledkezem meg rólatok. Amint tudlak, hívlak.

- Nem akarom, hogy elmenj.

- De így csak szenvedek. Elég lesz végignéznem, ahogy a férfi, akit szeretek elveszi a nővéremet. Nem fogom végignézni azt is, mennyire boldogok együtt.

- De az öcsém nem szereti őt. Ezért haragszik rá Alice.

- Ez nem lényeg. Együtt lesznek, és csak ez számít. Rosalie, a nővérem terhes. Olyasmit ad Edwardnak, amit én sosem tudnék megadni neki. Ráadásul az életét kockáztatja a szerelme boldogságáért. Ez már korán sem játék.

- Semmivel nem tudlak itt tartani?

- Semmivel Rose. Már eldöntöttem. Itt az ideje, hogy az eszemre hallgassak, és ne szóljon bele a szívem a döntésembe.

- Rendben van. Akkor szólok a többieknek.

- Nem- kaptam a keze után. –Úgy akarok elmenni, hogy senki ne tudja.

- Nem akarsz elköszönni?

- Nem- ráztam meg a fejem. –Nem tudnék a szemébe nézni. A sírás fojtogat, de könnyek nem jönnek. Egy gombóc van a torkomban, amely nem hogy szűnni nem akar, de egyre nagyobb lesz. Muszáj elmennem, hogy magamban helyre rakjak mindent.

- Rendben.

- Miután elmentem mondd meg Emmett-nek, hogy szeretem. Amint tudlak, hívlak majd.

- Ne felejtsd el, hogy itt Forksban van egy nővéred, aki az életét adná érted- ölel meg szorosan és azt hittem elbőgöm magam. – Bármikor hívhatsz. Ha valamire szükséged van, szólj nyugodtan.

- Úgy lesz. Szeretlek Rosalie.

- Én is téged Bella. Megkönnyítem a dolgod. Elmegyünk vadászni. Bár most voltunk nem olyan régen, de megoldom. Így nyugodtan el tudsz menni.

- Köszönöm nővérem. Köszönöm. És kérlek, magyarázd meg Alice-nak, hogy nem akarok rosszat. Biztos látta mi történt köztünk. Nem szeretném, ha haragudna Edwardra.

- Meglátom, mit tehetek- mosolyodott el, majd kilépett a szobából. Még hallottam, hogy a többiek elhagyják a házat és én is elindultam. Lementem a garázsba, bedobtam a csomagtartóba a táskámat, írtam egy sms-t Damonnak és már indítottam is.

Először Damon házához mentem, ahol ő már az ajtó előtt várt egy táskával a kezében. Megálltam, bedobta a táskát a hátsó ülésre, majd kinyitotta a felőlem lévő ajtót.

- Ülj át. Én vezetek- értetlenül néztem rá, mire elmosolyodott, de válaszolt. –Nem tudod, merre kell menni.

Igazat kellett adnom neki. Halvány fogalmam nem volt hova kell menni, így nagyot sóhajtva átültem az anyós ülésre Damon bepattant a helyemre és már indított is. Egészen addig egyikünk sem szólt egy szót sem, amíg el nem hagytuk Forks városát.

- Miért döntöttél úgy, hogy eljössz velem? Már nem mintha baj lenne- kezdett mentegetőzni - de megleptél. Hiszen reggel még visszautasítottál. Mi változott azóta?

- Akkora egy barom vagy Dam- suttogtam és arcomat a kezembe temettem.

- Mit csináltál Bella?

- Lefeküdtem Edwarddal- arcom még mindig a kezemben volt. Féltem ránézni Damon-re. Féltem, hogy undorodva néz rám és lehord mindennek. De nem szólt egy szót sem. Így ráemeltem a tekintetem, de semmi megvetést vagy undort nem láttam benne. Csakis a színtiszta megértést.

- Gondoltam, hogy nem bírod sokáig- mosolyodott el.

- Tudtad, hogy ez lesz? –suttogtam.

- Bella, annyira kiszámítható vagy. És várható volt. Te szereted őt és ő is téged. Ez tagadhatatlan. Mikor meglátott minket az iskolában, mit gondolsz miért rohant el? Mert féltékeny lett. Szeret téged. És én nem tudlak megérteni titeket. Azt felfogom, hogy a testvérednek nem akarsz fájdalmat okozni, de biztos vagyok benne, hogy elengedné Edwardot, ha tudná, hogy ő téged szeret és te is őt.

- Ez már nem ilyen egyszerű. Talán ha reggel vagy tegnap történik meg, ami most délután, akkor meg tudtál volna győzni, hogy harcoljak a szerelmemért. Sőt, bevallom, most is elgondolkoztam rajta, de van valami, ami megállít benne.

- És mi az?

- Rony gyermeket vár. Edward gyermekét.

- Tessék? –hallatszott Dam hangján, hogy lesokkolta a hír. –Hát csajszim, ez aztán szívás.

- Kösz, ezek a vigasztaló szavak- emeltem égnek szemeimet, mire elnevette magát.

- De most komolyan. Honnan veszed, hogy terhes?

- Ő maga jelentette be. Ráadásul Carlisle szerint egész biztos, hogy vámpír baba.

- Akkor nagyon sajnálom. Tényleg Bella. Nem tudom elképzelni sem milyen rossz most neked. Mert bár én túljutottam egy hasonló szerelmi háromszögön és megbékéltem a helyzettel, de neked csak rosszabb lenne. Szerintem helyesen döntöttél, hogy eljöttél. Így lesz a legjobb mindenkinek- próbált vigasztalni, nem sok sikerrel. Fejemet a vállára hajtottam és mind a ketten csendbe burkolóztunk. Valahogy nem ilyennek képzeltem Damon-t. Mikor először megláttam az iskola parkolójában, nem gondoltam volna, hogy ennyire együtt érző. Egy vagány és kegyetlen vámpírnak gondoltam és pozitívan csalódtam benne. Már alig várom, hogy megismerjem a családját.

Hosszas autókázás után végre megérkeztünk Greenwich-be. Londontól nem messze van ez a város, legalábbis ahogy Damon mondta. Újabb órákat töltöttünk a kocsiban, mire leparkolt egy gyönyörű két emeletes ház előtt.

-Megérkeztünk.

Kinéztem az ablakon és éppen akkor lépett ki a házból egy lány és mögötte egy férfi, aki hasonlított egy ici-picit Damon-re. Értetlenül néztem a mellettem ülő személyre, akinek a vigyora beterítette az arcát.

