Forbidden Love- 26.fejezet

Sziasztok!

Nos, itt van a következő fejezet. Remélem ez is tetszeni fog. Nagyon szépen köszönöm azok, akik vették a fáradtságot és komiztak. Köszönöm. Most pedig jó olvasást kívánok.

Puszi: Hope

(Bella szemszöge)

Nagy nehezen sikerült lenyugodnom és közben visszasétáltam a házhoz. Az esküvőnek ugyan vége van már, de biztos mindenki jól szórakozik. Egyáltalán nem volt kedvem visszamenni és nézni a boldog násznépet. Szerettem volna egyedül lenni, csendes magányomban. De nem tehettem meg. Nem lehettem egyedül. Ha eltűnök, Aro azt gondolhatja, hogy meg akarok lépni és fel akarom bontani a megállapodásunkat. Az végképp nem lenne jó senkinek. Főleg nem a Salvatore családnak.

-Jaj, Bella. Annyira aggódtam- szaladt oda hozzám Rose és szorosan megölelt, mikor meglátott az ajtóban. –Jól vagy?

- Igen, persze- mosolyogtam rá, majd a táncoló vendégek felé intettem, ahol Edward az asztal mellett ácsorgott és szinte a semmibe meredt. –Hát ő?

- Mióta véget ért a szertartás, azóta csak mászkál az emberek között. Nem beszél senkivel, maximum annyit, hogy nem-e láttak téged? Olyan, mint egy zombi.

- És a nővérem?

- Ő nagyon is jól érzi magát- mutatott a táncparkett közepére, ahol Rony táncolt az egyik volturissal.

- Örülök neki. A kicsi Tony?

- Fent van. Alszik.

- Megyek, megnézem- erőltettem egy mosolyt az arcomra és elindultam fel az emeletre. Először a saját szobámba mentem és átöltöztem. Levettem magamról azt a gyönyörű ruhát és a magas sarkút és felvettem egy egyszerű farmernadrágot, egy szürke hosszított felsőt, aminek a derekán egy öv volt és mindehhez egy szürke magas szárú csizmát. Ugyan nem volt nagy sarka, de tökéletes volt. A hajammal nem csináltam semmit. Nem akartam szétszedni. Mikor mindennel elkészültem, átsétáltam abba a szobába, ahol a kicsi Tony-t sejtettem. Csakhogy mikor beléptem nem várt személlyel találtam szembe magam.

- Te meg mit keresel itt? –kérdeztem megütközve. Hiszen néhány perccel ezelőtt még odalent volt a vendégek között.

- Megnéztem a fiamat. Az egyetlen örömömet ebben a világban- válaszolt anélkül, hogy rám nézett volna. –És te? Miért nem vagy lent a többi vendéggel? Talán nem érezted jól magad?

- Nem éppen. Valamit el kellett intéznem és csak most értem haza. Amúgy meg ne volt kedvem táncolni- hazudtam. És ebben most nagy segítségemre volt, hogy nem nézett rám. Mert a szemébe képtelen lennék belehazudni.

- Az esküvő kellős közepén akadt valami dolgod? –fordult felém gyenge mosollyal ajkain. Egy pillanatra azt sem tudtam hol vagyok, aztán lehajtottam fejem és a kicsi ágyához sétáltam.

- Nem akartam végignézni. De biztos vagyok benne, hogy gyönyörű volt.

- Tudom, hogy fájt végignézned.

- Én nem…

- Nem kell hazudnod. Tudod, egész végig azon gondolkodtam mi lenne a helyes. Hogy mit kellene tennem. Még ott az oltár előtt is csak rád tudtam gondolni. Folyton azon járt az eszem megéri-e, hogy a fiam miatt lemondjak rólad. És mikor elmentél mintha az erőm is elszállt volna.  A fiamra gondoltam és arra, amit mondtál. Hogy legalább apja legyen, ha anyja nincsen. Ez az egy dolog segített abba, hogy kimondjam azt az átkozott szót. De mind végig te jártál a fejemben. Csak rád gondoltam. Mennyivel másabb lenne minden, ha téged vettelek volna el. Most mind a ketten boldogok lennének, és együtt ünnepelnénk a vendégekkel ahelyett, hogy itt fent beszélgetnénk.

