Forbidden Love- 16.fejezet

(Rony szemszöge)

Arra ébredtem, hogy valaki, jobban mondva valakik mellettem halkan beszélgetnek. De nem értettem, hogy miről. Kinyitottam a szemem és körbenéztem. Abban biztos voltam, hogy nem otthon vagyok, mert nálunk egyik helység sem ennyire tágas és egyikben sem tartunk orvosi műszereket. Ahogy jobban körbenéztem, már tudtam hol vagyok. A Cullen villa egyik szobájában voltam. Bent pedig nekem háttal Edward és Carlisle beszélgettek és eltakartál előlem Bellát. De mégis tudtam, hogy ő áll a két fiú takarásában. Bárhol felismertem volna őt. Ő rám nézett, majd odaszólt a többieknek és már mind körülöttem álltak.

-Hogy érzed magad Rony- kérdezte Carlisle és mind az én válaszomat várták. Szerettem volna azt mondani, hogy jól, de nem volt igaz. Szörnyen fájt a fejem és szúrt a hasam. Mikor nem mondtam semmit egyből tudták, hogy valami nincs rendben.

- Rony, ne hazudj. Carlisle szerint komoly a baj. Kérlek, ne próbálj megnyugtatni minket hazugsággal- fogta meg a kezem Bella és leült mellém.

- Rendben-sóhajtottam. –Fáj a fejem és iszonyatosan szúr a hasam. Már szinte elviselhetetlen.

- Értem. Egyéb tünetek?

- Hát nem tudom mennyire nagy segítség, de mostanában nem eszem szinte semmit. Egy falat sem megy le a torkomon. Nem marad meg bennem semmi. És mielőtt elájultam iszonyatosan fájt a hasam.

- Rendben. Akkor most megkérlek titeket, hogy menjetek ki- nézett Bellára és Edwardra, akik bólintottak, majd egy-egy puszi után kimentek a szobából. Én pedig kettesben maradtam Carlisle-val.

(Bella szemszöge)

Nagyon féltem. Féltem, hogy elvesztem Rony-t. Ez már nem csak egy egyszerű betegség. Még mindig a fülemben cseng Edward ideges hangja, mikor felhívott, hogy Rony rosszul van. És aztán a kép ami elém tárult még rosszabb volt. Ahogy hazaértem az orvosi szobába mentem, hogy megnézzem Rony-t, de rá sem lehetett ismerni. Fal fehér volt, ajkai piros helyett inkább lilára hasonlított. Békésen feküdt az ágyon és olyan volt, mintha csak aludna, de tudtam, hogy nincs jól. És most, hogy kinyitotta a szemét csak még jobban fájt. Mert rosszabb állapotban volt, mint képzeltem. A hangja erőtlen, a tekintete tele fájdalommal és értetlenséggel. Ugyan olyan értetlenül állt a dolgok előtt, mint én vagy akárki más a családból. Nem tudtuk mi okozhatja a folytonos gyengülését.

-Ne aggódj, Carlisle kideríti mi baja- ölelt át Rose és nyugtatólag a hátamat simogatta, de én még mindig ideges voltam. Érdekelt mi van a nővéremmel és közben próbáltam kerülni Edwardot is. Mint ahogy megfogadtam nem fogok több hibát elkövetni. Nem engedek többször az érzelmeimnek. Nem.

- És ha valami komoly? Jaj, Rose, én annyira félek. Nem akarom elveszíteni. Bármennyire is haragudtam rá, ő akkor is a nővérem. És belehalnék, ha történne vele valami.

- Tudom. De próbálj kicsit megnyugodni. Nézd meg Edwardot. Ő is uralkodik magán, pedig nagyon is ideges- próbálkozott újra, aminek az lett az eredménye, hogy ránéztem Edwardra, aki szintén engem tüntetett ki figyelmével és elvesztem az arany szemekben. De figyelmeztetnem kellett magam, hogy nem gyengülhetek el. Hiszen odafönt van a beteg nővérem, akinek szüksége van erre a férfira. Ő szereti Edwardot úgy, ahogy megérdemli, és neki nem kell elengednie. Ők egymásnak vannak teremtve.

