Forbidden Love- 29.fejezet

(Bella szemszöge)

-Te lennél Isabella? –kérdezte, miközben smaragdzöld szemeit az enyémekbe fúrta.

- Igen. De csak Bella. A másik túl hosszú- fintorodtam el, mire kuncogást hallottam felőle.

- Beszélhetnénk? –kérdezte félénken. Boldog voltam, hogy nem haragot és gyűlöletet látok a tekintetében, hanem puszta kíváncsiságot.

- Persze- mosolyodtam el, majd Aro felé fordultam. –Ha nem bánod kimennénk a kertbe. Szeretnék velük úgy beszélgetni, hogy közben nem lesik minden lépésemet testőrök.

- Rendben- sóhajtotta. Mily nagylelkű- gondoltam magamban és közben elindultam a kert felé. Tudtam, hogy ha messzebb nem is, de addig elenged egyedül. Anélkül, hogy bárkit is a nyakamba sózna.

A kert nem volt nagy, de én mindig is szerettem itt lenni. Itt valóban egyedül lehettem testőrök nélkül. Egy kis tavacska is volt itt, körülötte néhány egyszerű paddal. Egyenesen oda sétáltam és leültem a padra.

- Én most magatokra hagylak- szólalt meg Esme, mikor Tony is leült mellém. –Addig sétálgatok itt egy kicsit. Van mit megbeszélnetek.

- De nagyi…- kapta el a karját Anthony.

- Ne aggódj, nem lesz semmi baj. Jó kezekben hagylak. Bella nem fog bántani téged, ne félj- mosolygott rá, majd megszorította a kezét és szép lassan elsétált.

- Miért félsz tőlem ennyire? –kérdeztem lehajtott fejjel.

-  Nem… nem félek.

- De- néztem fel az arcára és elmosolyodtam, ahogy tekintetünk találkozott. –Félsz tőlem. A szíved majd kiugrik a helyéről és nem úgy nézel rám, mint mikor Esme melletted volt. Emellett az érzéseid is elárulnak. Nos, elmondod miért félsz tőlem?

- Sok mindent hallottam már rólad, de személyesen még sosem láttalak. Nem tudhatom milyen vagy és kinek higgyek.

- Ha elfogadsz tőlem egy tanácsot, akkor csakis magadra hallgass. Sose ítélj meg úgy valakit, hogy nem ismered. Mindenki mást fog mondani, de csak akkor ismerhetsz meg valakit igazán, ha beszélsz vele és közel kerülsz hozzá. Saját tapasztalatból mondom. De hogy megnyugtassalak, megígérem, hogy nem érek hozzád. Egy ujjal sem, ha csak te nem kérsz rá. Így megfelel?- kérdeztem, mire bólintott. –Arra lennék kíváncsi, mit kerestek itt? Ez nem Esme-nek való hely és téged sem szívesen látlak ebben a környezetben. Nektek nem itt a helyetek.

- Azért jöttünk, mert a nagyi megígérte, hogy megismerhetlek. Tudod, 20 évvel ezelőtt megkérdeztem Rose-tól, hogy ki vagy te, mire nagyon csúnyán összeveszett az anyámmal. Végül nagyi mondta el ki vagy. Emlékeztem rád, az arcodra, de nem tudtam ki vagy. Sose láttalak, nem hallottam a hangod, de valami azt súgta, hogy meg kell, ismerjelek. Ezért vagyunk most itt.

- És miért pont Esme-vel? Miért nem Emmett-el vagy Jasperrel?

- Mert senki nem tudja, hogy idejöttünk. Ez a mi titkunk. A többiek nem engedtek volna el, legalábbis nagyi szerint. Főleg nem anya. Ő nagyon félt.

- Igen. Biztosan nagyon félt téged. Hiszen az egyetlen gyermeke vagy. A papád is ezért vette feleségül. Mert szeret téged és a közeledben akar lenni. Tudod, a testvérem nagyon szerencsés, amiért ilyen nagyszerű fia van, mint te. Én is szerettem volna anya lenni, de nekem nem adatott meg, ellentétben vele.

