(Bella
szemszöge)
Csendben
futottunk a reptérig. Senki nem szólt hozzám és én sem kívántam senkivel sem
társalogni. Gondolataim a mai nap körül jártak. Először az esküvő, aztán a vita
a bátyámmal. Reméltem, hogy nem fog összeveszni sem Damon-nal, sem senki
mással. Meg kell értenie, hogy ez az én döntésem volt. Én akartam így. Még
akkor is, ha tudtam mekkora fájdalmat okozok ezzel azoknak, akik szeretnek, és
akiket én is szeretek. De még mindig így tartom helyesnek. Ez volt a legjobb,
amit tehettem. És bízom benne, hogy elérem, amit akarok.
-Megérkeztünk-
mosolyodott el Aro, mikor a reptérhez értünk.
-
De mostanában nem megy repülő Olaszországba- értetlenkedtem.
-
De. A magángépünk- vigyorgott rám, majd intett, ha jól emlékszem Félix-nek,
hogy vegye el a csomagjaimat, ő pedig a kezem után kapott. Újra megpróbált
olvasni a gondolataimban, persze megint sikertelenül. Csalódottan engedte el a
kezem, az én arcomra pedig akaratlanul is mosoly kúszott.
-
Ha megérkeztünk bemutatok neked mindenkit. És holnaptól kezdjük a kiképzést.
Fejleszteni fogjuk a képességedet, vagyis képességeidet és meg kell tanulnod
rendesen harcolni. Mert téged nem igen tanítottak.
-
Még csak három éve vagyok vámpír, sőt még annyi sincs. Mégis mit vársz tőlem?
Hogy rögtön úgy harcoljak, mint egy tapasztalt harcos? –kérdeztem kicsit
élesebben a kelleténél. De ekkor olyan történt, amire nem is számítottam volna.
Caius- a szőke hajú férfi, aki eddig nem szólt semmit, szinte teljesen csendben
volt végig- felnevetett és megveregette Aro vállát.
-
Majd én foglalkozom a kiképzésével. Személyesen- villantotta rám félelmetes
tekintetét. És kirázott tőle a hideg. –Akkor egész biztosan tanul egy kis
alázatot is.
-
Nehéz dolgod lesz fivérem- mosolyodott el Aro, majd az egyik repülő felé indult
és én is követtem. Mögöttem jött a másik király és a testőrök is.
Bosszantott,
amit mondott. Soha nem fogok megalázkodni előttük. Soha. Előbb vetek véget a
tulajdon életemnek, minthogy elismerjem őket a „királyaimnak.” Nincs az-az
isten, akiért fejet hajtanék az akaratuk előtt. Én nem fogom úgy végezni, mint
Katherine. Épp ellenkezőleg. Ők fognak engem tisztelni. Különben ne legyen a
nevem Isabella Cullen.
Az
út nem volt hosszú. Na jó, azért nem volt rövid se. Egyedül az volt a baj, hogy
nem volt mivel elfoglalnom magam. Jó, Caius és Aro ismertették velem, mi lesz a
dolgom az elkövetkezendő időben, hogy kinek a testőre leszek. Természetesen
addig nem hagyhatom el a kastélyt, amíg nem vagyok elég képzett a harcokhoz. De
engem ez sem érdekel. Csakis az, hogy elérjem a céljaimat. És amit a legjobban
akarok, az a családom biztonsága. Ha ezt elérem, akkor én már boldog leszek.
Akkor jöhet akármi. Bármivel szembenézek, ha tudom, hogy ők jól vannak.
-
Nos, üdvözlünk Volterrában. Ez a kastély lesz az otthonod az elkövetkezendő 50
évben- mosolygott rám Aro, mikor leszálltunk a vár melletti tisztáson. Innentől
kezdve pedig nem szólt hozzám. Egyenesen bevezetett a várba, ott pedig
különböző alagutakon mászkáltunk, míg el nem értünk egy hatalmas fa ajtót, ami
azonnal kinyílt, mikor meglátták a két királyt. Egy tágas terembe értünk, ahol
rengeteg vámpír tartózkodott. Középen három trón volt elhelyezve. Az egyikben
egy idősebb vámpír ült, míg a másik kettőt azonnal elfoglalta Aro és Caius. Én
megálltam velük szembe és vártam. Vártam, hogy Aro vagy Caius mondjanak
valamit. Végül Aro törte meg a csendet.
-Bemutatom
Bellát. Mostantól ő tölti be Katherine helyét.
-
Miért, mi történt Katherin-nel? –kérdezte ijedten egy barna hajú lány Aro széke
mögül.
