2014. január 28., kedd

17.fejezet- Az igazság

Sziasztok!

Tudom, rengeteg idő eltelt és nincs rá mentségem. Csak remélem, hogy még itt vagytok velem a sok kimaradásom ellenére is. Nem győzöm elégszer elmondani, hogy mennyire sajnálom, de nem is lenne sok értelme, hiszen aki akarja úgyis elfogadja, aki nem, az pedig úgysem hisz nekem. Viszont most sem ígérek nektek semmit. A következő rész érkezését nem tudom megjósolni. Az időmtől függ és attól lesz-e ihletem ha a gép elé kerülök. Bocsánatot kérek azoktól, akiknek csalódást okoztam mert nem volt szándékos. Igyekszem a lehető leghamarabb új rész hozni, de nem tudok időpontot mondani. 
Most is csak annyit tudok mondani, hogy jó olvasást kívánok mindenkinek, aki még itt van velem. 
Puszi mindenkinek Hope.







(Bella szemszöge)

Edward belépett a szobába könnyed rugalmas léptekkel szelte át a köztünk lévő távolságot, majd minden szó nélkül karjait a derekam köré fonta, mintha soha nem akarna elengedni. Tekintetében elszántság tükröződött.
-Mit keresel itt Edward? –találtam meg a hangom és el akartam húzódni tőle, de nem engedett. Szorosan tartott, mintha attól félne, hogy ha elenged, akkor köddé válok.
- Ki az a Paul és mit jelent neked? –hangja metsző volt, szinte számon kérő, ugyanakkor a fájdalom is jól kihallatszott belőle. Szinte megsajnáltam.
- Mi közöd hozzá? – óvatosan megráztam a fejem, mert nem értettem ezzel mit akarhat. Miért érdekli Paul és az, hogy mit jelent nekem? Nincs köztünk semmi, amiért kérdőre vonhatna. –Tudtommal nem tartozom neked magyarázattal.
- Te szándékosan csinálod. Meg akarsz őrjíteni.
- Nem csinálok veled semmit Edward- löktem el magamtól. Ha ilyen, egyszerűen nem lehet vele beszélni. Ilyenkor önfejű és a saját hülyeségeit hajtogatja anélkül, hogy bárki másra hallgatna. Ezzel egyszer teljesen ki fog készíteni. Pedig nm is ismerem olyan régóta.
Visszarántott magához, majd az orrát végighúzta a nyakamon és a kulcscsontomra nyomott egy puszit. Ettől a mozdulat sortól kirázott a hideg, a szívem vadabbul kalimpált a helyén olyannyira, hogy majdnem átszakította a bordáimat és a levegő is sípolva áramlott be a tüdőmbe. Úgy éreztem magam, mint  egy bomba ami bármelyik pillanatban felrobbanhat.
-Bele sem akarok gondolni, hogy esetleg van köztetek valami.
Ettől a mondattól kitisztult az elmém, legalábbis annyira, hogy képes legyek leküzdeni az elmémre rakódott kábulatot és visszavághassak ennek az öntelt majomnak.
- Ha lenne, akkor sem szólhatnál egy szót sem.  Te magad mondtad, hogy nem érzel irántam mást, csak barátságot. Akkor most miért viselkedsz így? Nem vagyok a tulajdonod, nem vagyok senkid. Ha így viselkedsz, még a barátod sem leszek.
- Ne csináld ezt. Szétszakadok belülről. Könyörgöm, mond meg az igazat.
- Az igazat? –kérdeztem felhúzott szemöldökkel.
- Igen.
- Neked nem kellettem Edward és ezt már az első pillanatban tudtam. Csak a vérem miatt érezted azt, amit és én ezzel tisztában voltam, mégis engedtem neked. Tudtam, hogy fájni fog, de reménykedtem benne, hogy esetleg valami csoda folytán mégis szeretni fogsz azután is, hogy a vérem kiürül a szervezetedből. De nem így lett. Nem tudtál mást érezni irántam, mint barátságot és ez nekem nagyon fáj. De elfogadtam és nem foglak olyanra kényszeríteni, amit te nem akarsz. De nem várhatod el, hogy örökké rád várjak, hátha egy napon meggondolod magad és képes leszel szerelemmel szeretni. Kénytelen vagyok olyat keresni, aki megadhatja nekem azt, amit te nem tudsz. És mit ne mondjak, Paul elég jó pasi. Kedves, jóképű, és ami a legfontosabb, hogy sosem játszana velem, mert tisztel. Akkor is, ha ő csak egy katona hopp, bocsánat egy testőr. Mert mostantól a testőröm. És nem akarom, hogy egy szóval is bántsd őt. Ha megteszed, kidoblak innen Edward. Tartsd magad az egyezségünkhöz. Csak barátok vagyunk és a barátok nem kérnek számon egymáson semmit. Megbeszélhetünk bármit, segítek mindenben, de nem szólhatsz bele az életembe. Ezt senkinek nem tűröm el. Még neked sem. Most pedig hagyd el a szobámat- fordítottam neki hátat és vártam. Vártam, hogy elhagyja a szobát. Lassan ugyan, de kisétált a szobámból, én pedig összecsuklottam a földön. Lekuporodtam az ágyam elé, felhúztam a térdeimet és próbáltam visszanyelni a könnyeimet. Nem akartam sírni, nem akartam gyenge lenni, de be kellett látnom, hogy sokkal mélyebbek az érzéseim Edward iránt, mint azt gondoltam. Sokkal jobban fáj a hiánya, mint Marco-é. Pedig Marco volt az életem. Mindennél jobban szerettem őt és nem gondoltam volna, hogy egyszer rajta kívül bárki más iránt így fogok érezni. Sőt, sokkal erősebben. És ez megrémiszt. Bármit megtennék érte és ez nem jó. Nem én irányítok és nem szeretek egy egyszerű bábú lenni. Pedig Edward dróton rángat. Ha azt mondaná dobjak el mindent és menjek vele, félek, hogy megtenném. És ennek véget kell vetnem. Erőt kell vennem magamon és vissza kell nyernem az irányítást az érzelmeim felett. És ha magamtól nem megy, ki kell kapcsolnom. De az már csak a legvégső eset. Nem teszem meg, amíg van más mód.

