Forbidden Love- 19.fejezet

(Edward szemszöge)

Rony az ágyon ült tekintete majdhogynem üveges volt. Ebben a pillanatban úgy éreztem, nem lenne helyes elmondanom neki, amit elterveztem. Ahogy beléptem a szobába, rám emelte könnyes szemeit és szomorúan nézett rám. Ahogy tekintetünk összeakadt elfordította a fejét és az ajtót tüntette ki figyelmével, ami nagyon is zavart. Tudni akartam miért viselkedik így. Soha nem volt még ennyire hűvös velem. Soha.

Odasétáltam mellé és meg akartam érinteni, de elrántotta a fejét. Na, ekkor már nem bírtam tovább és megkérdeztem, amit már azóta akartam, hogy beléptem a szobába.

-Rony, mi a baj?

- Mi a baj? –kérdezte gúnyosan és könnyei utat törtek maguknak. Rám emelte tekintetét és mielőtt bármit tehettem volna, folytatta. –Még azt kérdezed, hogy mi a baj? Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire szemét vagy Edward. Miért tetted? Hm? Miért?- szinte már üvöltött velem, de akkor sem értettem miről beszél.

- Nem értelek. Magyarázd el világosan, hogy mi a bajod, mert nem értem. Mit miért tettem? Így nem tudok a kérdésedre válaszolni.

- Ugyan Edward. Ne add itt az ártatlant. De legyen. A kedvedért világosan fogalmazok. Miért csaltál meg a tulajdon testvéremmel?

Bennem pedig megállt az ütő, ahogy meghallottam az utolsó mondatát. De hát honnan tudja? Ki mondta el neki?

- Rony… én…

Nem tudtam mit mondhatnék. Ezért jobbnak láttam csendben maradni.

- Igen? Várom a válaszod. Kíváncsi vagyok, hogy miért aláztál meg ennyire? És miért nem mondtad a szemembe, ha már nem szeretsz? Miért kellett ilyen aljas módon bántanod? Egyszerűen képtelen vagyok megérteni miért csaltál meg a testvéremmel, miközben én a gyermekedet várom?

- Ki mondta el, és mikor? –hangom nem volt több suttogásnál, de úgy látszik meghallotta.

- Csak egy véletlennek köszönhetem, hogy tudok az egészről. Tegnap mikor nálatok voltam hallottam, hogy Emmett és Rosalie arról beszélgetnek miért ment el Bella. És képes voltál a szemembe hazudni, mikor megkérdeztem miért ment el. Azt mondtad nem tudod, pedig te vagy az oka. Nem is értelek Edward. Miért pont ő? Miért vele kellett ennyire megaláznod?

- Én nem így akartam. Sőt, nem is terveztem. Egyszerűen csak megtörtént anélkül, hogy bármit is tehettem volna ellene. Hiszen gyönyörű, kedves humoros és még estig sorolhatnám. De te is ismered a húgodat.

- Eddig azt hittem ismerem. De úgy látszik tévedtem. Rosalie-nak igaza volt. Bella már nem az a lány, aki volt. Mert régen, emberként sosem lett volna képes rá, hogy lefeküdjön a barátommal. A gyermekem apjával. Most viszont szemrebbenés nélkül megtette. És ez az, ami a legjobban fáj. Hogy ő képes volt ilyet tenni velem.

- Nem hibáztathatod csak Bellát.

- Miért véded?

- Mert nem ő tehet az egészről. Ilyennek ismered? Aki minden bűntudat nélkül képes lenne lefeküdni velem? Komolyan ennyire nem ismered a saját testvéredet? –kérdeztem dühösen. Mérges voltam, amiért úgy gondolja, Bella tehet mindenről. Holott egyedül én vagyok a hibás. Csakis én tehetek mindenről.

- Te… te beleszerettél- sipította és felpattant a helyéről.

- Igen- hajtottam le a fejem. Hiszen igaza volt. Szeretem Bellát. Tiszta szívemből és ezt nem tagadhatom le.

- Hát ezért- suttogta és lerogyott a fölre. –ezért tetted. Ezért feküdtél le vele. Mégis mióta… mióta tart ez? Mennyi ideje vagy együtt egyszerre vele és velem is? Mióta vezetsz az orromnál fogva?