- A testvérem és a felesége. Gyere, nem harapnak- kiáltotta jókedvűen és kiugrott a kocsiból. Megkerülte az autót és kinyitotta az ajtót nekem is. Aztán hátra ment és kivette a csomagokat, majd mellém lépett. –Menjünk.

Szép lassan elindultunk feléjük, de még el sem értük őket, mikor egy kemény test ütközött nekem és már csak azt vettem észre, hogy a fűben fekszem és rajtam egy barna hajú lány lóg.

- Hé, Elena, azért ne borítsd fel Bellát. Hát ilyen a jó vendéglátó- ugratta Damon, mire nevetnem kellett. Elena lekászálódott rólam, majd a kezét nyújtotta és felsegített a földről, majd valamivel visszafogottabban üdvözölt.

- Bocsáss meg, nem akartalak felborítani. Amúgy Elena vagyok, Damon sógornője- nyújtotta felém a kezét, amit én mosolyogva elfogadtam.

- Én Stefan vagyok, Elena férje és Damon öccse. És sajnálom az előbbit. Tudod, már sokat hallottunk rólad és Elena nem bírt magával- ölelte magához feleségét Stefan, mire mosolyogva bólintottam.

- Én pedig Isabella vagyok, de szólítsatok Bellának. Ugyan Damon sokat nem mesélt, de már én is vártam, hogy megismerjelek titeket.

- Na, de gyertek beljebb- Elena megfogta a kezem és a ház felé húzott, amin a két fiú csak nevetett. Már tudtam, hogy itt jó helyen leszek. Elena roppant kedves és Stefan is aranyosnak tűnik. Igen. Ez kell nekem ahhoz, hogy kiverjem a fejemből Edwardot. A távolság és a jó társaság.

- Nagyon örülök, hogy úgy döntöttél eljössz hozzánk- mosolygott rám Elena, mikor már a nappaliban ültünk.

- Igen, én is úgy érzem jó döntés volt- fordítottam a fejem Damon felé, aki felém villantott egy szívdöglesztő mosolyt, de tudta mire értettem.

- És hol találkoztatok?- tette fel az első kérdést Stefan.

- A Forks-i középiskolában- adtam meg a rövid választ, de Damon részletesebb választ adott.

- Bellácskát szó szerint letaglóztam. Ha láttátok volna milyen képet vágott, mikor először találkoztunk- nevette el magát, én pedig a combjára csaptam mérgemben.

- Nem téged néztelek, hanem a motorodat.

- Aha, persze. Ezért volt féltékeny a te kis szívszerelmed.

- Nem a szívszerelmem- néztem rá mérgesen. Pontosan tudja, hogy ez a téma érzékenyen érint.

- Barátod van Bella? –kérdezte Elena.

- Nem, nincsen.

- Csak reménytelenül szerelmes a drága. De majd én kigyógyítom ebből.

- Damon- nézett rá mérgesen Elena. –Úgy beszélsz a szerelemről, mintha valami betegség lenne. Te nem sokat változtál.

- Én nem is szoktam.

- Gyere Bella, megmutatom a szobádat. Damon szólt, hogy jöttök és már előkészítettem mindent.

- Köszönöm Elena- felálltam Damon mellől és Elena után indultam, de Damon megállított.

- Aztán nehogy elszökj- figyelmeztetett és Stefannal jót nevettek.

- Hahaha… nagyon vicces vagy drága. De lehet, megfontolom az előbbi ötletedet- tettem államra a kezemet és most rajtunk volt a sor Elenával, hogy nevessünk. Ugyanis Damon olyan arcot vágott, ami nagyon vicces volt. Miután sikerült abbahagynunk a nevetést Elena újra elindult és én is utána mentem. Felvezetett az emeletre, ott végigmentünk a folyosón és az utolsó előtti ajtón belépett.

- Ez lenne az. Na, hogy tetszik? –kérdezte, miután beléptem a szobába.

- Ez varázslatos. Nagyon szép.

- Megfelel, vagy keressünk másikat?

- Tökéletes lesz. Köszönöm.

- Segítsek kipakolni? –kérdezte kissé idegesen és nekem az volt az érezésem nem csak ezt szerette volna megkérdezni.

- Azt megköszönném. Ugyan nem hoztam sok cuccot…

- Az nem lényeg- legyintett- Majd vásárolunk. Persze csak ha szeretnél…

- Igen, szeretnék.

- Remélem, nem tartasz nagyon idegesítőnek. Nem vagyok mindig ilyen, de érzem, hogy jól kijövünk majd egymással.

- Ne aggódj. Tudod, nekem is volt egy hozzád hasonló húgom, aki a végén nagyon megharagudott rám. De volt és van is egy másik, aki onnan számomra, mint a testvérem. Remélem egyszer lesz alkalmad megismerni őt. Biztos nagyon jól megértenétek egymást.

- Szeretném megismerni a családodat. És reménykedem benne, hogy egy napon a nővéredként tekintesz majd rám.

- Meglátjuk, mit hoz még a jövő. De azt már most tudom, hogy kedvellek. Nagyon jó barátok leszünk- biztattam, mire megölelt.

- Köszönöm Bella- aztán újra a pakolásra figyeltünk. Közben semmiségekről beszélgettünk és remekül megértettük egymást. Végül Elena elhallgatott és csendbe burkolózott. Már megijedtem, hogy valami rosszat mondtam, mikor ránéztem és láttam, hogy az alsó ajkát harapdálta. Ha jól láttam kérdezni akart valamit, de nem tette.

- Elena, tudod, hogy bármit megkérdezhetsz. Nem kell szoronganod előttem. Szeretnék a barátod lenni és ez csak akkor lehetséges, ha megbízol bennem.

- Bella, ha nem akarsz, nem kell válaszolnod. Szeretném megkérdezni, hogy mi volt az ok, amiért eljöttél Damonnal. Nem azért kérdezem, mert zavarsz, csupán kíváncsi vagyok. Mi kényszerített arra, hogy elszakadj a családodtól?

Nem tudtam mit mondhatnék neki. Nem akarok hazudni Elenának. Ő egy nagyon jólelkű és kedves lány, legalábbis ahogy ilyen rövid idő alatt sikerült megítélnem. És nem szeretném hazugsággal indítani a barátságunkat.