2 héttel később…

Amennyire csak tudtam, elkerültem Edwardot az elmúlt két hétben. Rengeteg időt töltöttem lent anyámmal és gyakoroltunk. Mind a harci technikákat, mind az erőm irányítását. Paul pedig minden pillanatban mellettem volt. Nem egyszer ugrott harc közben elém, ami sem nekem, sem anyámnak nem volt ínyére, de még Eric sem jutalmazta eme tettét, még akkor sem, ha engem akart védeni. Így kénytelen voltam elbeszélgetni vele és közöltem, hogy ha gyakorlunk, nincs szükségem testőrre. Nehezen ugyan, de a beszélgetésünk után nem próbált meg hátráltatni, ami kifejezetten tetszett. Úgy látszik ő nem az a testőr, aki anyám parancsának minden betűjét betartja és szerencsére nekem is engedelmeskedik. Csakhogy már egyre kevésbé gondolok rá testőrként. Sokszor megyek be a szobájába beszélgetni, vagy hívom át magamhoz. Kifejezetten szórakoztató a társasága és nekem pont erre van most szükségem. Nem egy testőrre, nem egy katonára, hanem egy barátra, aki mindig meghallgat és nem fél elmondani a véleményét sem. Elmeséltem neki az Edwarddal történteket is és felajánlotta, hogy beszél vele, de én visszautasítottam. Edward ellökött magától. Ő akarta, hogy csak barátok legyünk, mert semmi mást nem érzett irántam. Akkor most egye meg, amit főzött. Nem akarom tudni, mit érez éppen, ezért kerülöm. Hogy megóvjam magam a további fájdalmaktól. Hiszen pont most kell erősnek lennem, mikor anyám itt akar minket hagyni. És az sem biztos, hogy valaha visszatér. Nekem pedig el kell fogadnom. Hiszen igaza van. Mindig tudtam, hogy nem lehet mellettem örökké. És úgy látszik most eljött az a pillanat, mikor el kell engednem őt végleg. Éppen ezért van ez az egész felkészülés. Hogy megtanuljak mindent, amit eddig még nem.
-Kezdhetjük?- dugta be a fejét anya a szobámba. Hát ez a nap is eljött. Ma mindent megtudok, amiről eddig fogalmam nem volt, ugyanis anyám holnap elindul egyedül. Mindenféle kíséret nélkül akarja megkeresni a testvére leszármazottját, a világ legerősebb boszorkányát. Lena-t.
- Én nem akarom, de tudom, hogy muszáj- bólintottam. Ő beljebb lépkedett. Szépen lassan leült velem szemben az ágyon és felém nyújtotta a kezét.
- Én jobban félek, mint te. Hidd el- suttogta.
- Nem hiszem. Nincs olyan, amitől te félnél.
- De van. Egyetlen egy dolog, amitől mindig is féltem és az a te megvetésed volt. A gyűlöleted, a megvetésed. Most kiderül, hogy amit ellened tettem az megbocsátható-e vagy sem. Hamarosan megtudom, hogy a szereteted elég erős-e ahhoz, hogy megbocsáss nekem, vagy örökké bűnhődöm majd.
- Ne mondd ezt. Megígérem…- suttogtam és megsimogattam az arcát. Elkapta a kezemet és erősen megszorította. Ezzel belém fojtva a szót.
- Ne ígérj, hiszen nem tudsz még semmit. Csukd be a szemed. Itt az idő, hogy mindenre választ kapj.
Úgy tettem, ahogy kérte. Lehunytam a szemem és kitoltam a pajzsomat az elmémből, hogy anyám hozzáférhessen az agyamhoz. Hirtelen nagyon sok lett az információ. Láttam anyámat gyermekként, minden egyes napját, a nővérét, a fivéreit, az édesanyját. Szép lassan minden emlékét átéltem.
A gyermekként töltött napjai voltak az elsők, majd kicsit gyorsabban pörögtek le a szemem előtt azok a képek, amikor már idősebb volt és tanították őt. Tanították harcolni, tanították, hogyan használja az erejét és ez idő közben szép lassan felnőtt. Egy emléknél kicsit többet időzött el és le is lassított, hogy jobban figyeljek rá. Olyan tisztán láttam és hallottam, mintha a szemem előtt játszódott volna le, nem is az elmémben.

