Forbidden Love- 21.fejezet

(Edward szemszöge)

Rettenetesen nehéz volt meghoznom a döntésemet. És ezt egyedül csakis én hozhattam meg. Nem tudott benne segíteni senki. Nekem kellett eldöntenem kit ítélek szenvedésre. De végül meghoztam a döntést. Nem mondhatnám, hogy boldog vagyok. De remélem, mindenki megérti majd, mit miért teszek. Ha legalább Bella mellettem lenne, akkor tudnám mi a helyes. Akkor tudnék a fiam nélkül élni. Nehezen ugyan, de menne. De most, hogy nincs itt, nincs más választásom… Ráadásul Bella sosem engedné, hogy elhagyjam a fiamat. Tulajdonképpen nincs is választási lehetőségem.

Most is itt ülök a réten és még mindig azon agyalok, mi lenne a legjobb mindenkinek. De nincs arany középút. Ebben a történetben valaki szenvedni fog. És miattam. Életem legnehezebb döntését kellett meghoznom.

Lassan, emberi tempóban felálltam és elindultam a Swan ház felé. Nem siettem, nem akartam gyorsan menni. Addig is gondolkozhatok. Bár nincs rá semmi esély, hogy meggondoljam magam. Eldöntöttem mit fogok tenni és nem hátrálok meg. Akkor sem, ha megszakad tőle a szívem.

Emberi tempóban kb. egy óra alatt megtettem az utat a házig. Az erdő szélén álltam és onnan figyeltem a házat. Csend volt, mindössze egyetlen szívdobogást lehetett hallani. Azt, ami nem sokkal ezelőtt még az életet jelentette számomra. Ezer közül is felismerném a hangját. Kisétáltam az erdőből és az ablak felé vettem az irányt. Beugrottam rajta, de nem találtam ott senkit. Viszont mikor az ajtó felé léptem, az kinyílt és belépett rajta Rony.

-Edward- eresztett meg egy mosolyt- Mi járatban?

- Azt mondtad akkor jöjjek, ha már döntöttem…

- És?

- Veled maradok. Veled és a gyermekemmel.

- Tényleg? –kérdezte megütközve, majd mikor bólintottam felém rohant és hozzám bújt. És ez most fájt. Nem fizikailag, hanem lelkileg. Mert azzal, amit most mondtam Rony-nak, végleg lemondtam Belláról. El kell őt engednem. Talán megtalálja más mellett azt a boldogságot, amit én nem tudok neki megadni. Igaza volt. Még ha Rony-t nem is szeretem, a gyermekemre tekintettel kell lennem. Ez egy olyan ajándék, amit soha nem kértem, mégis teljesült. Boldog vagyok, amiért nekem megadatott, hogy apa legyek, de ugyanakkor mélységesen szomorú is, mert nem az a nő a gyermekem anyja, akit mindennél jobban szeretek. Ez a sors furcsa fintora. Azt hittem 2 évvel ezelőtt, hogy megtaláltam a másik felemelt Rony-ban, aztán jött a testvére, és mint egy tornádó felborított mindent. Megmutatta mi az igaz szerelem és aztán elhagyott, ezzel a pokol legmélyebb bugyraiba küldött. Viszont vigasztal a tudat, hogy nem azért ment el, mert nem szeretett. Hanem mert így látta helyesnek. És ezért tisztelem. Neki volt elég ereje, hogy azt tegye, ami szerinte a legjobb mindenkinek. És én is ezt fogom tenni. Ha én nem lehetek boldog, akkor legalább a körülöttem lévő személyek legyenek azok. Minden szeretetemet a fiamnak szentelek. Egyedül ő lesz a vigaszom. A támaszom ebben az életben. Még nem tudom, hogyan fogom kibírni az örökkévalóságot egy olyan nőve, akit nem szeretek, de majdcsak lesz valahogy. Bízom benne, hogy egy napon mindent megoldódik. A remény hal meg utoljára.

(Rony szemszöge)