- Én… 

Forbidden Love- 16.fejezet

(Rony szemszöge)

Arra ébredtem, hogy valaki, jobban mondva valakik mellettem halkan beszélgetnek. De nem értettem, hogy miről. Kinyitottam a szemem és körbenéztem. Abban biztos voltam, hogy nem otthon vagyok, mert nálunk egyik helység sem ennyire tágas és egyikben sem tartunk orvosi műszereket. Ahogy jobban körbenéztem, már tudtam hol vagyok. A Cullen villa egyik szobájában voltam. Bent pedig nekem háttal Edward és Carlisle beszélgettek és eltakartál előlem Bellát. De mégis tudtam, hogy ő áll a két fiú takarásában. Bárhol felismertem volna őt. Ő rám nézett, majd odaszólt a többieknek és már mind körülöttem álltak.

-Hogy érzed magad Rony- kérdezte Carlisle és mind az én válaszomat várták. Szerettem volna azt mondani, hogy jól, de nem volt igaz. Szörnyen fájt a fejem és szúrt a hasam. Mikor nem mondtam semmit egyből tudták, hogy valami nincs rendben.

- Rony, ne hazudj. Carlisle szerint komoly a baj. Kérlek, ne próbálj megnyugtatni minket hazugsággal- fogta meg a kezem Bella és leült mellém.

- Rendben-sóhajtottam. –Fáj a fejem és iszonyatosan szúr a hasam. Már szinte elviselhetetlen.

- Értem. Egyéb tünetek?

- Hát nem tudom mennyire nagy segítség, de mostanában nem eszem szinte semmit. Egy falat sem megy le a torkomon. Nem marad meg bennem semmi. És mielőtt elájultam iszonyatosan fájt a hasam.

- Rendben. Akkor most megkérlek titeket, hogy menjetek ki- nézett Bellára és Edwardra, akik bólintottak, majd egy-egy puszi után kimentek a szobából. Én pedig kettesben maradtam Carlisle-val.

(Bella szemszöge)

Nagyon féltem. Féltem, hogy elvesztem Rony-t. Ez már nem csak egy egyszerű betegség. Még mindig a fülemben cseng Edward ideges hangja, mikor felhívott, hogy Rony rosszul van. És aztán a kép ami elém tárult még rosszabb volt. Ahogy hazaértem az orvosi szobába mentem, hogy megnézzem Rony-t, de rá sem lehetett ismerni. Fal fehér volt, ajkai piros helyett inkább lilára hasonlított. Békésen feküdt az ágyon és olyan volt, mintha csak aludna, de tudtam, hogy nincs jól. És most, hogy kinyitotta a szemét csak még jobban fájt. Mert rosszabb állapotban volt, mint képzeltem. A hangja erőtlen, a tekintete tele fájdalommal és értetlenséggel. Ugyan olyan értetlenül állt a dolgok előtt, mint én vagy akárki más a családból. Nem tudtuk mi okozhatja a folytonos gyengülését.

-Ne aggódj, Carlisle kideríti mi baja- ölelt át Rose és nyugtatólag a hátamat simogatta, de én még mindig ideges voltam. Érdekelt mi van a nővéremmel és közben próbáltam kerülni Edwardot is. Mint ahogy megfogadtam nem fogok több hibát elkövetni. Nem engedek többször az érzelmeimnek. Nem.

- És ha valami komoly? Jaj, Rose, én annyira félek. Nem akarom elveszíteni. Bármennyire is haragudtam rá, ő akkor is a nővérem. És belehalnék, ha történne vele valami.

- Tudom. De próbálj kicsit megnyugodni. Nézd meg Edwardot. Ő is uralkodik magán, pedig nagyon is ideges- próbálkozott újra, aminek az lett az eredménye, hogy ránéztem Edwardra, aki szintén engem tüntetett ki figyelmével és elvesztem az arany szemekben. De figyelmeztetnem kellett magam, hogy nem gyengülhetek el. Hiszen odafönt van a beteg nővérem, akinek szüksége van erre a férfira. Ő szereti Edwardot úgy, ahogy megérdemli, és neki nem kell elengednie. Ők egymásnak vannak teremtve.

Elfordítottam a tekintetem róla és végignéztem a többieken, de ahogy Alice-hez értem újabb borzongás futott végig rajtam. Olyan ellenségesen méregette a bátyját, hogy rendesen megijedtem tőle.

Hogy idegességemet legyűrjem lassan járkálni kezdtem a nappaliban a kanapétól a lépcsőig. Majd annyira belemerültem ezen tevékenységbe, hogy fel sem tűnt, hogy a végére már vámpírsebességgel róttam a köröket. Csak akkor emeltem fel a fejem, mikor valaki elállta az utamat és én majdnem elestem. De azaz idegen elkapott, mielőtt hanyatt vágódtam volna. Felnéztem, hogy megtudjam ki miatt akartam elesni és ki az, aki mégis megmentett az eséstől. Az volt a tervem, hogy lekiabálom a haját a fejről, de mikor szembetaláltam magam melák bátyámmal inkább nem szóltam semmit.

- Nyugodja meg, mert így csak elszédülök- húzott a mellkasára és nem engedett. Nekem pedig most erre volt szükségem. Hogy valaki mellettem legyen és támogasson.

- Mondd, hogy nincsen semmi baja- kértem őt, miközben mellkasába temettem arcomat.

- Nincs semmi baja- hallatszott a kérésem, azonban bátyám mély öblös hangja helyett Carlisle-ét hallottam meg, mire azonnal a lépcső irányába kaptam a fejem. Ott állt Carlisle és fél kézzel támogatta a nővéremet, akinek szemei könnyesek voltak, de nem a szomorúságtól vagy a fájdalomtól. Ezek a boldogság könnyei voltak és én már nem értettem semmit.

Hogy lehet, hogy nincsen semmi baja, ha ennyire gyenge. És minek örül? Talán Carlisle közölte vele, hogy már nem sokáig lesz ennyire rosszul, mert már csak néhány napja van hátra?

Nem Bella, ezt azonnal verd ki a fejedből. Rony meg fog gyógyulni és nem lesz semmi baj. Tovább fog élni boldogan és egészségesen.

Edward odaszaladt hozzá és átvette nővéremet Carlisle-tól, majd magához húzta.

- Ezt most magyarázd meg légy szíves, mert nem értem- kértem őt, de nem engedtem el Emmett-et. Szükségem volt rá, mert féltem. Féltem, hogy olyat hallok, amit nem akarok, vagy ami fájni fog.