- Te most… Veronica-ról beszélsz? –kérdezte és közben összeráncolta homlokát.

- Igen. Miért? Hiszen ő az édesanyád.

- Én nem róla beszéltem. Hanem Rosalie-ról. Nekem ő a mamám. Nem pedig Rony.

- Na jó, akkor most magyarázd el úgy, hogy meg is értsem- kértem összezavarodva, mire mesélni kezdett. –Veronica sosem szeretett. Sosem volt mellettem, átnézett rajtam. Bár ő az anyám, egyáltalán nem úgy viselkedik. Nem szeret, de mostanra már megértettem, hogy egyáltalán nem vagyok neki fontos. Viszont a többieknek annál inkább. Az apám Edward nagyon szeret. Iszonyat jó fej. Imádom őt. Az anyukám pedig Rosalie. Mióta az eszemet tudom, ő volt mellettem. Ő vigyázott rám és megadta azt a szeretetet, amit anyámtól sosem. És úgy alakultak a dolgok, hogy anyám helyett anyám.

- Szóval Rony nem változott meg- állapítottam meg szomorúan.

- Te szereted őt és szomorú vagy miatta- mutatott rá a tényre Tony.

- Persze, hogy szeretem. Hiszen ő a nővérem. Még akkor is, ha tudom mennyi szörnyűséget tett.

- Te tudtad, hogy nem szeret engem. Igaz? –kérdezte.

- Azt tudtam, hogy mikor megszülettél nem szeretett. De reménykedtem benne, hogy a távollétem segített neki továbblépni és megváltozott. De honnan tudod ezt? Mármint, hogy én tudtam róla?

- Nagyi megmutatta az esküvő napját. Sokat mesélt rólad. Nem hagyta, hogy téged okoljalak a kialakult helyzetért. Azt mondta, te nem tehetsz semmiről.

- Szóval erről is tudsz.

- Miről? Arról, hogy szereted az apámat és ő is téged?

- Igen.

- Azt is tudom, hogy egyedül miattam nem vagytok együtt.

- Ez nem a te hibád. Sosem hibáztattalak érte. Hiszen te nem tehetsz semmiről. Te vagy a legnagyobb ajándék az egész családnak.

- Nekem nem úgy tűnik. Erről még senkinek nem beszéltem, de tudom, hogy sokkal boldogabbak lennének, ha én nem lennék.

- Ezt most miért mondod?

- Mert ez az igazság. Gondolj csak bele. Ti már azelőtt szerettétek egymást apával, hogy én megszülettem volna és az választott szét titeket, hogy Rony teherbe esett. Ha én nem lennék, akkor te most apával lennél és nem itt, Rony nem állt volna közétek és a többiek sem bánkódnának miattad. Mert bármennyire is el akarják titkolni, nem tudják. De főleg apa és Rose. Ők azok, akiknek nagyon hiányzol. És persze Emmett. De a többieknek is. Láttam milyenek voltak, mikor te velük voltál. És fáj, hogy most nem olyanok.

- Na ide figyelj- szóltam rá erősebb hangon. –Soha ne mondj ilyet. Soha többet. Abban a házban te vagy az élet.  Igen, szeretem az apádat, de nem te vagy az egyetlen oka, hogy nem vagyunk együtt. Tudod, Rony a nővérem. Én sosem akartam neki fájdalmat okozni, de sajnos a szerelmem erősebb volt. Azért mentem el, mert úgy gondoltam, az mindenkinek jobb lesz. És kapóra jött, hogy az egyik barátom elhívott a családjához. Néhány hónapig ott voltunk és csak az esküvőre mentünk vissza és addigra te már megszülettél. Még most is emlékszem, mennyire édes voltál abban a kiságyban. Viszont akkor már tudtam, hogy a nővérem nem szeret téged. Viszont reménykedtem benne, hogy megváltozik. De visszatérve a történethez. Amikor a volturi megérkezett a barátom észrevette köztük a szerelmét. Végül kiderült, hogy csak azért hagyta el a lány, hogy megvédje őket. Ekkor felajánlottam Aro-nak, hogy ha őt elengedi, akkor én maradok velük. És ő belement. Azóta itt vagyok.