Nem tudom, mit szeret mindenki Bellában. Tényleg aranyos és kedves, de csak volt. Régen én is imádtam. De mióta vámpírrá változott, teljesen kifordult önmagából. Most viszont csak megvetem azért, amit velem tett. Én bíztam benne, de ő eljátszotta a bizalmamat. Elvette tőlem azt, akit a legjobban szerettem. Fáj, hogy olyan könnyen megszeretik őt, míg nekem küzdenem kell azért, hogy szeressenek. Itt van például Rosalie. Olyan kedves hozzá, szinte az egekig magasztalja, miközben rám úgy néz, mint a véres rongyra. Egyedül Alice az, aki úgy viselkedik velem, mintha tényleg fontos lennék neki. Esme és Carlisle is kedvelnek, legalábbis úgy érzem. Jasper félelmet kelt bennem. Amikor a közelében vagyok, úgy néz rám, mintha mindent tudna rólam. Emmett pedig a feleségével együtt ki nem áll. Neki is a drága kicsi Bella a kedvence. Tudom, hogy nem szép dolog ilyet mondani, de bárcsak azon az estén tényleg meghalt volna anyával együtt. Isten a tanúm rá, hogy tényleg örültem neki, amikor először megpillantottam a Cullen házban. Azt hittem még mindig ugyan az a kedves és aranyos kislány, akit én annyira szerettem. Akire annyira vigyáztam. De be kellett látnom, hogy tévedtem. Teljesen megváltozott. Most már az is világos, hogy miért nem akarta, hogy vámpírrá változzak. Azért, mert akkor megszerezhette volna magának Edwardot minden gond nélkül. És sajnos sikerült is neki. Ha nem lenne ez a gyerek Edward már elhagyott volna. Most az egyszer örülök neki, hogy ez a gyerek a hasamban van. Ő a legjobb fegyverem ellenük. Ugyanis innentől kezdve kezdetét veszi a bosszú. Megfogadtam, hogy visszakapják ugyan azt, amit velem tettek. Mind a ketten annyira fognak szenvedni, amennyire én szenvedtem. Edward kénytelen lesz mellettem maradni, ha érdekli a gyereke. És mindent meg fog tenni, amit akarok. Pokollá teszem majd az életét. Pedig mennyire szerettem őt. Istenem, az életemet adtam volna érte. De nem nyelem le, hogy félredob a testvérem miatt. Ezt sosem bocsátom meg neki. Soha.

És Bella is szenvedni fog. Megmutatom neki, mennyire boldogok vagyunk Edwarddal. El fogom hitetni vele, hogy csak egy játékszer volt Edward számára. Ott bántom, ahol a legjobban fáj neki.

Még saját magamtól is megijedtem. Én nem voltam ilyen. De ezt tették velem. Ez lettem, miután ők aljas mód megaláztak. Nekem nincs többé testvérem. Azaz Isabella Swan akit szerettem meghalt. Meghalt az édesanyámmal együtt. És azt a nőt, aki belőle lett, nem ismerem. Mostantól kezdve csakis a bosszúmra koncentrálok. Ez lesz az egyetlen, amit nem fogok elengedni. Ez az egy érzés sosem fog megszűnni bennem. Mert mélyen belém égett. Az a két személy bántott, akiket én szerettem. De kamatostul megfizetnek érte. Különben ne legyen a nevem Veronica Swan.  

Néhány hónappal később…

(Edward szemszöge)

Gyötrelem. Talán ez a szó jellemzi a legjobban az elmúlt hónapokat. Nincs olyan nap, hogy ne gondolnék Bellára. Folyton az jár a fejemben, vajon hol lehet, mint csinálhat, kivel van? Talán már elfelejtett és beleszeretett valaki másba. És most boldogan élnek. Míg én a pokolban élek. Rony egyre rosszabb. A terhessége alatt minden pillanatban mellette kellett lennem, vadászni is ritkán mehettem. Aztán megszületett a kicsi és átváltoztattuk. Azóta még rosszabb. Nem mehetek egyedül sehova. Folyton mellettem van, minden lépésemet figyeli. Azt mondja képtelen egy percet is nélkülem tölteni annyira szeret, de szerintem csak azért csinálja, hogy az őrületbe kergessen. Mikor közöltem vele, hogy nem vagyok hajlandó lefeküdni vele begurult és közölte velem, hogy még nagyon meg fogom bánni a döntésemet. Aztán jött a következő. Azt akarta vegyem feleségül. Nehezen ugyan, de sikerült rábeszélnem, hogy majd azután beszélünk róla, ha megszületett a pici. Aki mellesleg tüneményes kisfiú lett. Az Anthony nevet kapta. Anthony Cullen. Ő az, aki miatt el tudom viselni az anyját. Így miután ő megszületett, Rony újra az esküvővel jött és beadtam a derekamat. Holnap lesz az esküvőnk napja. Életem legnyomorúságosabb napja. Ahol ott lesznek a vámpír és az ember barátaink. Jobban mondva Rony ember barátai, az édesapja és jó néhány vámpír Alice-nak és a szervezési képességének hála. Bár nagyon remélem nem lesz semmi probléma az esküvőn. Nem hiányzik, hogy egy csomó ember meghaljon holnap csak azért, mert az én drága jövendőbelim makacs és önfejű.

Gondolaimból a csengő hangja ébresztett fel. Felkaptam a fejem, de mielőtt bárki más mozdulhatott volna Rosalie hangja hasította át a csendet.