Elfordítottam a tekintetem róla és végignéztem a többieken, de ahogy Alice-hez értem újabb borzongás futott végig rajtam. Olyan ellenségesen méregette a bátyját, hogy rendesen megijedtem tőle.

Hogy idegességemet legyűrjem lassan járkálni kezdtem a nappaliban a kanapétól a lépcsőig. Majd annyira belemerültem ezen tevékenységbe, hogy fel sem tűnt, hogy a végére már vámpírsebességgel róttam a köröket. Csak akkor emeltem fel a fejem, mikor valaki elállta az utamat és én majdnem elestem. De azaz idegen elkapott, mielőtt hanyatt vágódtam volna. Felnéztem, hogy megtudjam ki miatt akartam elesni és ki az, aki mégis megmentett az eséstől. Az volt a tervem, hogy lekiabálom a haját a fejről, de mikor szembetaláltam magam melák bátyámmal inkább nem szóltam semmit.

- Nyugodja meg, mert így csak elszédülök- húzott a mellkasára és nem engedett. Nekem pedig most erre volt szükségem. Hogy valaki mellettem legyen és támogasson.

- Mondd, hogy nincsen semmi baja- kértem őt, miközben mellkasába temettem arcomat.

- Nincs semmi baja- hallatszott a kérésem, azonban bátyám mély öblös hangja helyett Carlisle-ét hallottam meg, mire azonnal a lépcső irányába kaptam a fejem. Ott állt Carlisle és fél kézzel támogatta a nővéremet, akinek szemei könnyesek voltak, de nem a szomorúságtól vagy a fájdalomtól. Ezek a boldogság könnyei voltak és én már nem értettem semmit.

Hogy lehet, hogy nincsen semmi baja, ha ennyire gyenge. És minek örül? Talán Carlisle közölte vele, hogy már nem sokáig lesz ennyire rosszul, mert már csak néhány napja van hátra?

Nem Bella, ezt azonnal verd ki a fejedből. Rony meg fog gyógyulni és nem lesz semmi baj. Tovább fog élni boldogan és egészségesen.

Edward odaszaladt hozzá és átvette nővéremet Carlisle-tól, majd magához húzta.

- Ezt most magyarázd meg légy szíves, mert nem értem- kértem őt, de nem engedtem el Emmett-et. Szükségem volt rá, mert féltem. Féltem, hogy olyat hallok, amit nem akarok, vagy ami fájni fog.

- Először is tudnotok kell, hogy nem vagyok beteg- már éppen szólásra nyitottam volna a számat, de leintett és folytatta. –Szóval nem vagyok beteg. Ez a legcsodálatosabb dolog, ami megtörténhetett velem.

- Rony…- próbálta közbevágni Alice, de őt is leintette.

- Szóval az a helyzet, hogy… hogy gyermeket várok. Terhes vagyok- nézett Edwardra, aki lefagyott. Majd néhány perccel később megtalálta a hangját.

- De ez lehetetlen…- suttogta.

- Nem az fiam- vágott közbe Carlisle. –És minden bizonnyal vámpír baba. Nem látni őt az ultrahangon. És a tű sem hatol át a magzatburkon. Szint beletörik a tű, akár csak a vámpírok bőrébe.

- Akkor… akkor apa leszek- kérdezte Edward meglepődve, majd megölelte nővéremet óvatosan. Szemében furcsa fény csillant, és ahogy láttam örült a hírnek. Miután megölelte nővéremet, apró puszikkal hintette be arcának minden négyzetcentiméterét.