- Először is tudnotok kell, hogy nem vagyok beteg- már éppen szólásra nyitottam volna a számat, de leintett és folytatta. –Szóval nem vagyok beteg. Ez a legcsodálatosabb dolog, ami megtörténhetett velem.

- Rony…- próbálta közbevágni Alice, de őt is leintette.

- Szóval az a helyzet, hogy… hogy gyermeket várok. Terhes vagyok- nézett Edwardra, aki lefagyott. Majd néhány perccel később megtalálta a hangját.

- De ez lehetetlen…- suttogta.

- Nem az fiam- vágott közbe Carlisle. –És minden bizonnyal vámpír baba. Nem látni őt az ultrahangon. És a tű sem hatol át a magzatburkon. Szint beletörik a tű, akár csak a vámpírok bőrébe.

- Akkor… akkor apa leszek- kérdezte Edward meglepődve, majd megölelte nővéremet óvatosan. Szemében furcsa fény csillant, és ahogy láttam örült a hírnek. Miután megölelte nővéremet, apró puszikkal hintette be arcának minden négyzetcentiméterét.

Aztán szépen lassan mindenki odament hozzájuk gratulálni. Még Emmett és Rosalie is. Már csak én maradtam, de nem tudtam megmozdítani a lábaimat. Egyszerűen képtelen voltam rá, hogy odamenjek hozzájuk. Hogy mosolyogva gratuláljak nekik. Miközben a szívem apró darabokra hullott ebben a pillanatban. Mindig tudtam, hogy így kell lennie. Hogy nekik együtt kell lenniük, de a szívem mélyén mindig reménykedtem benne, hogy mégis van közös jövőnk.

- Bella, te nem is gratulálsz? –kérdezte nővérem halkan, de számomra olyan volt, mintha ordítozna velem.

- De- erőltettem egy mosolyt az arcomra, majd hozzájuk sétáltam és megöleltem először a nővéremet, majd gyorsan Edwardot is. Aztán elengedtem, mielőtt meggondolnám magam és az egész világnak kikiáltanám, mennyire szeretem és mennyire szeretném, hogy velem legyen a nővérem helyett. De az eszem újra erőseb volt a szívemnél.

-Gratulálok nektek- mondtam, majd felsiettem a szobámba. Egyenesen a fürdőbe mentem, ahol megnyitottam a zuhanyt és ruhástól alá álltam. Majd halkan és csendben zokogni kezdtem. Nem akartam, hogy bárki is meghallja, de képtelen voltam továbbra is magamban tartani.  Sikítani szerettem volna, ordítani a fájdalomtól, de ebben a pillanatban nem tehettem meg. Most csak annyira van lehetőségem, hogy csendben és hangtalanul szenvedjek.

Nem tudom mennyi ideig ülhettem a rám zúduló vízsugár alatt, de úgy gondoltam, ha már csurom víz vagyok, akkor lefürdök. Lekapkodtam magamról a vizes ruháimat és gyorsan megmosakodtam. Hallottam, hogy valaki kopog, de nem tudtam ki az. Bár sejtetem, hogy Rosalie vagy Emmett lehet az, így egyszerűen csak kiszóltam.

- Gyere be, mindjárt megyek én is- kiáltottam és elzártam a csapot. Magam köré tekertem egy törölközőt és visszamentem a szobámba, ahol nagy döbbenetemre Rosalie vagy Emmett helyett Edward várt rám a szobában. Ami iszonyatosan meglepett.

- Te mit keresel itt?

- Beszélnünk kell.

- Nekünk nincs miről.

- Pedig van. A nővéred…

- Hol van Rony? Lent hagytad? –próbáltam terelni a témát, mert kezdett zavarni, hogy Edward nem éppen a szememet nézi.

- Már hazavittem.

- Ilyen hamar?

- Hamar? Bella, tudod te mennyi az idő? –kérdezte, mire idétlenül nézhettem rá, mert elmosolyodott és folytatta. –Már majdnem 11 óra.

- Oh… értem- hajtottam le a fejem, majd a gardrób felé indultam, de egy kéz kulcsolódott a karomra és megállásra késztetett.

- Bella…

- Engedj el Edward. Inkább menj a nővéremhez. Neki most nagy szüksége van rád. Hiszen a gyermekedet várja.

- És ez neked fáj, igaz?- kérdezte és szemében mintha remény csillant volna.

- Nekem? –kérdeztem hangosan, miközben kirántottam a kezemet a szorításából. –Már miért fájna. Sőt. Boldog vagyok. A nővérem és a testvérem gyermeket várnak. Lesz egy unokahúgom vagy unokaöcsém. És ha ti boldogok vagytok, akkor én is.

- Ezt most miért mondod így?

- Mert ez az igazság. Egy napon én is megtalálom majd a páromat. És én is boldog leszek.

- Azt hittem megtaláltad már Damon személyében.

- Damon csak egy nagyon közeli barátom. Egy olyan személy, aki közelében nyugodt vagyok. És bízhatok benne. De nem több. Én nem szeretem őt, csak mint barátot és neki sem én vagyok az ideálja.

- Azt kétlem.

- Ha megérted, akkor megérted, ha nem, akkor nem. Amúgy meg nem tartozom neked magyarázattal. Nincs semmi közünk egymáshoz- sziszegtem, majd az ajtóhoz siettem és kinyitottam előtte. –Most pedig hagyd el a szobámat.

Edward elindult kifelé, de mielőtt kilépett volna a szobából, becsapta az ajtót és háttal nekilökött és szorosan hozzám simult olyannyira, hogy nem volt menekvés. De már nem voltam benne biztos, hogy el akartam menekülni.

- Megőrjítesz Bella- morogta miközben orrát végighúzta az államon.

- Edward, menj el- nyögtem elfúlóan, de közel jártam hozzá, hogy magamhoz rántsam.

- Nem bírom tovább. Nem bírok nélküled élni. Teljesen elvetted az eszem. Képtelen vagyok ésszerűen gondolkodni, ha mellettem vagy.

- Edward…

- Szeretlek Bella… Szeretlek- suttogta a fülembe és nekem itt dőlt össze a jól felépített menedékváram. Képtelen voltam tovább kontrollálni magam és az érzéseimet.