-Majd én nyitom- és már lent is állt az ajtó előtt hatalmas vigyorral ajkain. Kinyitotta az ajtót, majd hatalmasat sikítva annak a nyakába ugrott, aki az ajtó előtt állt és még bentről is jól látszott, hogy a nagy lendülettől elestek. Hangos nevetés hallatszott és közük volt egy nagyon is ismerős. Hónapok óta nem hallottam, mégis felismertem. Akkor sem lehetne ismerősebb, ha évtizedek, sőt évezredek óta ismerném a hang tulajdonosát.

Mind felálltunk és az ajtóhoz léptünk, ahol még mindig jókedv uralkodott. Rosalie éppen abban a pillanatban állt fel, ahogy mi odaléptünk és éppen felsegített valakit. Aki nem más volt, mint Bella. A családunk utolsó hiányzó tagja. Csakhogy nem egyedül volt. Ott állt mellette Damon és még két idegen vámpír. Rosalie felsegítette Bellát, majd valamivel visszafogottabban újra magához ölelte őt. Aztán elengedte és beljebb húzta őt. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy Bella Damon kezét szorongatja, az pedig vigyorogva figyeli azt a nőt, akit én szeretek.

-Bella- sikkantotta Esme és átölelte lányát. Addig Rosalie megölelte Damon-t. Megölelte? Mi a jó ég ütött ebbe a családba?

- Örülök, hogy itthon vagytok. És jó titeket újra látni. Elena? –tárta ki a karját Rosalie az ismeretlen lány felé, aki boldogan ölelte át nővéremet. Mi a franc van itt?

- Lányom- szólította meg Bellát Carlisle. –Örülök, hogy itthon vagy végre. De bemutatnád a vendégeinket?

- Persze apa. Damont még itt az iskolában ismertem meg néhány hónapja. Mikor elmentem innen ő velem tartott. Ő Damon Salvatore, az öccse Stefan és Elena, Stefan felesége. Elena, Stefan, ők a családom. A szüleim Esme és Carlisle, a nővérem Rosalie és a bátyáim, mmett, de őket már ismeritek. Jasper és… Edward. Alice hol van? –kérdezte anyáéktól és nagyon ügyelt rá, hogy véletlenül se nézzen a szemembe.

- Ronyval elmentek felpróbálni az esküvői ruhát- adtam meg a választ én, mire rám nézett. Szemében megannyi szomorúság lakozott és annyira szerettem volna megvigasztalni. Szerettem volna átölelni és elmondani neki mennyire szerettem, de nem lehetett.  

- Értem- hajtotta le a fejét.

- Igazán örülök, hogy megismerhetünk benneteket. Igazán hálásak vagyunk, hogy vigyáztok Bellára- hálálkodott anya, ugyanakkor rosszul esett neki, hogy Bella nincs itthon. Hallottam a gondolataiban mennyire hiányzik neki a lánya.

- Én is örülök. Bella már rengeteget mesélt rólatok. Alig vártam, hogy végre találkozzunk. Vigyázni pedig nem kell rá. Nincs miért hálálkodnotok. Inkább én mondhatok köszönetet, amiért megismerhettük őt- mosolygott kedvesen Elena.

- Igen. Bella hatalmas kincs és most nálatok van. És tudom, vigyáztok rá- vigyorgott Em, majd Damon hátára csapott. –Igaz haver?

- Az nem kifejezés. Damon úgy lesi minden kívánságát, mint egy kiskutya- az a Stefan úgy mondta, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga- bármit mondd, az szent és sérthetetlen a bátyám számára.

- De te sem vagy különb. Te is azt teszed, amit én mondok neked. Úgyhogy ne bántsd Damon-t- védte meg Elena a sógorát.

- Na jó, elég ebből, mielőtt összevesznétek- szakította félbe őket Bella. Esme, van két szobátok?

- Persze kicsim. Az egyik a te szobád mellett, a máik Rose és Em szobája mellett. De majd én megmutatom nekik.

- Köszönöm Esme, de hagyd, majd én gondoskodom róluk. Még kiismerem magam a házban- mosolygott rá Bella kedvesen anyára.

- Én igazán nem szeretnék udvariatlan lenni, de én nem kérném a szobát- utasította vissza Damon, mire mosoly kúszott az arcomra. Talán nem akar itt maradni.

- Miért?- értetlenkedett Bella.

- Azért kicsi szívem, mert nekem tökéletesen megfelel a te szobád is. Amíg véget ér az esküvő, utána úgyis hazamegyünk. Csak Elenát meg Stefan tegyétek külön szobába. Nehogy zavarjanak minket- kacsintott Bellára azaz idióta.

- Dam, te nem változol- rázta meg a fejét, de mosolygott. Miért viseli el ezt a nyálgépet maga mellett?

- Miért változnék, ha neked pont így tetszem.