- Ki volt az a barát?

- Miért érdekel? Nem hiszem, hogy ismered.

- Csak tudni szeretném- vont vállat, de én nem hittem neki.

- Legyen. A neve Damon Salvatore.

- Damon? –kérdezte kikerekedett szemekkel.

- Igen. Miért? Ismered?

- Ismerem? Persze. Hiszen ő az egyik legjobb barátom. Imádom azt a családot. Elena és Katherine nagyon kedvesek velem, a srácok pedig… azt nem lehet szavakkal elmondani mennyire jó fejek.

- Szóval ismered őket. De honnan?

- Rosalie és Emmett sokszor elvitt hozzájuk. De soha nem mondták el, hogyan találkoztak, hogyan lettek barátok. Annyit mondtak, hogy van egy közös ismerősük.

- Értem.

- Miért vagy még itt? –tette fel a következő kérdést, ami igen csak meglepett. –Mikor jössz haza?

- Még jó pár évig kell itt maradnom.

- Kell?

- Igen. Ez is az egyezség része.

- Értem. De ugye egyszer hazajössz? Mondd, hogy nem örökre hagytál el minket.

- Nem örökre hagytalak el benneteket. Egy napon visszamegyek, és majd meglátjuk mi lesz. Tudod, nem mindenki szeretné, ha otthon lennék.

- Az anyámmal ne foglalkozz. Az ő véleménye senkinek nem számít.

- Ne beszélj így. Ő az édesanyád. Bárhogy is viselkedik, bármit tesz, akkor is az édesanyád. Nem utálhatod. Akkor nem leszel jobb nála.

- Tudom, de olyan nehéz. Nem tudom szeretni. Pont úgy, ahogy ő sem engem- láttam a szemében a szomorúságot és megsajnáltam. Mégiscsak az unokaöcsém. És fáj, ha szenvedni látom.

Közelebb csúsztam hozzá és felé nyújtottam a kezem, de mielőtt elérhettem volna, visszahúztam. Hiszen megígértem neki, hogy nem érek hozzá, ha ő nem akarja.

Azonban a következő pillanatban ő bújt hozzám szorosan. Én pedig miután legyőztem a meglepettségemet viszonoztam ölelését.

- Kérlek, ne legyél szomorú. Tudom, hogy rossz, de gondolj arra, mennyien szeretnek téged. Köztük én is. Nem ismerlek, nem tudhatom milyen vagy, de biztos vagyok benne, hogy nincs nálad tisztább teremtés a földön. Ne foglalkozz azzal, miért nem szeret a mamád. Az alighanem az én hibám. Könnyen lehet, hogy miattam szenvedsz annyit. És el sem tudom mondani, mennyire sajnálom, ha így van.

- Nem a te hibád. Ő ilyen. De nem fogok miatta szenvedni. Megfogadtam, hogy nem ejtek egyetlen könnycseppet sem érte. Nem érdemli meg, akkor sem, ha az édesanyám.

- Helyes. Szeretném, ha mosolyognál. Az sokkal jobban áll.

Ő elmosolyodott és az én arcomra is mosoly kúszott.

- Sajnálom, ha félbeszakítottam valamit, de nekünk lassan mennünk kell- lépett mellénk Esme és megszorította Tony vállát.

- Igen nagyi- felállt és vele együtt én is, majd felém fordult. –Ígérd meg, hogy hazajössz. Neked ott a helyed köztünk és alig várom, hogy jobban megismerhesselek. Kíváncsi vagyok a nagynénémre.

- Úgy lesz. Addig pedig beszélhetnénk telefonon. Na, mit szólsz hozzá?

- Jó lenne.