Éhes vadként vettettem rá magam Edward ajkaira, amit ő sem nagyon ellenzett tekintve, hogy ugyan olyan hevesen viszonozta a csókomat. Majd fenekemnél fogva megemelt, mire lábaimat a dereka köré tekertem és szorosabban húztam magamhoz. Ebben a pillanatban nem érdekelt semmi és senki. Csakis az, hogy Edward itt van velem, hogy szeret. Most csak mi ketten léteztünk.

Edward elsétált az ágyig, miközben egy percre sem szakította meg ajkaink játékát, majd óvatosan lefektetett rá és fölém gördült. Elszakad ajkaimtól és végre láthattam gyönyörű szemeit. Melyekben most a vágy és a szerelem tükröződött.

- Szeretlek Bella.

- Én is téged- viszonoztam vallomását, majd újra ajkaimra tapadt, hogy ott folytassuk, ahol abbahagytuk. Átengedtük magunkat a szenvedélynek és szerelemnek, nem foglalkozva az esetleges következményekkel. Most csak mi számítottunk és az, hogy szeretjük egymást.

(Edward szemszöge)

Boldog voltam, mert azt a nőt tarthattam a karjaim közt, akit igazából szerelemmel szerettem. Azonban ez a boldogság nem tartott sokáig, ugyanis Bella kiugrott az ágyból és a fürdőbe ment. Hallottam a zár kattanását és én értetlenül ültem fel az ágyban. Megint mit rontottam el? Percekig ülhettem egyedül a szobában értetlenül, mikor nyílt az ajtó és csak egy csíkot láttam, ami a gardróbba megy, aztán egy újabbat, ami ismét eltűnt a fürdőszobába. Mire felfogtam, hogy az a csík Bella volt szinte megijedtem. Magamra kapkodtam a ruháimat és bekopogtam a fürdőbe.

-Bella, kérlek, nyisd ki az ajtót- kértem, miután nem reagált a kopogtatásomra. Azonban az ajtó kinyílt, és szembe találtam magam Bellával, aki most inkább hasonlított egy feldúlt bikára, mint egy vámpírra. Tekintetében határozottság csillant. Mielőtt bármit is kérdezhettem volna tőle megszólalt.

- Menj el Edward.

- Tessék?

- Jól hallottad, menj el. Remélem jól szórakoztál és megkaptad, amit akartál. A nővérem nem tudja neked megadni, amire szükséged van és kihasználtál. Ez aztán szép volt Edward. Akarod, hogy meg is tapsoljalak érte? Hát nincs benned semmi szégyenérzet? Rony otthon vár téged, a gyermekedet várja és te itt szeretkezel velem? –kel ki magából.

- Na álljon meg a menet Bella. Ha jól emlékszem te sem nagyon tiltakoztál. És már mondtam, hogy szeretlek. Olyan érzelmeket váltasz ki belőlem, amiket eddig nem ismertem.

- Elég ebből. Nem akarom hallani. Hagy békén Edward.

- Nem. Nem hagylak békén, mert te is szeretsz. Te mondtad. És érzem is. Nem vagyok közömbös a számodra.

- Pedig én nem érzek irántad semmit. Vagy tudod mit, mégis. Gyűlöllek. Undorodom tőled és magamtól is. Felfogtad, hogy mit tettünk az előbb? Lefeküdtem veled. Veled, akit eddig a testvéremnek tekintettem. És az isten verjen meg, te a testvérem vőlegénye vagy. Ráadásul a gyermekének az apja. Nem lett volna szabad ezt tennünk. Ez nem volt helyes- a végét már suttogta.

- A szerelem áldozatokkal és lemondással jár. De elmagyarázom Rony-nak. Megértetem vele, hogy szeretjük egymást. Biztos vagyok benne, hogy megérti.

- Ilyet ne mondj. Meg ne próbáld Edward- sziszegte. –Nem okozhatsz neki ekkora fájdalmat. A legmegalázóbb egy nő számára, ha megcsalják. De az mindennél rosszabb, ha a testvérével. Ezt nem értené meg ő sem. És én sem akarom, hogy bárki is tudjon róla. Nem történt köztünk semmit.

- Pedig igen.

- De nem- üvöltötte és sírni kezdett, bár könnyei nem voltak. –Én el akarom felejteni. Edward, megtörtént, már nem tehetünk ellene semmit. Te egy hónap múlva feleségül veszed a nővéremet, megszületik a gyermeketek, aztán átváltoztatod és boldogan éltek.

- De Bella… én már nem tudom elképzelni az életemet nélküled. Mióta hazajöttetek, szép lassan beléd szerettem. Már nem tudok a nővéredre úgy tekinteni, mint eddig. Már nem szeretem őt. Legalábbis nem úgy, mint eddig.

- Ilyet ne is mondj. Soha többet. Most csak össze vagy zavarodva. Rony szeret téged és te is őt. De minden rendben lesz, amint összeházasodtatok. Elmúlik az esküvő miatti szorongásod és minden a régi lesz.

- Nem Bella. Nem lesz semmi sem a régi. Megmutattad milyen az igaz szerelem.

- Edward, Rony a nővérem. Nem nyúlhatom le a vőlegényét.

- Rendben. Akkor mondd, h nem szeretsz. Mondd, és nem zaklatlak többet. Akkor feleségül veszem a nővéredet és mindent megteszek, amit kérsz.

- Már nem szeretlek- mondta és hátat fordított nekem. De én magam felé fordítottam és az állánál fogva felemeltem, hogy a szemembe nézzen.

- Ide… a szemembe mondd, és akkor elhiszem.

- Edward…- olyan lágyan és esdeklőn ejtette ki a nevem, hogy megszakadt tőle a szívem. De nem engedhettem neki. Most nem.

- Csak mondd ki…

- Nem… nem megy- fordult el tőlem újra, de én magamhoz szorítottam és magam felé fordítottam.

- Látod? Képtelen vagy rá, ahogy én is.

- De ez nem változtat semmin. Ettől csak még jobban szenvedünk majd.  

- Szeretlek Bella.

Felemeltem az állánál fogva és megcsókoltam. De most nem csókolt vissza. Helyette ellökött magától.

- Menj el Edward. Soha többet nem akarok erről beszélni. Soha.

Majd addig-addig lökdösött, míg el nem értünk az ajtóig, ahol egy utolsó lökést követően a folyosón találtam magam. –És felejtsd el, ami történt- mondta, majd az orromra csapta az ajtót. Ezzel pedig darabokra törte a szívemet. A szívemet, ami több mint száz éve dermedt és jég hideg. De ő felmelegítette és újra élesztette, még ha nem is a szó szoros értelmében. 