- Edward, ez…

- Kérlek, ne mondj semmit. Elfogadtam a döntésedet, de tudnod kell, hogy csakis azért vettem el a nővéredet, mert te ezt akartad. És persze a fiamért. Semmi másért. És azt is tudnod kell, hogy soha, egyetlen pillanatra sem foglak elfelejteni. Legyél bármilyen messze, én mindig szeretni foglak.  Egészen addig, amíg ezen a világon vagyok. Te vagy az életem, a másik felem. És anélkül nem tudok élni. Tudom, hogy nem kérhetem, maradj itt. Az önzőség lenne a részemről. De szeretném, ha nem tűnnél el az életünkből. Ne hagyj el minket. Kérlek.

- Azt hiszem ez teljesíthető kérés. Jelentkezni fogok, ígérem- erőltettem egy mosolyt az arcomra. –Viszont most lenne egy kérésem.

- Micsoda?

- Hagyj egy kicsit kettesben a fiaddal. Kérlek. Mi úgyis nemsokára indulunk. Szeretnék elbúcsúzni tőle.

- Rendben.

- Köszönöm Edward.

Miután elhagyta a szobát, a kiságy felé fordultam, ahol Tony nagy szemekkel nézett rám. Gyermeki ártatlanság ott volt a szemében és olyan felhőtlenül boldognak tűnt. Megszállt a nyugalom, ahogy az arcára néztem. A mosoly a szája szélén pontosan olyan volt, mint Edward féloldalas mosolya és ez engem is megmosolyogtatott.

- Tudom, hogy még nem érted mi olyik körülötted- suttogtam, miközben kiemeltem a kiságyból. –De azért remélem, emlékezni fogsz rám. És arra is, amit most mondok neked, bár erre kicsi az esély. Tudod Tony, én szeretem az apukádat. Jobban, mint a saját életemet. És te vagy az egyetlen oka, hogy mi nem lehetünk együtt. Viszont ezért egy percig sem okollak és nem is okoltalak soha. Hiszen te nem tehetsz semmiről. A papád nagyon szeret téged. És biztos vagyok benne, hogy mindig melletted lesz. Csupán annyit kérek tőled, hogy szeresd őt. Édes kicsi csöppség. Annyira szeretném, ha értenéd, amit mondok neked- folyamatosan az arcát figyeltem. Olyan aranyos volt. Édes és tekintete tele volt értelemmel. –De elég, ha emlékezni fogsz rám. Nagyon remélem, hogy a mamád nem fog ellenem fordítani. Mert én szeretlek téged. Az unokaöcsém és annak a férfinak a fia vagy, akit teljes szívemből szeretek és fájó szívvel hagylak itt, mikor tudom, hogy a mamád nem szeret. Csak remélni tudom, hogy jó ember lesz belőled. Olyan, mint amilyen a papád. Rá kell hasonlítanod. Ő is olyan jó, mint te. Igaz, sok hibája van, de szeret téged. Van egy papád, aki mindent megtenne érted. Sose felejtsd el Anthony, hogy van a világban valahol egy nagynénéd, akire bármikor feltétel nélkül számíthatsz, akkor is, ha nagyon messze vagyok tőled. Aki bármire képes lenne érted. Szeretlek kicsim- adtam egy puszit a homlokára, aztán visszatettem a kiságyba. Visszasétáltam a saját szobámba és előkapva a bőröndömet beledobáltam néhány ruhát. Itt az ideje készülődnöm. Ha jól sejtem a bulinak hamarosan vége és ezzel egyre közeledik a távozásom időpontja is. Csak remélni tudom, hogy nem ellenkeznek majd sokat a döntésem ellen.

