„Az igazi szerelem mindig szomorú. Az igazi szerelem az örök vágyódás a szenvedések változó formája, a szenvedés pedig szomorú. Az igazi szerelem a legszebb, legcsodásabb szomorúság.”
(Bella szemszöge)
-Isabella- hallottam meg egy ismerős hangot, mire kipattant a szemem.
- Marco –suttogtam. - Örülök, hogy újra hallom a hangod. De miért keresel, ráadásul ennyire korán? –kérdeztem.
Marco-val kb. 10 éve találkoztunk először, mikor Volterrában járt. Nagyon jóban lettünk és bátran kijelenthetem, hogy jó barátok lettünk. És bár ő többet érez irántam, de sosem tudtam másként tekinteni rá csak úgy, mint egy barátra. Szeretem őt, de nem szerelemmel és ez volt az oka, hogy távozott Volterrából.
-Már fel sem hívhatlak csak úgy?- adta az ártatlant.
- Te nem szoktál csak úgy felhívni. Szóval, mit szeretnél?
- Arra gondoltam, hogy találkozhatnánk. Rengeteg idő telt el, mióta utoljára találkoztunk és szerettem volna veled beszélgetni egy jót. Mint régen. Na, mit szólsz? Ha szeretnéd, máris repülök Olaszországba.
- Na jó. Mi van veled? Nem hiszem, hogy egy egyszerű beszélgetés miatt Olaszországba utaznál. Ki vele, mi a valódi oka annak, hogy felhívtál. És az igazat akarom hallani.
- Hát jó. Hallottam, hogy nem vagy túl jó állapotban. Az egész vámpírvilágban elterjedt a hír, hogy Aro Volturi lánya már nem olyan, mint régen. Azt rebesgetik, hogy kifordultál magadból. Nem vagy a régi. És aggódom miattad cicám. Több mint két hónapja egyetlen vámpír sem látott téged, aki a Volturinál járt.
- Mi? Én tökéletesen jól vagyok. Jobban, mint valaha- füllentettem. –És ha nem hiszed el, győződj meg róla a saját szemeddel. Ma este várlak Volterrában.
- Jól van. Akkor este találkozunk. Tudod, hogy nem szabadulsz meg tőlem egyszerűen. Akkor este Bells- majd letette a telefont.
Sóhajtva dőltem vissza a párnák közé.
Szóval azt beszélik, hogy kifordultam magamból. Na, azt hiszem valóban itt az ideje visszatérni a régi életemhez. Délután már újra otthon leszek és itt hagyok mindent, ami két hónap alatt az otthon jelentette számomra.
-Bella, ébren vagy- hallottam meg az ajtó túloldaláról bátyám hangját.
- Igen- sóhajtottam. –Gyere be.
Mosolyogva lépett be a szobámba, egy tálcával a kezében és leült mellém.
- Esme csinált neked reggelit és gondoltam felhozom. Meg hallottuk lent a beszélgetést is és...- hagyta abba a mondatot.
Kérdőn néztem rá, de nem volt hajlandó megszólalni.
- És?
- Nem, semmi. Felejtsd el. Túl sokat beszélek.
- Will- néztem rá szúrósan. - Mit próbálsz eltitkolni?
- Edward rettenetesen féltékeny lett. Mi az ég folyik köztetek? - kérdezte gyanakodva.
- Semmi. Nem tudom, mi baja lehet. De azt hiszem itt az ideje felkelnem. Nem szeretném lekésni a repülőt- gyorsan kiugrottam az ágyból és a fürdőbe rohantam.
Elintéztem a reggeli teendőimet, majd egy szál törölközőben mentem vissza a szobámba, ahol nagy meglepetésemre Edward várt.
- Te meg mit csinálsz itt? - kérdeztem minden egyes szót jól tagolva.
- Én… - nyelt egy nagyot. –Én csak…
- Igen, mit szeretnél?- kérdeztem a szemébe nézve. –Szerintem tegnap elmondtam mindent, amit akartam. Szóval nincs miről beszélnünk.
- De, nagyon is van. A francba, ne menj el. Maradj itt. Ha miattam akarsz elmenni, akkor megígérem, hogy nem zavarlak többet, de maradj itt.
- Edward, haza akarok menni. Nem maradok, amúgy is. Már várnak otthon.
- Ő igaz? –kérdezte dühösen. –Az a Marco vagy ki a fene. Miatta akarsz itt hagyni minket ugye?
- És ha igen? –Már én is dühös voltam. –Semmi közöd nincs az életemhez. Nem tartozom neked magyarázattal. Menj és keresd meg a feleségedet. Egyedül ő az, akin bármit is számon kérhetsz. Nem vagyok a tulajdonod és nem vagyok köteles válaszolni neked- az ajtóhoz sétáltam és kinyitottam. –Most pedig ha megbocsátasz, fel szeretnék öltözni.