Forbidden Love-15. fejezet

(Edward szemszöge)

Mégis mekkora barom vagyok? A válasz egyszerű. Hatalmas barom vagyok. Mégis hogyan jutott eszembe megcsókolni Bellát? Hogy jutott eszembe így letámadni?  És ami a legelképesztőbb, hogyan gondolhattam, hogy majd viszonozza az érzéseimet. Az érzéseimet, amiket még meg sem osztottam vele és nem tudom, hogy lesz-e hozzá valaha is elég bátorságom, hogy elmondjam neki. Most is olyan hevesen reagált. Bár csak annyit kért, hogy felejtsük el, mintha meg sem történt volna. Nem mondta el senkinek. Talán ez jelenthet valamit?

Dehogy is. Ez nem jelent semmit- pisszegett le egy apró hang, amely eddig csendben volt.

De akkor miért hallgatott a csókról? Miért nem mondta el senkinek?

Talán csak azért, hogy ne bántsa meg a nővérét. Vagy, mert valóban csak egy botlásnak gondolja az egészet. Lehet neki nem jelentett többet. Pedig nekem olyan varázslatos volt. Megcsókolni azt a nőt, akit szeretek, akiért majd meghalok. Annyira szeretem Bellát. Még magamnak is nehezen ismertem be, de beleszerettem. És ez nem csak egy fellángolás. Hihetetlen, hogy annyira ellene voltam az első pillanattól kezdve. Aztán miután hazajött a testvéreimmel már nem tudtam neki ellenállni. A kedvességével, a humorával, a szeretetével teljesen elbájolt. Teljesen elvette az eszemet és képtelen vagyok tisztán gondolkodni. Ezt bizonyítja a mai este is. A féltékenység annyira magával ragadott, hogy képtelen voltam eltitkolni mennyire szeretem. Elvesztettem az uralmat az érzelmeim felett.

-Gyere csak Alice- szóltam ki mielőtt húgomnak kopognia kellett volna.

- Nem zavarok?

- Nem- mosolyogtam rá erőtlenül és megpaskoltam magam mellett a bőrkanapét. Ő lassan besétált és minden szó nélkül leült mellém és maga elé meredt. Ez nem jelent semmi jót.

- Alice, mi a baj? –kérdeztem meg, miután percekig nem szólt egy szót sem. És nem tudtam kivenni a gondolataiból semmit.

- Edward, ugye nem akarod elhagyni Rony-t? –kérdezte félénken és lassan rám emelte tekintetét. Ezzel a kérdéssel teljesen összezavart.

- Nem értelek Alice. Miért kérdezel ilyet tőlem?

- Csak válaszolj, aztán elmondom.

- Rendben. Nem, nem szándékozom elhagyni Ronyt. És most te jössz. Miből vontad le ezt a következtetést?

- Jasper mondta, hogy már nem érzi ugyan azt a szerelmet felőled, mint régen. Ellenben szenvedélyt annál inkább. És arra gondoltam, hogy esetleg… hogy…

- Hogy van valaki más Rony mellett? –fejeztem be a mondatát.

- Igen- hajtotta le a fejét.

- Figyelj Alice, én mindig őszinte voltam veled és ez most sem lesz másképp, de azt, amit most mondok neked, soha senki nem tudhatja meg. Érted?

- Persze.

- Azaz igazság Alice, hogy én már nem szeretem úgy Ronyt, mint régen. Szeretem őt, de már nem szerelemmel.

- Mégis van valakid, igaz?

- Nem olyan értelemben Alice. Nem csalom meg Ronyt. Egyszerűen beleszerettem valaki másba anélkül, hogy akartam volna. De ő nem tudja. Vagyis én nem mondtam neki.

- És ki ez a lány Edward?

- Az nem fontos. A lényeg, hogy köztünk nem lesz semmi, legalábbis ő biztosan nem akar tőlem semmit.

- Miért?

- Rony miatt.

- Tehát ő tud rólatok?

- Igen Alice. Tudja, hogy barátnőm van. És ő nem úgy tekint rám, mint én őrá. Neki szimplán csak egy barát vagy testvér vagyok, akivel hülyülni és beszélgetni tud.

- Testvér? –kérdezte Alice és felpattant mellőlem. –Ne mondd, hogy…

- Alice, kérlek- néztem rá könyörgőn.

- Te beleszerettél Bellába? –kérdezte két oktávval magasabb hangon és hálát adtam az égnek, hogy a többiek nem velünk voltak elfoglalva. –Te teljesen meg vagy húzatva Edward.  Pont ő? Miért pont ő?

- Miért Alice? Szerinted én akartam? Szerinted szándékosan szerettem bele? Hát nem. Egyáltalán nem terveztem, de így alakult. A fenébe is, pont neked magyarázzam, hogy nem parancsolhatunk az érzelmeinknek? –sziszegtem dühösen. Mérges voltam a húgomra, amiért ennyire nem ért meg. Hányszor magyarázzam el neki, hogy nem terveztem ezt előre. Csak úgy megtörtént.

- Edward, te egy idióta vagy- sziszegte és visszaült mellém. –Tudod te, mennyire  fáj ez majd Rony-nak? Már eleve az, hogy ő nem elég neked. De az, hogy a testvérére akarod lecserélni? Hát ez mindennek a teteje.

Nem bírtam tovább hallgatni Alice-t, kezemet a szájára tapasztottam, hogy elhallgattassam végre. Lehetőleg mielőtt a többieknek feltűnne a heves vitánk.

- Figyelj rám Alice, nem akarom lecserélni Rony-t senkire. Soha nem okoznék neki ekkora fájdalmat. Egyébként pedig már elmondtam, hogy Bella nem tud semmiről. És ez így is marad. Amúgy meg kétlem, hogy Bella bármi többe érezne irántam testvéri szeretetnél vagy barátságnál. És ott van az a nem éppen elhanyagolható tény, hogy a barátnőm az ő nővére. Még ha viszonozná is az érzéseimet, szerinted Bella képes lenne fájdalmat okozni a nővérének? Kinézed belőle, hogy a saját boldogsága érdekében összetörje a nővére szívét? –kérdeztem és elvettem a szájáról a kezem.