- Ez… én nem akartam. Nem akartam beleszeretni a testvéredbe. Sőt. De valami megváltozott. Egyre jobban éreztem magam a közelében és egyre felszabadultabb lettem mellette. Jól éreztem magam, amikor a közelemben volt és azon kaptam magam, hogy ha nincs velem, akkor hiányzik. És ha megláttam mással iszonyatos düh áradt szét a testemben. Igen, nem tagadom, hogy beleszerettem.

- Miért? –zokogott fel. –Miért forgatod meg a kést a szívemben? Nem elég, hogy összetörted? Miért csinálod ezt velem Edward?

- Nem akarlak bántani Rony. Szeretlek. Még most is, de ez már nem szerelem. Azért mondom el neked, mert megérdemled, hogy tudd az igazat. Nem hazudhatok neked tovább. Azért jöttem most ide, hogy mindent elmondjak neked. De te már tudtad.

- Mi lesz most velünk? –emelte rám könnyes szemeit. Én odaléptem hozzá és ezúttal nem lökött el magától. Hagyta, hogy felemeljem a földről és leültem vele az ágyra.

- Nem tudom Rony. Tényleg.

- Mit szeretnél tenni? Elhagysz engem és a gyermekedet? Megkeresed a testvéremet? Választanod kell Edward. Iszonyatosan fáj, hogy ezt tetted velem. Mert annál nincs rosszabb, ha egy nőt a saját testvérével csalják meg. De megtörtént. És már nem lehet rajta változtatni. Pedig annyira szeretnék. És akkor talán elég lettem volna neked. Igazán nem tudom hol romlott el a kapcsolatunk. Nagyon szeretlek. Az életemet is odaadnám érted még most is, hogy tudom mit tettél velem. És én hajlandó vagyok elfelejteni, amit tettél. Úgy érzem meg tudnék neked bocsátani és idővel képes lennék elfelejteni ezt a sok fájdalmat. De választanod kell. Döntened. Ha Bellát választod, akkor eltűnök az életedből. Elmegyek, hogy boldogok lehessetek és ígérem, soha többet nem állok a boldogságotok útjába. Viszont ha úgy döntesz, hogy mellettem maradsz, akkor nem akarom, hogy a testvérem közelében legyél. El kell fogadnom, hogy a családod tagja, de nem akarom, hogy közötök legyen egymáshoz. Örökre el kell őt fogadnod. Gondold át, ami mondtam neked Edward. Aztán ha döntöttél szólj. Én hiszem, hogy még boldogok lehetünk együtt. Csupán rajtad áll az egész- végig a szemembe nézett. Majd felállt az ágyról és az ablakhoz sétált, majd kitárta azt. –Most pedig menj el. És addig ne gyere, amíg nem döntöttél.

Szó nélkül felálltam és kiugrottam az ablakon, majd futni kezdtem. Gondoltam, hogy nehéz lesz Rony-val. De sose gondoltam volna, hogy képes lesz ilyen döntés elé állítani. De mégis mit vártam? Hogy együtt lehetek a gyermekemmel és Bellával is? Hogy Rony majd végignézi, mennyire szeretjük egymást Bellával, miközben ő szenved? Még magam sem tudom mit reméltem ettől a beszélgetéstől, de az biztos, hogy nem ezt. Egy olyan döntést kell meghoznom, ami mindenképpen fájdalmas lesz nekem és még valakinek. Most már csak az a kérdés, hogy ki fog velem együtt szenvedni? Ha Bellát választom, akkor boldogok leszünk, de örökké szenvedni fogok, amiért nem lehetek a gyermekem mellett. És Rony-t sem látom többet. Viszont ha őt választom, akkor Bellát nem láthatom. Nem érinthetem, még csak rá sem nézhetem, ami olyan, mintha kitépnék a szívemet. Viszont akkor a gyermekem mellett lehetek. Láthatom, ahogy felnő és meg tudhatom milyen apának lenni. Még akkor is, ha nem vagyok szerelmes az édesanyjába.

Mit tegyek? Mihez kezdjek most? Ebbe bele fogok őrülni. Ha így folytatjuk, akkor bele fogok pusztulni a fájdalomba. De én okoztam ezt a gondot és most rajtam áll minden. Nekem kell döntenem, és ami a legrosszabb, hogy nem csak a saját életemről.