Aztán szépen lassan mindenki odament hozzájuk gratulálni. Még Emmett és Rosalie is. Már csak én maradtam, de nem tudtam megmozdítani a lábaimat. Egyszerűen képtelen voltam rá, hogy odamenjek hozzájuk. Hogy mosolyogva gratuláljak nekik. Miközben a szívem apró darabokra hullott ebben a pillanatban. Mindig tudtam, hogy így kell lennie. Hogy nekik együtt kell lenniük, de a szívem mélyén mindig reménykedtem benne, hogy mégis van közös jövőnk.

- Bella, te nem is gratulálsz? –kérdezte nővérem halkan, de számomra olyan volt, mintha ordítozna velem.

- De- erőltettem egy mosolyt az arcomra, majd hozzájuk sétáltam és megöleltem először a nővéremet, majd gyorsan Edwardot is. Aztán elengedtem, mielőtt meggondolnám magam és az egész világnak kikiáltanám, mennyire szeretem és mennyire szeretném, hogy velem legyen a nővérem helyett. De az eszem újra erőseb volt a szívemnél.

-Gratulálok nektek- mondtam, majd felsiettem a szobámba. Egyenesen a fürdőbe mentem, ahol megnyitottam a zuhanyt és ruhástól alá álltam. Majd halkan és csendben zokogni kezdtem. Nem akartam, hogy bárki is meghallja, de képtelen voltam továbbra is magamban tartani.  Sikítani szerettem volna, ordítani a fájdalomtól, de ebben a pillanatban nem tehettem meg. Most csak annyira van lehetőségem, hogy csendben és hangtalanul szenvedjek.

Nem tudom mennyi ideig ülhettem a rám zúduló vízsugár alatt, de úgy gondoltam, ha már csurom víz vagyok, akkor lefürdök. Lekapkodtam magamról a vizes ruháimat és gyorsan megmosakodtam. Hallottam, hogy valaki kopog, de nem tudtam ki az. Bár sejtetem, hogy Rosalie vagy Emmett lehet az, így egyszerűen csak kiszóltam.

- Gyere be, mindjárt megyek én is- kiáltottam és elzártam a csapot. Magam köré tekertem egy törölközőt és visszamentem a szobámba, ahol nagy döbbenetemre Rosalie vagy Emmett helyett Edward várt rám a szobában. Ami iszonyatosan meglepett.

- Te mit keresel itt?

- Beszélnünk kell.

- Nekünk nincs miről.

- Pedig van. A nővéred…

- Hol van Rony? Lent hagytad? –próbáltam terelni a témát, mert kezdett zavarni, hogy Edward nem éppen a szememet nézi.

- Már hazavittem.

- Ilyen hamar?

- Hamar? Bella, tudod te mennyi az idő? –kérdezte, mire idétlenül nézhettem rá, mert elmosolyodott és folytatta. –Már majdnem 11 óra.

- Oh… értem- hajtottam le a fejem, majd a gardrób felé indultam, de egy kéz kulcsolódott a karomra és megállásra késztetett.

- Bella…

- Engedj el Edward. Inkább menj a nővéremhez. Neki most nagy szüksége van rád. Hiszen a gyermekedet várja.

- És ez neked fáj, igaz?- kérdezte és szemében mintha remény csillant volna.

- Nekem? –kérdeztem hangosan, miközben kirántottam a kezemet a szorításából. –Már miért fájna. Sőt. Boldog vagyok. A nővérem és a testvérem gyermeket várnak. Lesz egy unokahúgom vagy unokaöcsém. És ha ti boldogok vagytok, akkor én is.

- Ezt most miért mondod így?

- Mert ez az igazság. Egy napon én is megtalálom majd a páromat. És én is boldog leszek.

- Azt hittem megtaláltad már Damon személyében.

- Damon csak egy nagyon közeli barátom. Egy olyan személy, aki közelében nyugodt vagyok. És bízhatok benne. De nem több. Én nem szeretem őt, csak mint barátot és neki sem én vagyok az ideálja.

- Azt kétlem.