-Eljött az idő- suttogta nagymamám az előtte térdelő anyámnak. A nővére és a fivére ott álltak mellette, a vállát tartották. A nagyi mormolni kezdett egy varázsigét, mire minden porcikámat fájdalom járta át. Mintha szét akarnának szakítani belülről. Éreztem, hogy erősebb leszek, hogy valami megváltozik bennem, de ez nagyon fájt. Sírtam, könyörögtem, hogy hagyják abba és segítsenek, de senki nem tette. A testvéreim tartottak, anyám mormolta tovább az igét és nem állt meg. Pedig könyörögtem neki. Sírtam, üvöltöttem a fájdalomtól, de nem jött a segítség.

-Bella… Bella… nyisd ki a szemed- rázogatott valaki a vállamnál fogva és nekem felpattantak a szemeim. Ekkor jöttem rá, hogy nem volt valós, amit az előbb átéltem. Nem én éreztem a fájdalmat, hanem anyám. Azonosultam vele, a helyébe léptem anélkül, hogy akartam volna.  
- Minden rendben van? –kérdezte aggódva én pedig nagy levegőt vettem, hogy megnyugodjak.
- I…igen. Minden rendben. Csak…
- Csak átélted te is. Igen. Ez így lesz végig, ezért ugrottam át az elejét, amennyire csak lehetett. De innentől kezdve nem hagyhatok ki egyetlen részletet sem. Figyelj jól, mert a fájdalom majd elnyom minden mást, de neked nem arra kell koncentrálnod. Nem szabad hagynod, hogy magával ragadjanak az érzelmeim. Erősnek kell lenned.
- Nem mondtad, hogy ilyen lesz.
- Nem akartam, hogy meghátrálj.
- Azt sem tudtam, hogy ennyire rossz volt neked. Sosem mesélted el hogyan is változtál át valójában.
- Most megtudsz mindent Bella. Mindent, amit eddig eltitkoltam előled. Olyan titkokra is fény derül majd, amikre nem is gondolnál soha. És ezeknek az emlékeknek a végén jön az én halálos ítéletem- hajtotta le a fejét.
Az álla alá nyúltam és felemeltem a fejét, hogy a szemébe tudjak nézni.
- Folytassuk- suttogtam, majd újra lehunytam a szemem és vártam a következő csapást.


(Eric szemszöge)