- Van nálad telefon? –kérdeztem, mire bólintott és egyből elő is vette. Én kikaptam a kezéből és beleírtam a számomat, de nem írtam oda a nevemet, csakis egy „B” betűt. Majd visszaadtam neki a telefont. –Amikor úgy érzed, beszélni szeretnél valakivel, hívj fel nyugodtan. Én várni fogom a hívásodat.

- Köszönöm- suttogta és még egyszer megölelt. Jól esett. Tényleg örültem neki, hogy már nem fél tőlem.

- Én köszönöm, hogy megismerhettelek.

- Kicsim- szólított meg Esme. –Vigyázz magadra.

- Te is. És hamarosan találkozunk. De többet ne gyertek így ide. Nem akarom, hogy Aro bármilyen idióta ötlettel álljon elő újra.

- Rendben.

- De Bella…- kezdett volna tiltakozni Tony, de félbeszakítottam.

- Minden rendben lesz és egy napon újra találkozunk. Bízz bennem, kérlek- néztem rá könyörgőn, mire bólintott egyet. Mind a kettejüket megöleltem még egyszer utoljára, majd kikísértem őket a kapuig. Utána visszasétáltam a nagyterembe. Biztos voltam benne, hogy Aro kíváncsi lesz miért voltak itt.

És igazam is lett. Amint beléptem, rögtön előttem termett és már nyúlt is a kezemért. De mikor tudatosult benne, hogy nem fog látni semmit, mérgesen nézett rám.

- Látni akarom.

- De én nem akarom, hogy tudd miről beszéltünk. Nem tartozik rád.

- Márpedig igen- emelte meg a hangját. Már cseppet sem volt barátságos. –Tudni akarom, mit keresett itt az a két Cullen. Végül is ez az én váram. Tudni akarom, mi folyik benne.

- Miattam voltak itt. Legyen ennyi elég. Most pedig felmegyek a szobámba- azzal elindultam ki a nagyteremből.

- Nem mész innen sehova Isabella- csattant mély hangja, mire megálltam és felé fordultam. Kezdett idegesíteni az a hangnem, ahogy velem beszélt.

- Hogy mondtad? –hangom rideg volt mégis nyugodt. Ugyanakkor még számomra is félelmetesnek hangzott.

- Azt mondtam, hogy tudni akarom. Talán baj van a hallásoddal?

- Nem. Csak nem akarok válaszolni neked- magyaráztam, miközben lassan felé lépkedtem. –És nem vagyok köteles megosztani veled, mit beszéltem a családommal. Mindenkinek van magánélete, még neked is. Én sem kérdezem, hányszor bújsz ágyba a feleségeddel. Vagy igen? – sziszegtem egyenesen az arcába, majd megragadtam a nyakát- persze erre már mozdult mindenki, de senki nem támadott- és nekivágtam a falnak. –Itt vagyok, mert megegyeztünk. De egy szóval sem említettem, hogy mindenről be fogok neked számolni. Nem foglak megölni, arra semmi szükség. De ilyet többet nem akarok. Mindent megtudhatsz, ha kérdezel, de jól tudod, hogy ezt a hangnemet nem tűröm el. Te magad változtattál meg, most viseld a következményeit.

Elengedtem és minden szó nélkül elhagytam a termet. Cseppet sem bántam meg, hogy megaláztam. Megérdemli. Visszakapj azt, amit ő csinált másokkal. Nagyon jól tudja, hogy nehezen viselem, ha meg akarja mondani, mit csináljak. És ennek ellenére meg akart alázni. Mindenki előtt. Az egész volturi gárda előtt. De fordítva sült el. Nem tudom hogyan gondolhatta. Azt hitte majd hagyom magam? Hát ennyire nem ismer? Ő maga változtatott meg. Olyan lettem, mint ő. Akkor mégis mit várt? Hogy majd meghúzom magam, míg ő kidühöngi magát? Hát azt várhatja. Senki nem alázhat meg. Még ő sem. Főleg nem azért, mert nem osztok meg vele egy személyes dolgot. Semmi köze hozzá, mi van a családommal. Távol tartom őket ettől a helytől és ezektől a vámpíroktól akkor is, ha az életembe kerül.