(Esme szemszöge)

Nem akartam hallgatózni. Egyszerűen csak kíváncsi voltam. Edward nem tűnt boldog férjnek, Rony-t viszont mintha ez nem érdekelte volna. Isten a tanúm rá mennyire szeretem ezt a lányt, de mióta Bella visszajött valahogy minden megváltozott. Alice sem olyan, mint volt. Nem méregette gyilkos pillantásokkal Bellát és Edwardot sem. Rosalie és Emmett olyanok voltak, mint akikbe visszatért az élet. Be kell látnom Bella a családunk mozgató rugója. De el fog menni. Újra elhagy minket. Hiába van itt Rony, az nem ugyan olyan, mintha Bella lenne velünk. Egészen eddig nem is tűnt fel mennyire szükségünk van rá. Nélküle nem teljes a családunk. Őt még Rony sem tudja pótolni. Hiába testvérek. Belőle hiányzik valami, ami Bellában megvan. Talán az őszinte és önzetlen szeretet.

A szívem szakadt meg, mikor meghallottam Bellát az unokámmal. Hangjából sütött a fájdalom. És ahogy ránézett arra a csöppségre… mintha bármikor képes lenne az életét adni érte. A szavai őszinteségről árulkodtak. Meghatott. Jó tudom, nem vagyok egy kemény nő, de Bella rám hozta a sírást. Ha ember lennék, már patakokban hullanának a könnyeim. Olyan őszinte és kedves volt. Pedig tudja, hogy a kicsi nem érti őt. Ez is bizonyítja, hogy komolyan gondolta, amiket mondott. Hogy nem számításból mondta. Hiszen azt sem tudhatta, hogy én hallom és látom őt. Úgy beszélt a kicsihez, mintha a tulajdon gyermeke lenne. Úgy, ahogy Rony sosem beszélt a fiához. És ez az, ami rettenetesen fáj. Bellának nem adatott meg a lehetőség- akár csak nekünk- hogy anya legyen, de ott van a testvére, aki igen is képes volt teherbe esni, mégsem szereti a gyerekét. Be kell látnom, hogy Rony nem az, akinek gondoltam. Rosszul tettem, hogy támogattam. Edward nem lesz így boldog. Nem lehet boldog olyan nő mellett, akit nem szeret. Valamit tennem kell. Muszáj, hogy végre boldognak lássam a családomat. Muszáj itt tartanom valahogy Bellát, hogy mind újra normális életet élhessünk.

Ám ekkor még nem tudtam mennyire elkéstem ezzel az elhatározásommal.

***

Kora hajnalban döntött úgy mindenki, hogy visszavonul. Az emberek már elmentek, csak vámpírok maradtak a házban. És ők is pakoltak. Szép lassan elment a Denali klán is és már csak a Salvatore család maradt meg a Volturi. Mind a nappaliban ültünk, beszélgettünk, mikor megjelent a nappaliban Bella egy hatalmas bőrönddel. Ekkor Aro felállt a helyéről és ugyan így cselekedett minden Volturi tag, kivéve Katherine-t.

-Nos, azt hiszem ideje indulnunk- mosolygott Aro, amitől a hideg is kirázott. Aztán Bella felé fordult. –Elkészültél drágám?

- Mit jelentsen ez? –pattant fel mellőlem szerelmem és vele együtt én is.

- Á… nem szóltál nekik- nézett rosszallóan Aro a lányomra, aki lesütötte a szemét.

- Nem volt rá alkalmam.

- Miről van szó? Miről kellett volna szólnod lányom? –érdeklődött Carlisle, miközben nyugalmat erőltetett magára.

- Azt apa, hogy én most elmegyek Aro-val és a többiekkel.

- Tessék?- hangzott a kérdés egyszerre több ember szájából. De lányom nem nézett fel. A cipőjét bámulta és nem úgy nézett ki, mint aki válaszolni akar.