- Nem- rázta meg a fejét. –Igazad van. Bella sose lenne képes ekkora fájdalmat okozni a nővérének. Biztos vagyok benne, hogy még ha szeretne is téged, akkor sem engedne magához közel. De jegyezd meg Edward. Neked Rony mellett a helyed és el kell felejtened Bellát. Ő nem lehet a tiéd. És nem is lesz- suttogta, majd kiment a szobából. Én pedig magam maradtam.

(Bella szemszöge)

Másnap reggel újra a többiekkel mentem iskolába. Hajnalban eldöntöttem, hogy úgy teszek, mintha mi sem történt volna. Még akkor is, ha belül meghalok a fájdalomtól. Nekem erősnek kell maradnom. Ki kell állnom a döntésem mellett. Hiszen én kértem rá Damont, hogy csinálja vissza az egész napot. Én akartam, hogy olyan legyen, mintha Edward nem is mondott volna semmit. És így lesz. Én a poklok poklát élem át, miközben végignézem, mennyire szeretik egymást. Ennyire egyszerű. De a szívem mégsem ezt akarja. Viszont ez a helyes és ezt kell tennem.

Alice furcsán viselkedik velem. Szinte rám sem néz, aztán mikor összeakad a tekintetünk úgy néz rám, mintha valami rosszat tettem volna. Nem értem a viselkedését. De abból ítélve, ahogy Edward ilyenkor ránéz, egészen biztos vagyok benne, hogy összekaptak valamin, amiben én is szerepeltem. És emiatt Alice mérges rám, Edward pedig védeni próbál. Lehet, hogy Alice is meglátott minket tegnap? De akkor már megkeresett volna. Vagy még sem?

Jaj, tönkreteszem mindenkinek az életét. Miért kellett nekem idejönnöm? Miért hagytam, hogy Rose és Emmett rábeszéljenek? Ha nem hallgatok rájuk, akkor Alice most nem lenne mérges rám, Edward nem akarná elhagyni a nővéremet és én sem szenvednék a szerelmem miatt.

De nem. Ezt sürgősen ki kell vernem a fejemből, mert emiatt csak még jobban emészteni fogom magam.

Gondolataimból egy ismerős motor hangja ébresztett fel és szétnéztem a parkolóban. Az autóm mellett egyből megpillantottam a fekete motort, ami mosolyt csalt az arcomra.

-Ebédnél találkozunk- intettem a többieknek és Damon felé vettem az irányt. Megálltam mellette és megvártam, míg leszáll a motorról. Aztán felém fordult és mosolyogva adott egy puszit az arcomra.

- Jó reggelt Bella.

- Neked is Damon- mosolyogtam rá. –Gyere, szeretnék veled beszélni.

- Valami baj van szépségem? –kérdezte aggódva.

- Nem. Csak szeretnék valamit kérdezni tőled.

- Biztosan? Olyan fura vagy. Milyen volt az estéd? Jót buliztatok?

- Persze, minden jó volt. De gyere már- fogtam meg a kezét és az épület felé húztam. Damon mellett nincs időm az önmarcangolással foglalkozni. Mellette nem érzem magam bűnösnek. Nem érzem úgy, hogy bárkinek is ártottam volna.

- Na jó, mi a baj? –fordított maga felé Dam, miután megelégelte szótlanságom.

- Damon, olyan hülye vagyok. Egy ostoba liba.

- Mi történt?

- Megcsókolt. Megint és én megint visszacsókoltam.

- Jaj, Bella. Ha előre szólsz, hogy mindenképpen meg akarod csókolni, akkor nem töröm magam azzal, hogy visszaforgatom az időt- bosszankodott, de én erre jobbnak láttam, ha nem mondok semmit. Mert igaza van. –Meséld el, mi történt- kért lágyan és leültünk az egyik padra, ami a folyosón volt. Megfogta a kezem és mélyen a szemembe nézett. –Bennem megbízhatsz.

- Tudom Damon. Én nem akartam. Csak megtörtént. Az egyik pillanatban még táncoltam egy sráccal, a másikban pedig Edward majdnem megölte. Aztán kivittem a levegőre hátha kitisztul a feje, erre megcsókolt én pedig idióta módjára viszonoztam.

- És utána?

- Észhez tértem és úgy csináltam, mintha mi sem történt volna. Felháborodtam rajta, hogyan tehetett ilyet. És ellöktem magamtól.

- Legalább észhez tértél.

- De olyan nehéz volt- dőltem a mellkasára.

- Tudom. De minden rendben lesz, oké? –kérdezte, miközben a hátamat simogatta.

- Nem tudtam, hogy ennyire jóban vagytok két nap után- hallottam meg Edward hangját közvetlenül mellettünk. Felemeltem a fejem és ránéztem. Arany szemei most fájdalom és féltékenységgel voltak tele, hangja gúnyos volt, ami rosszul esett.

- Valami baj van ezzel? –kérdezte Damon, miközben felállt mellőlem. Én pedig azonnal felpattantam és elkaptam a karját. Nem akartam, hogy itt egymásnak essenek.

- Nem, Edwardnak nincs ezzel semmi baja. Ugye Ed? –kérdeztem tőle bosszúsan és vártam a válaszát.

- Nem. Nincsen semmi baj. Ez teljesen természetes- válaszolt gúnyosan, mire bennem felment a pumpa.

- Pontosan. Na, akkor, ha nem baj mehetnénk is tovább-rántottam egyet Dam karján, mire észbe kapott. –Ugye jössz te is Edward?

- Nem. Én ma kihagyom az iskolát. Megyek és megnézem, mi van a nővéreddel- vettette oda nekem foghegyről, majd megfordult és elindult a kijárat felé. Nekem pedig ezzel újabb tőrt döfött a szívembe. Fájt, pedig pont ezt akartam. Hiszen ezért nem engedem magamhoz közel. Hogy a nővéremmel legyen. De akkor miért fáj ennyire, hogy vele lesz ma?

- Jól vagy? –érintette meg az arcomat Damon, mire ránéztem. Bólintottam, de ő nem hitt nekem. Két keze közé fogta az arcomat és egyenesen a szemembe nézett. –Idővel könnyebb lesz. Bár a helyedben nem mondanék le a boldogságomról.

- Még a testvéredért sem? –kérdeztem rá, amire nem kaptam választ. Elengedte az arcom, aztán megfogta a kezem és a terem felé húzott. Ott beült Edward helyére és felém fordult.