(Bella szemszöge)

Ahogy teltek napok egyre jobban éreztem magam Damon-nal és a családjával. Elena nagyon kedves. Eleinte azt hittem olyan, mint Alice, de tévedtem. Nem pörög annyira, mint a kis kobold. Sokkal inkább hasonlít Rose-ra. Stefan pedig mintha Emmett-et látnám magam előtt. Mind a ketten elfogadtak olyannak, amilyen vagyok. Mellettük úgy érzem, velem van egy kicsi darab a nagy mackó bátyámból és a gyönyörű szőke nővéremből. Soha nem unatkozom mellettük és nem hagyják, hogy a múlton rágódjak. Gyanítom ebben Damon keze van. Viszont sem Elena sem Stefan nem kérdezősködik. És ezért újabb plusz pontot kapnak nálam. Nem sürgetnek, hogy meséljek nekik. És még nem is tudnék. Ahhoz túlságosan fáj az egész. Annyira szeretem Edwardot. Legszívesebben hazamennék, és a nyakába vetném magam, de ilyenkor mindig arra gondolok, hogy biztosan boldog a nővéremmel és együtt várják a kicsi érkezését.  És ez az, ami visszatart attól, hogy mindent magam mögött hagyjak és rohanjak vissza Forksba. Ugyanakkor már most képtelen lennék csak úgy itt hagyni Elenáékat. Olyan kedvesek velem, hogy nem érdemlik meg, hogy egyik napról a másikra elhagyjam őket. És itt vagy még Damon is. Na, ő az, aki mindent tud rólam, akire mindig számíthatok és tényleg csak barátként. Igaz, kissé érdekes a stílusa, de én tudom, hogy nem érez irántam többet puszta barátságnál. És ennek örülök. Mert képtelen lennék viszonozni az érzéseit. Én nem tudnám őt szerelemmel szeretni.

- Na, elég a sok agyalásból- termett előttem Damon és felrántott a kanapéról.

- Tessék? –kérdeztem értetlenül.

- Már vagy 20 perce ülsz itt és még csak nem is pislogsz. Ebből következik, hogy megint rá gondoltál, aminek az lesz a következménye, hogy sírni fogsz és én ezt nem akarom.

- Damon…

- Semmi Damon. Most szépen felmész a szobádba, átöltözöl és elmegyünk valahova.

- Hova?

- Az meglepetés- jelent meg Elena is Stefannal az oldalán. –Gyere, segítek neked- fogta meg a kezem, majd az emelet felé húzott, amit a fiúk vigyorogva figyeltek.

- Hova megyünk Elena? –kérdeztem, miközben a szobám felé igyekeztünk.

- A szobádba- adta meg a választ mosolyogva én pedig megforgattam a szemeimet.

- Nem így értettem.

- Hát jó- sóhajtott, majd benyitott a szobába. Ahol azonnal eltűnt a gardróbba, majd néhány perc múlva egy kék farmert, egy barna garbót és egy barna lapos talpú csizmát tett az ágyamra. –Ezeket vedd fel, de siess, mert ha kész vagy indulunk. Amúgy a városba megyünk- azzal magamra hagyott. Én pedig felvettem az általa kikészített ruhákat. Egyszer-kétszer áthúztam a hajamon a hajkefét és úgy éreztem kész vagyok. Aztán lementem a nappaliba és megálltam a rám váró „új” családom előtt.

- Na végre.  Már azt hittem nekem kell felmennem érted- viccelődött Dam, miközben a kezét nyújtotta felém.

- Nem kell, boldogulok egyedül is- villantottam rá a legártatlanabb mosolyomat. –Már nagylány vagyok. Fel tudok egyedül is öltözni.

- Na ne mondd. Tényleg?

- Igen- bólogattam, mire mind elnevettük magunkat. Aztán a garázsba mentünk, ahol Elena és Stefan egy autóhoz mentek, viszont mikor én is arrafelé vettem az irányt Damon megfogta a kezem és visszarántott.

- Te velem jössz- vigyorgott, majd egy motor felé mutatott.

- Neked mindenhol van egy?

- Naná. Mit gondolsz, majd autóval járok, mikor ez ezerszer élvezetesebb.

- Igazad van.

Felpattant a motorra én pedig mögé, majd elindultunk. Fogalmam sem volt hova megyünk, mikor érünk oda, de nem is érdekelt. Egyelőre élveztem, hogy száguldozunk az autók között.