- Miért Bella? Miért? –kérdezte Emmett. Hangja dühös volt, szemében csalódottság csillant, miközben kedvenc húgát nézte. Bella végre felemelte a fejét és egyenesen Emmett szemébe nézett.

- Mert így a legjobb mindenkinek- válaszolta egyszerűen.

- Kinek? Kinek lesz jobb, ha te most beállsz közéjük? Olyan leszel, mint ők. Ugyan olyan mocskos gyilkos. Ezt akarod? –Emmett-et nem lehetett visszafogni. Hiába csitította felesége vagy húga, nem használt. Én is odasiettem hozzá és én is próbáltam megnyugtatni, ám ebben a helyzetben ez lehetetlen volt. –Ártatlan embereket fogsz megölni. A te lelkeden szárad majd a haláluk. Gyilkos lesz belőled. Undorító mocskos hatalom éhes féreg. Tényleg ilyen akarsz lenni?

- Emmett, kisfiam, kérlek- néztem rá könyörgőn. Nekem is fájt, hogy el akar hagyni minket. De akkor sem beszélhet így a testvérével.

- Hagyd csak anya. Ismerem őt. Azért mondja, mert haragszik rám- suttogta Bella, de mind jól hallottuk. –Mondd ki. Gyerünk, vágj a fejemhez mindent, ami eszedbe jut. Tedd meg, könnyebb lesz. Higgy nekem.

- Könnyebb… könnyebb… könnyebb- üvöltötte Emmett. –Te mindig azt nézed mi a könnyebb. Képtelen vagy harcolni azért, amit akarsz. Meghúzódsz és teret adsz másoknak. Gyenge vagy Bella. Pedig azt hittem az én húgom nem ilyen. Sőt. Soha nem volt ilyen. Nem tudom hova tüntetted, de vissza akarom őt kapni. Sosem a legkönnyebb megoldást kerested. Most miért kell ezt.

- Ezt nem értheted- rázta a fejét. –Alkut kötöttem Aro-val. Elengedi Katherine-t, ha én vele megyek. Azért teszem, hogy ha én nem is, de valaki más, akit szeretek boldog legyen. Miért nem tudsz megérteni.

- Mert nem is akarlak. Nem akarlak elveszíteni Bella- tört össze fiam, majd a húgához rohant és szorosan magához ölelte. Szívszorító jelenet volt. Látni, ahogy két testvér elbúcsúzik egymástól. El fogom veszteni a lányomat. És nem tehetek ellene semmit. Ha már megegyezett Aro-val, akkor nem tudom visszatartani. El kell őt engednem.

- Bocsáss meg nekem bátyus- zokogta Bella Emmett karjai között. –De esküszöm, hogy visszajövök. Egy napon újra itt leszek. Addig pedig a szívemben foglak őrizni téged és az egész családot. Oké? Légy erős és ne arra gondolj, hogy mikor látsz engem újra. Foglalkozz a feleségeddel és vigyázz a családra. Vissza fogok jönni. Ígérem.

- Biztos? Biztos nem örökre mész el?

- Igen. Ebben biztos lehetsz. Megígérem neked, hogy visszajövök. És akkor már soha többet nem megyek el. Csak ne utálj meg érte. Kérlek.

- Képtelen lennék utálni téged húgi- Emmett eltolta magától Bellát, hogy két keze közé foghassa a lány arcát.

- Vigyázz a többiekre. Kérlek- suttogta lányom újra, majd még egyszer megölelte testvérét. Aztán elhúzódott tőle és végigölelt mindenkit. Még Edwardot is. Mikor hozzám ért szemei tele voltak fájdalommal.

- Bocsáss meg nekem anya. De így a legjobb. Hidd el.

- Én bízom benned. És abban, amit mondtál. Várni fogunk ameddig csak kell, hogy újra velünk legyél- suttogtam és magamhoz öleltem. Talán most utoljára. Ki tudja, mi történik vele a Volturinál. És nem hiszem, hogy számolt azzal a lehetőséggel, hogy esetleg bármilyen küldetésnél életét vesztheti vagy…

Nem Esme. Most rögtön fejezd be. Nem esik semmi baja a lányodnak. Épen és egészségesen fog hazatérni. Erre kell gondolnom.