- Ha megérted, akkor megérted, ha nem, akkor nem. Amúgy meg nem tartozom neked magyarázattal. Nincs semmi közünk egymáshoz- sziszegtem, majd az ajtóhoz siettem és kinyitottam előtte. –Most pedig hagyd el a szobámat.

Edward elindult kifelé, de mielőtt kilépett volna a szobából, becsapta az ajtót és háttal nekilökött és szorosan hozzám simult olyannyira, hogy nem volt menekvés. De már nem voltam benne biztos, hogy el akartam menekülni.

- Megőrjítesz Bella- morogta miközben orrát végighúzta az államon.

- Edward, menj el- nyögtem elfúlóan, de közel jártam hozzá, hogy magamhoz rántsam.

- Nem bírom tovább. Nem bírok nélküled élni. Teljesen elvetted az eszem. Képtelen vagyok ésszerűen gondolkodni, ha mellettem vagy.

- Edward…

- Szeretlek Bella… Szeretlek- suttogta a fülembe és nekem itt dőlt össze a jól felépített menedékváram. Képtelen voltam tovább kontrollálni magam és az érzéseimet.

Éhes vadként vettettem rá magam Edward ajkaira, amit ő sem nagyon ellenzett tekintve, hogy ugyan olyan hevesen viszonozta a csókomat. Majd fenekemnél fogva megemelt, mire lábaimat a dereka köré tekertem és szorosabban húztam magamhoz. Ebben a pillanatban nem érdekelt semmi és senki. Csakis az, hogy Edward itt van velem, hogy szeret. Most csak mi ketten léteztünk.

Edward elsétált az ágyig, miközben egy percre sem szakította meg ajkaink játékát, majd óvatosan lefektetett rá és fölém gördült. Elszakad ajkaimtól és végre láthattam gyönyörű szemeit. Melyekben most a vágy és a szerelem tükröződött.

- Szeretlek Bella.

- Én is téged- viszonoztam vallomását, majd újra ajkaimra tapadt, hogy ott folytassuk, ahol abbahagytuk. Átengedtük magunkat a szenvedélynek és szerelemnek, nem foglalkozva az esetleges következményekkel. Most csak mi számítottunk és az, hogy szeretjük egymást.

(Edward szemszöge)

Boldog voltam, mert azt a nőt tarthattam a karjaim közt, akit igazából szerelemmel szerettem. Azonban ez a boldogság nem tartott sokáig, ugyanis Bella kiugrott az ágyból és a fürdőbe ment. Hallottam a zár kattanását és én értetlenül ültem fel az ágyban. Megint mit rontottam el? Percekig ülhettem egyedül a szobában értetlenül, mikor nyílt az ajtó és csak egy csíkot láttam, ami a gardróbba megy, aztán egy újabbat, ami ismét eltűnt a fürdőszobába. Mire felfogtam, hogy az a csík Bella volt szinte megijedtem. Magamra kapkodtam a ruháimat és bekopogtam a fürdőbe.

-Bella, kérlek, nyisd ki az ajtót- kértem, miután nem reagált a kopogtatásomra. Azonban az ajtó kinyílt, és szembe találtam magam Bellával, aki most inkább hasonlított egy feldúlt bikára, mint egy vámpírra. Tekintetében határozottság csillant. Mielőtt bármit is kérdezhettem volna tőle megszólalt.

- Menj el Edward.

- Tessék?

- Jól hallottad, menj el. Remélem jól szórakoztál és megkaptad, amit akartál. A nővérem nem tudja neked megadni, amire szükséged van és kihasználtál. Ez aztán szép volt Edward. Akarod, hogy meg is tapsoljalak érte? Hát nincs benned semmi szégyenérzet? Rony otthon vár téged, a gyermekedet várja és te itt szeretkezel velem? –kel ki magából.

- Na álljon meg a menet Bella. Ha jól emlékszem te sem nagyon tiltakoztál. És már mondtam, hogy szeretlek. Olyan érzelmeket váltasz ki belőlem, amiket eddig nem ismertem.