Aztán egyszer csak vége szakadt eme csodás élmények. Ugyanis Damon leállított a motort és leszállt róla. Én is így tettem és csak ezután néztem meg jobban hol is vagyunk. Egy motorkereskedés előtt álltunk, és nekem leesett az állam.

- Hát nincs neked elég motorod? –fordultam Damon felé, akihez már csatlakoztak a többiek.

- De. És most nem is azért jöttünk, hogy nekem motort vegyünk.

- Hát akkor?

- Azért drága, hogy neked vegyünk egyet. Láttam mennyire tetszett a motor, mikor először találkoztunk és gondoltam vehetnénk egyet neked is, ne kelljen mindig kocsival járnod mindenhova- vont vállat én pedig a többiekre néztem, akik bőszen bólogattak.

- Ez most komoly? –kérdeztem, mire Elena válaszolt.

- Igen az, bár nem értem mit lehet ezekben a masinákban szeretni. Bár én az autókhoz sem konyítok, de azok mégiscsak biztonságosabbak.

Damon-nal jót nevettünk ezen és Stefan is mosolygott, de mikor Elena meglátta oldalba bökte.

- Ne nevess ki Stefan Salvatore.

- Elena, neked nem eshet semmi bajod ezeken a masinákon- nyögte ki két nevető görcs között Dam, mire most én vágtam oldalba őt.

- Nem szeretheti mindenki az autókat és a motorokat. Fogadjunk, hogy te sem értesz hozzájuk- szemeim megvillantak és vártam Damon válaszát.

- Ahogy te sem. Szóval…

- El kell keserítselek drága, én nagyon is értek hozzájuk. Rosalie-val folyton szereltük az autókat. Sőt. Ha hazaérünk meg kell néznem az enyémet is. Valami nem stimmel vele.

Azt hiszem ezzel alaposan megleptem őket, ugyanis mind úgy nézett rám, mintha ufó lennék.

- Majd hiszem, ha látom- találta meg a hangját Damon.

- Rendben. Otthon ezt majd még folytatjuk. Nézzük meg a motorokat- indultam el befelé. Ahol rengeteg gyönyörűség közül kellett választanom… Hosszas nézelődés után végül sikerült kiválasztanom egyet, amit haza is vihettem. Ugyan szerettem volna én fizetni, de a többiek nem engedték, így nem is álltam le vitatkozni velük. Úgyis én húznám a rövidebbet. Amint hazaértünk átöltöztem és lementem a garázsba, de ott várt rám Damon. Arckifejezése semmi jót nem ígért és már előre féltem mi vár rám.

- Mi a baj?

- Semmi- eresztett meg egy gyenge mosolyt, majd meglobogtatott előttem egy telefont.

- Mit kezdjek vele?

- Mivel széttörted a másikat gondoltam jól jönne egy új. Ezért vettem neked egy másikat. Remélem nem baj.

- Nem, de nem kellett volna rám költened. De azért köszönöm- adtam egy puszit az arcára és el akartam távolodni tőle, de elkapta a kezem és maga felé fordított.

- Beszélned kell a családoddal.

- Én…

- Bella, aggódnak miattad. Hidd el. Ha nem akarsz, Edwarddal nem kell beszélned, de legalább a nővéredet és a bátyádat hívd fel. Rosalie biztosan aggódik érted. Tekintve, hogy egyszer sem hívtad fel, mióta itt vagyunk. Gondolj bele neki sem könnyű. Hiszen mióta megtaláltak velük voltál. Sose távolodtál el tőlük. Nem kell megmondanod nekik hol vagy. Nem kell, hogy tudják velem és a családommal vagy. Elég, ha a tudtukra adod, hogy jól vagy és szereted őket. Hidd el nekem, hogy ez is több a semminél. És te sem leszel ennyire szomorú. Ne dobd el őket is magadtól. Azért, mert a boldogságodat eldobod, őket nem kell. Attól még a testvéreid maradnak- majd elengedett és elhagyta a helységet. Én pedig nagyot sóhajtva beütöttem a már jól ismert számot és vártam. Vártam, hogy valaki felvegye. Tudom, hogy Damon-nek igaza van, de úgy érzem, még nem vagyok rá képes. Mégsem zárhatom ki az életemből a családomat. Ők nem tehetnek az én hülyeségeimről.

-Halló- hallottam meg Rosalie ideges és morcos hangját, amitől elmúlt a gyomromat szorító fájdalom és elnevettem magam.

- Rose, én vagyok az, Bella….