Edward elindult az ajtó felé, de mielőtt kilépett volna, becsapta és szorosan az ajtóhoz nyomott. Nem mondott semmit, csak szenvedélyesen csókolni kezdett. Persze az erőm is pont ilyenkor hagy el. Miért olvadozok már csak attól is, ha a közelemben van? Amikor így csókol, egyszerűen minden kimegy a fejemből és a térdeim is beleremegnek. Miért nem hagyja, hogy egyszerűen csak elmenjek anélkül, hogy tovább kínozna?
Nem volt erőm eltolni magamtól és úgy tűnt, ő sem akar elengedni. De fogytán volt a levegőm. Ezért muszáj volt elszakadnom tőle.
-Ne… Ezt többet ne- suttogtam. –A többiek..
- Sss. Most ne foglalkozz ezzel. Maradj itt. Maradj velem, kérlek- húzta végig az orrát az állam vonalán, majd le a torkomon. Egyre nehezebb volt ésszerűen gondolkodni. És igencsak kezdett meginogni az elhatározásom is, hogy haza akarok menni.
De nem. Elég ebből. Most kell elszakítanom magamtól, mert később már nem leszek rá képes.
-Te sem gondolod komolyan. Nem akarod, hogy elengedjelek. Nem akarsz elmenni- suttogta a bőrömbe. –Érzem. Tudom, hogy te sem ezt akarod.
Mély levegőt vettem, majd felemeltem a fejét, hogy a szemébe nézhessek.
-De. El akarok menni. És azt akarom, hogy engedj el. Az igaz, hogy felejthetetlen este volt, de ennyi. Jól éreztem magam, de nem akarok tőled többet- a hangom komoly volt. Érzéketlen. Olyan amilyet a Volturi tagok a külvilág felé mutatnak.
- Miatta, igaz? –távolodott el tőlem. –Amiatt a Marco miatt.
- Igen- feleltem egyenesen a szemébe nézve. – Marco ott vár Volterrában. És este találkozunk. Tudod, nehéz eldönteni, melyikőtök jobb az ágyban.
Szavaim hallatán szomorúság és düh jelent meg a szemében. Majd elém állva szinte köpte a szavakat.
-Akkor legyél vele nagyon boldog. Remélem jól érezted itt magad. Jó utat. –Majd kivonult a szobából.
Amint az ajtó becsukódott, lecsúsztam a fal mentén a földre. A karommal átkulcsoltam a lábam és a térdeimre hajtottam a fejem. A könnyeim megállás nélkül folytak és nem tudtam nekik parancsolni.
Remélem, Edward egyszer megbocsát mindazért, amit most mondtam. De csak szenvedne mellettem, úgy ahogy a körülöttem lévők. Én nem tudnám őt boldoggá tenni. Muszáj volt azt mondanom, hogy Marco miatt akarok elmenni, különben nem engedett volna el. Csak az a fontos, hogy ő boldog legyen, én nem számítok. Ha nekem szenvednem kell az ő boldogsága érdekében, hát legyen. De soha nem tudhatja meg, hogy mennyire szeretem és hogy ő az egyetlen férfi az életemben. Soha. Ezért kell elmennem.
Gyerünk Bella. Szedd össze magad. Állj fel a földről és kezdj el öltözni. Ne keseregj, állj fel. Most. - suttogta egy kis hang a fejemben.
Na, jó. Most már egészen biztos, hogy megőrültem. Ez nem mehet így tovább. Meg fogok bolondulni.
Lassan feltápászkodtam a földről és a gardróbba mentem. Elővettem egy fekete cicanadrágot, egy fekete csizmát és hozzá egy fehér csíkos inget fekete övvel. Felvettem a ruhákat, majd bementem a fürdőbe. Megszárítottam a hajam, felkötöttem, majd kentem fel egy enyhe sminket. Mikor úgy gondoltam, készen vagyok, kimentem a szobába. A cuccaim össze voltak pakolva, még gyorsan elővettem egy fekete bőrdzsekit és egy fekete táskát, amibe belepakoltam az összes fontos iratot, a telefonomat és némi pénzt és a nappaliba mentem. Levittem a bőröndömet is, mert már ideje lesz lassan indulnom, ha nem akarom lekésni a gépet. Mindenki lent volt a nappaliban. Kivéve Carlisle-t. Gondolom neki be kellett mennie a kórházba, de tőle már tegnap elbúcsúztam. De ami a legfurább, hogy egy idegen is volt a többiek között. Will mellett állt, így gondolom ő az a lány, aki miatt itt marad.