- Dam, ne legyél rámenős- rótta meg Elena.

- Hagyd csak, már megszoktam. Akkor csak egy szobát kérünk Esme. Megfelel az enyém melletti is. Az úr ugyanis befészkeli magát hozzám.

- Bella, ha nem szeretnéd, nem kötelező. Damon is megérti.  

- Semmi baj Stef, már megszoktam. Damon már csak Damon. És így legalább megóvom a többi vendéget Dam társaságától. Szemmel tudom tartani, nehogy valami hülyeséget csináljon.

- Miért? Olyan rossz vagyok?- biggyesztette le ajkát, mire Bella elnevette magát.

- Nem. Csak elviselhetetlenül pimasz. Az más.

- Jó, akkor mutasd meg nekem, melyik lesz a közös szobánk. Alig várom, hogy megtudjam milyen a szobád.

- Állj le Damon, mert hajléktalan leszek.

- Oké- adott egy puszit Bella arcára, mire nekem ökölbe szorult a kezem. Nem sok hiányzott, hogy felpattanjak a helyemről és kidobjam a házból. De ahogy láttam Bellának sem volt ellenére a dolog. Nem akarta eltolni magától azt a férfit. Sőt, még élvezte is a közelségét.

- Gyertek, megmutatom a szobátokat- pattant fel, majd az emelet felé sietett Rosalie-val az oldalán és mögöttük felfelé igyekeztek a vendégeink is.

- Nagyon rendesnek látszanak- mosolyodott el anya, mikor eltűntek az emeleten.

- Szerintem nem- morogtam, mire Emmett csúnyán nézett rám.

- Neked az böki a csőröd, hogy Bella jól érzi magát Damon mellett. Hogy ennyire közvetlenek egymással.

Inkább nem szóltam egy szót sem. Jobbnak láttam, ha hallgatok. Mert igaza volt Emmett-nek. Az idegesített, hogy Bella vele van és nem velem.

Még nem jöttek le az emeletről, mikor berobbant az ajtón Rony és Alice. Az első azonnal a nyakamba vetette magát és megcsókolt. Én pedig lassan ellöktem magamtól. Nem akartam a közelében lenni. Morcosan nézett rám, de nem hatott meg. Egyedül a fiam miatt veszem el. Semmi másért.

- Oh… Elnézést. Nem akartam megzavarni semmit- hallottam meg Bella hangját. Ekkor felé kaptam a fejem és ránéztem, de a szemében a szomorúságon kívül mást nem láttam.

- Nem zavartál meg semmit- bontakozott ki a karjaim közül Rony, majd testvére felé vette az irányt. –Olyan jó, hogy itt vagy. Már annyira hiányoztál.

- Te is nekem Rony- mosolygott rám, de ez nem azaz őszinte mosoly volt. Megölelték egymást, de ez sem volt az igazi testvéri szeretet. Inkább feszültség volt köztük, mint összhang.

- Jól áll neked a halhatatlanság- dicsérte Bella.

- Köszönöm. Láttad már a fiúnkat?

- Még nem.

- Akkor gyere velem. Bemutatom az unokaöcsédet.

- Rendben- sóhajtotta Bella, majd a mellette álló Damon-hoz fordult. –Pár perc és jövök.

- Itt várlak.

Azzal újra eltűntek az emeleten. Damon lesétált közénk a nappaliba, ahol elbeszélgetett Emmett-el, majd nem sokkal később lejött közénk Stefan, Elena és Rosalie is.  Mind nyugodtan beszélgettek, de nekem szörnyű előérzetem támadt. Nem tudom miért, de a gyomrom görcsben állt. Féltem, de magam sem tudom mitől. Viszont nem is volt rá időm, hogy gondolkodjak rajta. Ugyanis hatalmas csapódás hallatszott az emeletről, majd már csak annyit lehetett látni, hogy valaki legurul a lépcsőn. Ez a valaki nem más volt, mint Bella. És a lépcső tetején ott állt Rony. Tekintete semmi jót nem ígért. Bella felé indult, de Emmett Stefan és Damon azonnal indultak Bella elé én pedig Jasperrel elkaptam Rony-t. Nem tudom mi történt köztük, de Rony úgy nézett Bellára, mintha bármelyik pillanatban képes lenne megölni. És ez nem tetszett. Nagyon nem.

Ebben a pillanatban újra csengettek, de nem tudtam arra figyelni ki nyitott ajtót vagy kik érkeztek. Ugyanis Rony vadul morgott a testvérére és próbált kiszabadulni szorításunkból. Kevés sikerrel.

-Hát itt meg mi a csuda folyik? –a hang hallatán félelem fogott el. Ismertem a hang tulajdonosát és azt kívántam bár ne jöttek volna. De már itt vannak.