- Elég ebből. Nem akarom hallani. Hagy békén Edward.

- Nem. Nem hagylak békén, mert te is szeretsz. Te mondtad. És érzem is. Nem vagyok közömbös a számodra.

- Pedig én nem érzek irántad semmit. Vagy tudod mit, mégis. Gyűlöllek. Undorodom tőled és magamtól is. Felfogtad, hogy mit tettünk az előbb? Lefeküdtem veled. Veled, akit eddig a testvéremnek tekintettem. És az isten verjen meg, te a testvérem vőlegénye vagy. Ráadásul a gyermekének az apja. Nem lett volna szabad ezt tennünk. Ez nem volt helyes- a végét már suttogta.

- A szerelem áldozatokkal és lemondással jár. De elmagyarázom Rony-nak. Megértetem vele, hogy szeretjük egymást. Biztos vagyok benne, hogy megérti.

- Ilyet ne mondj. Meg ne próbáld Edward- sziszegte. –Nem okozhatsz neki ekkora fájdalmat. A legmegalázóbb egy nő számára, ha megcsalják. De az mindennél rosszabb, ha a testvérével. Ezt nem értené meg ő sem. És én sem akarom, hogy bárki is tudjon róla. Nem történt köztünk semmit.

- Pedig igen.

- De nem- üvöltötte és sírni kezdett, bár könnyei nem voltak. –Én el akarom felejteni. Edward, megtörtént, már nem tehetünk ellene semmit. Te egy hónap múlva feleségül veszed a nővéremet, megszületik a gyermeketek, aztán átváltoztatod és boldogan éltek.

- De Bella… én már nem tudom elképzelni az életemet nélküled. Mióta hazajöttetek, szép lassan beléd szerettem. Már nem tudok a nővéredre úgy tekinteni, mint eddig. Már nem szeretem őt. Legalábbis nem úgy, mint eddig.

- Ilyet ne is mondj. Soha többet. Most csak össze vagy zavarodva. Rony szeret téged és te is őt. De minden rendben lesz, amint összeházasodtatok. Elmúlik az esküvő miatti szorongásod és minden a régi lesz.

- Nem Bella. Nem lesz semmi sem a régi. Megmutattad milyen az igaz szerelem.

- Edward, Rony a nővérem. Nem nyúlhatom le a vőlegényét.

- Rendben. Akkor mondd, h nem szeretsz. Mondd, és nem zaklatlak többet. Akkor feleségül veszem a nővéredet és mindent megteszek, amit kérsz.

- Már nem szeretlek- mondta és hátat fordított nekem. De én magam felé fordítottam és az állánál fogva felemeltem, hogy a szemembe nézzen.

- Ide… a szemembe mondd, és akkor elhiszem.

- Edward…- olyan lágyan és esdeklőn ejtette ki a nevem, hogy megszakadt tőle a szívem. De nem engedhettem neki. Most nem.

- Csak mondd ki…

- Nem… nem megy- fordult el tőlem újra, de én magamhoz szorítottam és magam felé fordítottam.

- Látod? Képtelen vagy rá, ahogy én is.

- De ez nem változtat semmin. Ettől csak még jobban szenvedünk majd.  

- Szeretlek Bella.

Felemeltem az állánál fogva és megcsókoltam. De most nem csókolt vissza. Helyette ellökött magától.

- Menj el Edward. Soha többet nem akarok erről beszélni. Soha.

Majd addig-addig lökdösött, míg el nem értünk az ajtóig, ahol egy utolsó lökést követően a folyosón találtam magam. –És felejtsd el, ami történt- mondta, majd az orromra csapta az ajtót. Ezzel pedig darabokra törte a szívemet. A szívemet, ami több mint száz éve dermedt és jég hideg. De ő felmelegítette és újra élesztette, még ha nem is a szó szoros értelmében.