-Mi az Bella. Csak nem gyászolsz? –viccelődött Emmett.
- Ami azt illeti- mosolyogtam rá. –Nem, te nagy mamlasz. Csak most ilyen kedvem van. Egyszerűen feketébe öltöztem. Azt hiszem itt az ideje búcsúzkodni.
- Igazad van- szólalt meg Edward. –Viszlát Isabella. –Mondta, majd megragadta a felesége kezét és felmentek az emeletre.
- Ez meg mi volt? –kérdezte Esme.
- Semmi. Edward csak haragszik rám, de majd megbékél.
- Tudjátok, nem szeretek búcsúzkodni. Ezért gyorsan elmondom, amit szeretnék. Remélem, tudjátok, hogy bármiben számíthattok rám. –Néztem rá a Cullen család még lent maradt tagjaira. –Ha bármiben a segítségetekre lehetek, csak szóljatok. És ha Volterrában jártok, gyertek és nézzetek be hozzánk- néztem rá Esme-re.
- Persze szívem. De te is bátran hívj fel- ölelt meg.
- Bells, hadd mutassam be neked Caroline-t. Caroline, ő a húgom, Bella.
- Igazán örülök, hogy megismerhetlek. Szeretnélek megkérni rá, hogy vigyázz a bátyámra. Nekem ő a legfontosabb a világon és nem szeretném, ha szenvedne. Én most hazautazom, de remélem legközelebb már otthon Olaszországban találkozhatunk- mosolyogtam rá.
- Én is. Will rengeteget mesélt rólad és szívesen megismerném a szüleiteket is.
- Hidd el, lesz még alkalmunk rá. De ha nem haragszol, sietnem kell. Nemsokára indul a gépem és nem szeretném lekésni. Örülök, hogy ilyen barátnőt talált a bátyám. Szívből kívánom, hogy boldogok legyetek. Szabad- kérdetem tőle kitárt karokkal.
Ő bólintott én pedig megöleltem.
-Remélem, hamarosan köszönthetünk a családunkban.
- Reni, Oli. Ne aggódjatok, nem lesz semmi baj. A reptérre kijön Félix. És tudok vigyázni magamra. De a szemeteket tartsátok a bátyámon- mosolygtam rájuk, majd őket is megöleltem.
- Te pedig. Nem kérek mást, csak annyit, hogy légy boldog és azért néha napján hívj fel. És ha úgy gondolod, gyere haza. És hozd Caroline-t is. Apa meg fogja érteni. Ne aggódj. Majd én szépen megpuhítom, aztán nem lesz kifogása ellene. Bízz bennem- öleltem át.
- Remélem igazad lesz. Mert tényleg szeretem- suttogta.
- Mondd el neki az igazat. Meg fogja érteni. Szeret téged annyira, hogy megeméssze ezt a hírt. De ne húzd sokáig, mert visszajövök és én magam mondom el neki- suttogtam még mindig a fülébe, miközben szorosan öleltem magamhoz.
- Add át üdvözletem Marconak. És üzenem, hogy ha meglátom, szétrúgom a seggét, amiért ennyire elhanyagolt minket- mondta, miközben elengedett.
- Oké. De tőlem is megkapja a magáét- mosolyogtam. –Azt hiszem itt az ideje indulnom, mert még lekésem a gépet.
- Majd mi kiviszünk- mondta Rose és megfogva Emmett kezét mellém állt.
- Jól van. Vigyázatok magatokra. Sziasztok - intettem vissza, aztán megindultam a többiekkel a garázs felé.
Rosalie autójával mentünk. Nem volt több az út a reptérig, mint tíz perc. Tíz perc, amit kemény hallgatással töltöttem a gondolataimba merülve.
-Igazán köszönöm, hogy kihoztatok és…- kezdtem volna búcsúzkodni, mikor Rose a nyakamba vetette magát és rázkódni kezdett a válla. Sírt. Méghozzá azért, mert elmegyek.
- Sss. Ne sírj Rose. Kérlek. Hol van az a jégkirálynő, akit mindenkinek az emlékeiben láttam? Hozd elő nekem oké? Szeretném, ha nem omolnál össze. A nővérem vagy. És szeretlek. Téged soha nem akarnálak elhagyni. Hidd el. Mindig érezni fogod a jelenlétem. Bízz bennem- simogattam a hátát.
- Jól van. Nem lesz semmi baj, ha megígéred, hogy nem tűnsz el. Mert esküszöm, hogy Volterráig megyek érted és visszarángatlak ide - nyugodott meg.
- Megígérem. Hívj, ha bármi baj van.
- Oké. Menj. Hamarosan indul a géped.