- Én egyszer már megtettem azt, amire te most készülsz. Én lemondtam egy lányról a testvérem kedvéért, ezért segítek neked. Iszonyatosan nehéz volt, de megtettem. És utána piszkosul fájt a szívem. De aztán találkoztam Katherine-val, aki kiköpött mása Elenának és talán ez volt az oka, hogy beleszerettem. Talán ez segített, hogy túllépjek rajta. Külsőre egyformák, de belül szöges ellentétek.

- Szóval te szerelmes voltál a testvéred barátnőjébe?

- Igen. És félreálltam az öcsémért. De te szenvedni fogsz Bella. Te nem olyan vagy, mint én. Képtelen leszel velük élni, miközben vágyódsz utána.

- Akkor mit tehetnék?

- Gyere velem Bella. Hagyjunk itt mindent és gyere velem.

- Mégis hova Damon?

- Nem tudom. A családomhoz. Elenához és Stefanhoz.

- De hisz te éppen onnan jöttél el. Nem akarom, hogy miattam újra rosszul érezd magad.

- Már régen eljöttem és nem érezném magam rosszul. Gyere velem, hagyj itt mindent. Talán a távolság segíthet neked.

- Gondolod?

- Talán.

- De én ne mehetek el most.

- Rendben. Ha úgy gondolod, hogy készen állsz itt hagyni őket, csak szólj. Az ajánlatom érvényes. Ha úgy érzed túl sok, csak egy szavadba kerül és elviszlek innen.

- Köszönöm, hogy ilyen jó vagy.

- Nem vagyok jó. Csak kedvellek.

- Én is kedvellek, de…

- De?

- De nem szeretném, ha félreértenél. Én nem érzek irántad többet puszta barátságnál.

- Ne aggódj Bella- villantotta fel szívdöglesztő mosolyát. –Én sem vagyok beléd esve. Pusztán megsajnáltalak és élvezem a társaságod. Semmi több. Ne aggódj, nem szeretnék tőled semmit.

- Rendben- fújtam ki a levegőt megkönnyebbülten.

- Ennyire megnyugtattalak?

- Tulajdonképpen igen. Jobbnak láttam, ha már az elején tisztázunk mindent.

- Akkor örülök, hogy legalább én nem okozok neked több fejfájást.

- Én is- mosolyogtam rá, majd a tanárra szegeztem tekintetem, aki időközben elkezdte az órát.

(Rony szemszöge)

Valami itt nem jó. Egy egyszerű betegség nem szokott ennyire kikészíteni. Nem kívánom az ételt, nem kell semmi. Hiába akarnak rám tukmálni akármit, egyszerűen nem veszi be a gyomrom. Komolyan kezdek aggódni, hogy Carlisle tévedett. Ez nem lehet egy egyszerű megfázás. Gyenge vagyok, fáradt és nem marad meg bennem semmi.

-Jaj drágám, nem tudom mit tehetnénk még? Carlisle is megvizsgált és nem talált semmit. De én aggódom. Talán jobb lenne, ha bemennénk a kórházba- próbált meggyőzni apa, ma már sokadszorra. Csak miattam maradt itthon. Azért, mert látta mennyire nem vagyok jól.

- Nincs semmi bajom. Csak elkaptam valami nyavalyát. Te is hallottad Carlisle-t. Hamarosan meggyógyulok. Akkor mégis minek kellene bemennem a kórházba?

- Nem tudom. Aggódom miattad. Már csak te vagy nekem.

Megsajnáltam szegényt. Bárcsak tudná, hogy Bella is életben van. Bárcsak elmondhatnám neki. De nem tehetem. Megígértem és be is tartom. Mert nem akarom elveszíteni Bellát. Bármit megtennék érte. Bármit.  

- Sajnálom apu- suttogtam, de nem tudtam mást mondani. Hiszen hamarosan már én sem leszek mellette. Mert vámpírrá változom és én sem maradhatok vele.

Mielőtt bármi mást mondhattam volna csengettek és apu ment ajtót nyitni. Néhány perccel később szerelmem jelent meg a nappali ajtajában.

- Jézusom, biztos jól vagy? –kérdezte aggódva és leguggolt elém.

- Persze.

- A telefonba meggyőzőbb voltál.

- Kértem, hogy ne gyere ide.

- De nem bírtam ki. Muszáj volt eljönnöm onnan.

- Nem. Elég lett volna, ha suli után jössz el hozzám. Nem kellett volna kihagynod az egész napot.

- De én szerettem volna.

- Ebben az esetben magatokra hagylak- vágott közbe apa. –Be kellene mennem az őrsre, de nem akartam Ronyt magára hagyni.

- Menjen nyugodtan Charlie. Én itt maradok és vigyázok a kis betegre- mosolyodott el Edward és leült a kanapéra. Én a fejemet az ölébe hajtottam és én is az arcomra erőltettem egy mosolyt.

- Menj csak apa. Edward majd itt marad velem.

- Rendben. Akkor sietek- adott egy puszit a homlokomra, aztán elhagyta a házat.

- Miért hagytad ki az iskolát? –kérdeztem rá egyből, miután apa elment.

- Miattad. Hiszen beteg vagy.

- Nem. Edward, tudom mikor hazudsz és most azt teszed. Te nem miattam nem mentél be. Szóval ki vele, mi a valódi ok!

- Rony, én… - kezdte lehajtott fejjel, de a mondat további részét már nem hallottam. Erős szúrást éreztem a gyomromban, amitől összegörnyedtem a kanapén, a fülem zúgott és a szemem előtt minden elsötétült. 

Sziasztok!

Hát, ez lett volna a következő fejezet. Remélem ez jobban elnyeri a tetszéseteket, mint az előző. Kicsit elszomorodtam, hogy nem kaptam csak két kommentet. De félreértés ne essék, azoknak, akik vették a fáradtságot, nagyon szépen köszönöm és örültem is neki. De szeretném, ha kicsit többen írnátok véleményt. Bevallom nem sok kedvem volt megírni ezt a fejit, de arra gondoltam, hogy vannak, akik szeretik, hogy írok. 

De nem húzom tovább az időt. Szerintem már a könyökötökön jön ki az egész. De azért jól esne pár visszajelzés.

Sajnálom, hogy megint ezzel nyaggatlak benneteket. 

És szeretném elárulni, hogy friss a héten már nem lesz. Csak jövőhéten KEDDEN. 

Puszi: Hope