Az ajtó előtt állva hallgattuk Sophie és Bella beszélgetését. Mikor Sophie néhány órával ezelőtt bement Bellához, akkor még csak mi ketten voltunk itt Elinával, de mostanra már itt van a teljes Cullen klán, Paul és jó pár testőr is.
-Áááááá- üvöltött fel újra Bella, amitől a szívem szakadt meg. Eli a mellkasomba temette az arcát és lassan eleredtek a könnyei. Nem volt neki könnyű hallgatnia a barátnője szenvedését és nekem is nehezemre esett nem berontani a szobába, de tudom, hogy hamarosan vége lesz. És soha többet nem fogja bántani Bellát senki. Sophie azt mondta, hogy mindent tudni fog és meg fog változni a viselkedése. Sőt, az is megeshet, hogy kikapcsolja az érzéseit és nekünk kell majd visszahoznunk őt. És attól félek nem fog menni.
Újabb üvöltés, majd hirtelen síri csend lett. Csak Bella szapora lélegzetét lehetett hallani, semmi mást.
-Vége van? –nézett rám könyörgőn Eli és nem tudtam mit mondhatnék neki. –Kérlek, mondd, hogy ennyi volt.
Azonban mielőtt bármit is mondhattam volna meghallottam Sophie hangját.
-Bella, kicsim, mondj valamit. Könyörgöm neked, ne nézz így rám. Üvölts, ordítozz velem, csak ne hallgass. Add ki magadból- Sophie hangja csendes volt és jól hallatszott, hogy a sírás kerülgette.
- Azt akarom, hogy hagyd el a szobámat- suttogta Bella én pedig lehunytam a szemem. Valami nagyon komolyat kellett látnia, ha elutasítja az édesanyját.
- Kérlek.
- Azt mondtam menj ki. Nem akarlak látni, nem akarok többet tudni, egyedül akarok lenni- a végén már kiabált és sírni kezdett. Sophie felállt az ágyról és felénk sétált, vagyis az ajtó felé, majd minden szó nélkül kinyitotta és kilépett rajta.
- Minden testőr azonnal menjen a helyére, a Cullenek vonuljanak vissza a szobáik, amíg más utasítást nem kapnak. Elina, Eric, maradjatok a közelben, nehogy baja essen. Carlisle, gyere velem- adta i az utasítást és mindenki úgy tett, ahogy ő parancsolta. Azonban miután mindenki elhagyta a folyosót, én nem bírtam tovább és minden kopogás nélkül beléptem Bella szobájába, aki az ágyon ült felhúzott térdekkel és szemei könnyben úsztak. Amilyen gyorsan csak tudtam mellé siettem, felmásztam az ágyra és magamhoz húztam zokogó testét. Nem ellenkezett, nem lökött el magától, úgy bújt hozzám, mint egy gyerek, akinek védelemre van szüksége. Hangosan zokogott, szemeiből folytak a könnyek és úgy szorított magához, ahogy az ereje engedte. Eli lassan sétált felénk, majd leült Bella másik oldalára és simogatni kezdte.
-Nem akarom őt látni soha többet. Hagyta, hogy gyilkos legyek, gyermekkorom óta könyörtelen volt hozzám, mikor én az életemnél is jobban szerettem. És képes volt hazudni nekem. Marco az. Ő akar megölni, mert az anyám elvett tőle mindent, amit valaha neki adott. Mikor megszülettem mindent elvett tőle.
- Miattad tette, hogy senki ne legyen olyan erős, hogy végezni tudjon veled.
- De ez nem mentség. Ezért volt velem Marco. Nem azért mert szeretett, hanem azért, hogy bosszút álljon anyámon és végezzen velem. Tőlem akarta azt, amit anyám elvett tőle. A hatalmat. Minden arról a kibaszott nagy hatalomról szól körülöttem. Marco-t elüldözte, sőt, folyamatosan üldözte őt, amíg rá nem talált a vérfarkasokra és nem csatlakozott hozzájuk.  Az apámat megölte, mikor az rájött mekkora szörnyeteg is ő valójában. Hát milyen ember ő valójában.
-Bella, igazságtalan vagy. Látnod kellett, hogy az apádat az sem érdekelte, hogy te úton vagy, végezni akart anyáddal, ezért halt meg. Marco pedig megérdemelte, amit kapott. Sophie csak téged védett, ezt nem róhatod fel neki.
- Ő egy gyilkos- húzódott el tőlem.
- Te mit tettél volna, ha a szerelmed végezni akar veled és a gyermekeddel csak azért, mert megtudta, hogy te vagy a leghatalmasabb lény a földön és senki nem végezhet vele. Azt hitte ő a gonosz, és hogy te sem leszel jobb, mint az édesanyád.  Végezni akart mindkettőtökkel és ezt Sophie nem hagyta. De szerette apádat. El nem engedhette, mert apád a halálát akarta, anyádnak pedig nem volt még elég hatalma ahhoz, hogy megvédhesse magát egy vérfarkastól.