-Nos, akkor mi most megyünk. Örültem a találkozásnak Carlisle. És természetesen bármikor szívesen látunk minálunk. Téged és a családodat is. És ugyan ez vonatkozik a te családodra is Stefan. Remélem kedvező döntést hoztam a számotokra. Katherine, drágám. Tudnod kell, hogy mi mindig visszavárunk, ha úgy döntenél, hogy nálunk jobb lesz.

- Erre semmi esély Aro- sziszegte dühösen Damon. –Megkaptad, amit akartál. Elviszed Bellát. De gyorsan eltelik az-az idő, amiben megegyeztetek és el fog téged hagyni. Ő nem hozzátok való.

- Damon, kérlek, fejezd be- szólt rá Bella. –Indulhatunk Aro.

- Rendben kedvesem. Viszlát, barátaim- köszönt el tőlünk nyájasan és Bellával az oldalán kisétált a házból. Én csak néztem utánuk. Hát elvitte. Aro megkapta, amit akart. Elvitte a lányomat magával. Ráadásul Bella önszántából ment vele. Hogy megadhassa az esélyt egy boldog kapcsolathoz. Ismét nem magát nézte, hanem a barátja boldogságát. Ez az én lányom. Legalábbis az egyik a négy közül. És talán ő az, akit a legjobban szeretek mind közül.

- Most pedig szépen elmondod, hogy miben egyezett meg a húgom azzal a mocsokkal- morgott fel Emmett Damon-re nézve.

- Bella felajánlotta magát Katherine szabadságáért. Pontosan tudta mit akar Aro. És ő ki is használta. 50 évben egyeztek meg. Annyi ideig köteles Bella ott maradni, aztán szabadon távozhat és figyelmeztette Aro-t, hogy nem bánthatja azokat, akiket szeret. A volturi király pedig beleegyezett. Ismerem Bellát. Készül valamire. Nem csak azért csinálta, hogy nekünk segítsen. Jó, ez volt az elsődleges ok, de van valami a háttérben. Tudom, érzem. A húgod pontosan tudja, mit csinál. Nem hülye.

- Ez is a te hibád. Ha nem találkoztok, akkor most nem adta volna át magát a barátnődért cserébe.

- Lehet. De sokkal tartozom neki. Neki köszönhetem, hogy most mellettem van életem szerelme és ezért soha nem lehetek neki elég hálás.

- Nem bízom Aro-ban- jelentette ki Edward, mielőtt Emmett bármit is mondhatott volna.

- Én sem- értett vele egyet mindenki.

- Miért? Szerintem rendes- rántotta meg a vállát Rony.

- Inkább fogd be- sziszegte Rose.

- Azt hiszem mi is megyünk- állt fel Elena és elköszönt mindenkitől. –Rosalie, néha azért hívj fel. Főleg ha Bella jelentkezik. És örülnénk neki, ha meglátogatnátok minket Emmett-el. Ugyan tudom, hogy most a férjed haragszik Dam-re, de remélem, hamar megnyugszik.

- Igen, haragszom- szólt közbe az említett. –De igazatok van. Bella tudja, mit csinál. És csak remélni tudom, hogy nem esik baja.

- Vigyázni fog magára- ölelte meg őt Elena, majd miután mindenki elköszönt mindenkitől az utolsó négy vendég is elhagyta a házat. Magunkra maradtunk. Ezúttal csupán annyi változott, hogy Bella ezen túl már nem szabad. Nem maga dönt az elkövetkezendő 50 évéről. De erős lány. Ha elvállalta, akkor ki fogja bírni. És amint letelik ez az idő, mi itt fogjuk várni. Várni fogjuk, hogy újra csatlakozzon hozzánk. Hogy újra egésszé váljon vele a családunk.