- Emmett. Te pedig vigyázz rá. És te is hiányozni fogsz- öleltem meg őt is, majd miután megígérte, hogy minden rendben lesz, fogtam a csomagjaimat és felszálltam a gépre.
Magam mögött hagyva Forksot, a Cullen családot. A barátaimat, a bátyámat, a leendő sógornőmet és a szerelmemet. Azt a helyet, ami két hónapja az otthont jelentette számomra és ahol annyi minden történt velem.
(Will szemszöge)
Nehéz volt elengedni a húgomat. Hiszen mégiscsak ő a legfontosabb a számomra még akkor is, ha itt van nekem Caroline. Szeretem őt, sosem éreztem még így egyetlen nő iránt sem, de a Bella iránt érzett szeretetem mindennél erősebb. Ha kellene, még Caroline-ről is képes lennék lemondani érte.
-Will, jól érzed magad? –kérdezte Caroline megérintve a kezem.
- Igen, persze. Csak Bellára gondoltam. Már hamarosan otthon lesz.
- Igazán rendes a húgod. Látszik, mennyire szeretitek egymást. Nagy az összhang köztetek. És szívesen megismerném a szüleiteket is- mosolyodott el.
- Tudom szerelmem, de ez még korai. Apám nem fogadná el olyan könnyen a dolgot. Meg kell várnunk, amíg a húgom megpuhítja őt.
- Mi ez az egész? Van egy nagycsomó dolog, amit nem értek. Például, miért költöztetek ide, vagy miért mondta azt a húgod amiket és miért nem fogadná el apád a kapcsolatunkat? Kérlek, válaszolj őszintén.
- Rendben. Elmondom. Bízom benne, hogy meg fogod érteni és nem fogsz kiakadni. De szeretlek. Még akkor is, ha csak pár napja ismerlek. Kérlek, előbb hallgass végig, aztán döntsd el, mit szeretnél. Mert ha azt akarod, hogy ne legyek a közeledben, megértem és tiszteletben tartom a döntésed. Akkor felülök az első gépre és a testvérem után megyek- néztem rá nagyon komolyan.
Igaza van Bellának. Muszáj minél hamarabb megtudnia az igazságot. Ha ő is úgy szeret engem, ahogy én őt, meg fogja érteni.
Szerelmem bólintott, és nagyon figyelte, mit mondok.
-Én nem vagyok rendes ember. Én félig ember és félig… vámpír vagyok- láttam, hogy szavaim hallatán rettegés költözik szemébe és fél, de nem mozdult. – De nem bántanálak téged soha. Ezt tudnod kell. Szeretlek és ha végezni akartam volna veled, már az első estén megtettem volna. De nem bántottalak, mert szeretlek. Nem tudom hogyan lehetséges, de amint megpillantottalak, beléd szerettem. Én vártam volna még, de a húgom azt kérte, hogy minél hamarabb mondjam el neked. Megértem, ha nem akarsz látni többet, ha félsz tőlem vagy…- de apró tenyerét a számra tette és nem hagyta, hogy tovább folytassam a mondandómat.
-Nem tudom miért. Azt meg végképp nem, hogy hogyan, de én is beléd szerettem az első pillanatban, amikor megpillantottalak. És nem érdekel mi vagy Will. Csak annyi, hogy szeretsz és én is téged. Ennél több nekem nem is kell. Nem félek tőled, mert ahogy mondtad, bánthattál volna, de nem tetted.
- Köszönöm. Köszönöm, hogy vagy nekem. El sem hiszed, mióta várok rád- csókoltam meg.
Azt hittem, ki fog kelni magából és ordítva követeli majd, hogy hagyjam békén és soha többet ne menjek a közelébe, de semmi ilyen nem történt. Bellának teljesen igaza volt. Fogadjunk, hogy a kis boszi, hogy előre látta és csak ezért tanácsolta, hogy mondjam el neki. De örülök, hogy megtettem. Most már csak apáékat kell meggyőzni, hogy fogadják el Caroline-t. Félek, hogy apa nem fogja megérteni és megbocsátani sem, hogy elárultam egy halandónak a titkunkat. Mégis mióta vagyok én ennyire pesszimista? Sosem voltam ilyen. Rossz hatással van rám, ha nincs a közelemben a húgom.
-Akkor, elmondod végre a teljes igazságot? Miért jöttetek Forksba, meg a többit. Mindent tudni akarok persze csak akkor, ha te is el akarod mondani.
- Szeretlek. És kérdezz bármit, én felelni fogok rá- nyomtam egy puszit az ajkára. Majd beszélni kezdtem.
Elmeséltem neki, hogy kerültünk ide, kik a szüleim, egyszóval mindent az egész eddigi életemről. Ő pedig csendben hallgatott végig.