- Egy vérfarkastól?
- Nem hagytad, hogy elmagyarázza igaz?
- Mit?
- Apád egy vérfarkas volt. Egymásba szerettek anyáddal és akkor mondott le a bosszúról Sophie, mikor apádat megismerte és megtudta a titkát. De apád az ellenségének tartotta. Ellene fordult és Sophie-nak védekeznie kellett. Marco akkor már anyád mellett volt, de akkor még élvezte a bizalmát. Marco viszont jó viszonyba került apáddal, aki elvitte őt a farkasokhoz, így menekült meg a szerelmed anyádtól. Apádnak köszönhetően. Úgyhogy amíg nem kapcsolod össze a dolgokat, addig ne ítélkezz. Ettől félt anyád és most mégis bántottad őt. Azt mondtad nem fogod, most viszont úgy megsebezted, hogy amíg él nem felejti el.
- Nem érdekel. Lehet, hogy csak engem akart védeni, de akkor is hazudott. Hosszú évszázadokon keresztül hazudott. Azt mondta apám egy ember volt, aki imádott minket és aki alig várta, hogy megszülessek és meghalt, mielőtt megismerhetett volna. Aztán később mikor boldog voltam elvette tőlem Marco-t és úgy állította be, mintha meghalt volna. Közben pedig a fél világon át üldözte őt, hogy végezzen vele. Igazat kellett volna mondania. Meg kellett volna mondania, hogy Marco átvert és sosem szeretett igazán és csak a bosszú hajtotta. Elég lett volna, ha felnyitja a szemem, ha ad egy kis okot a gyanúra és én magam derítettem volna ki mindent.
- Szerelmes voltál és nem hittél volna senkinek.
- De igen. Hiszen az anyám volt.
- Nem hittél volna neki. Emlékezz, hogy én ott voltam. Marco volt az életed Bella. Nekem is azt mondtad, hogy végre érzel egy kis szeretetet, hogy van valaki, aki szeret téged, mert az anyád szeretetét sosem érezted. Mondtam neked, hogy én szeretlek, de nem hitted el. Azt mondtad Marco a mindened és ez igaz is volt. Hiszen utána ki is kapcsoltál Bella. Nem tudtunk visszahozni téged. Sem én, sem Sophie, sem senki más. Akkor csak te voltál. Sem bűntudat, sem fájdalom, sem szenvedést, sem öröm, sem harag, sem gyűlölet. Semmi érzelem Bella. Carlisle hozott vissza. Emlékezz rá, hogy ő hozott vissza. Ha most kikapcsolsz csak ő lesz, aki miatt visszajössz, senki más. Nem lesz jobb semmivel, mert előbb utóbb szembe kell nézned a fájdalommal.  Bocsáss meg neki, mert ha elmegy nem lesz rá több alkalmad. Szenvedni fogsz, ha meghal és nem tudtál neki megbocsátani.
- Nem fog meghalni. Több élete van, mint egy macskának- suttogta gúnyosan.
- Fejezd be és menj, kérj bocsánatot tőle. Mondd el neki, mit érzel, beszéljetek meg mindent, és ha azután is úgy érzed ő a hibás, akkor küld el. De biztos vagyok benne, hogy megérted majd.  
- Nem akarom- suttogta megtörten.
- Jobb lesz Bella. Megnyugszol, ha mindent megbeszéltek. Hidd el. Ismerünk már- suttogta Elina is, miközben még mindig a hátát simogatta. –Te érezted ma mennyit szenvedett. Ne okozz neki még több fájdalmat. Bocsáss meg neki. Még mielőtt késő nem lesz.
Bella bólintott, felváltva pillantott ránk, majd lassan felállt, még egyszer visszanézett az ajtóból és kilépett a szobából.
- Remélem mind a ketten megbocsátanak egymásnak, mert ha nem Bella örökké bánni fogja- suttogta Elina, majd újra a karjaimba vetette magát és együtt vártuk, hogy Bella visszatérjen és azt mondja minden rendben. 

3 megjegyzés:

  1. Szia!

    Mik ki nem derülnek?! Mik vannak?!
    Edward most döbben rá, hogy mégis érez valamit Bella iránt? De akor se jogosítja fel ilyen formában számonkérésre.
    Sophie -nek nem volt egy könnyű egyszerű élete, és most hogy elmondott mindent Bellának nem hiába félt attól Bella "ellene lesz" de azért remélem Bella és Sophie tudnak beszélni, mielőtt el kell majd mennie.
    Alig várom a folytatást.

    Nóci

    VálaszTörlés
  2. Szia!
    Mikor jön a friss fejezet ? ? ?
    Már alig várom hogy olvashassam :D :D :D

    VálaszTörlés
  3. Szia!
    Nagyon jó lett, és már alig várom az új fejezetet!

    VálaszTörlés