-
Katherine visszament a családjához. Ugyanis Isabella cserét ajánlott, amit én
elfogadtam. Higgyétek el, hogy ő sokkal tehetségesebb, mint azt ti vagy akár ő
gondolná. És mi segíthetünk neki. Az elkövetkezendő 50 évben Bella hozzánk
tartozik. Bánjatok úgy vele, mint a többiekkel. Nincs megkülönböztetett
figyelem. Ő is egy egyszerű testőr lesz. Mégpedig az én testőröm.
-
Rendben mester- hajtott fejet mindenki.
-
Bella, hadd mutassam be a legfőbb testőröket. Jane, és az ikertestvére Alec.
Félix, Demetri- kezdte a felsorolást azokkal, akiket már névről ismertem. –Renáta,
Heidi. És a harmadik uralkodó Marcus.
Aprót
biccentettem köszönetem jeléül, majd vártam, hogy Aro újra megszólaljon.
-
Jane, kísérd fel Bellát abba a szobába, ami a tiéd mellett van- aztán felém fordult.
–A cuccaid már ott vannak. Pakolj ki, rendezkedj be, majd hívatunk, ha
szükségünk van rád. Most pedig elmehetsz.
Idegesített
ez a felsőbbrendű hang. Legszívesebben megfojtottam volna érte, de nem
tehettem. Kicsit vissza kell fognom magam. Legalább addig, amíg meg nem tanulok
vigyázni magamra. Mert bármennyire is bosszant, még egy ideig el kell viselnem
a parancsolgatását.
- Itt
vagyunk. A másik szoba- mutatott egy másik ajtóra- az enyém. Ha szükséged van
valamire, vagy csak kérdezni akarsz valamit, ott megtalálsz. Vagy pedig a
nagyteremben, de oda csak akkor menj be, ha hívatnak.
-
Miért vagy most velem ilyen rendes? –kérdeztem mélyen a szemeibe nézve.
-
Nem vagyok kedves. De nem is vagyok olyan gonosz, mint amilyennek gondolsz. Egyszerűen
csak új vagy. És látom, hogy Aro nem éppen közömbös irántad.
-
Én nem akarok tőle semmit.
-
Aro-nak felesége van, nem is úgy, nem olyan értelemben gondoltam, hogy nem
közömbös irántad. Van valami furcsa fény a szemében, mikor rád néz. Talán
tisztelet vagy elismerés. Nem is tudom pontosan. De neked sikerült elérned azt,
amit senki másnak. A nagy Aro Volturi felnéz rád és majdhogynem fél. Ő már
sejti azt, amiről neked fogalmad sincs. Akkor erő van a birtokodban, mint senki
másnak. Ezért akar maga mellett tudni. Ha letelik az 50 év nem hiszem, hogy el
fog engedni. Nem fog lemondani arról a hatalomról, amire általad tesz szert.
Higgy nekem.
-
Köszönöm, hogy elmondtad ezeket nekem Jane. Remélem, egy napon barátnők
lehetünk. A lelked mélyén kedves lány vagy, csak nem engeded, hogy bárki más is
megismerje a valódi énedet.
-
Erről inkább ne beszéljünk. Menj és rendezkedj be- fordított nekem hátat, majd
eltűnt a szobájában. Én pedig sóhajtva léptem be a szobámba.
Az
következő napok gyorsan teltek. Minden nap harcolni tanultam, emellett a
képességemet is fejlesztettük. Megtanultam hogyan lehet kitolni a pajzsomat,
hogy másokat is védeni tudjak és azt is, hogyan vehetem át mások képességét
pusztán egy érintéssel. Bár ezt nem sűrűn használom, mivel eléggé kimerítő, de
egyre jobban félek. Félek, hogy Aro nem fog elengedni, mert pontosan tudja, mekkora
segítség vagyok neki. Talán Jane-nak igaza lesz. Viszont én nem akarok itt
maradni örökre. Nem fogok úgy járni, mint a többi volturis, akik nem tudnak
elmenni innen és az is lehet, hogy már nem is akarnak. Hiszen több száz éve
vannak itt. Ők már beletörődtek ebbe, de én nem fogok. Én nem jutok olyan
sorsra, mint ők. Én újra szabad leszek, és újra a családommal fogok élni.
(Edward
szemszöge)
A
napok csak teltek és egyre nehezebb volt elfogadnom, hogy Bella nincs köztünk.
Az hogy elment a volturival csak még rosszabb. Ezerszer könnyebben megértettem
volna az indokait, ha újra elmegy Damon-nal és a többi Salvatore-val. De nem.
Neki egyenesen a vámpírok királyi családjához kellett csatlakoznia. Hát nem
elég nehéz nekem így is? Nekem és a családnak? Hiszen nincs velünk, nem
látogathat meg minket. Csak akkor láthatjuk, ha mi magunk megyünk Volterrába.
Aminek elég kicsi az esélye, tekintve, hogy ki nem álljuk őket. De Belláért még
Aro-t is képes lennék elviselni. De nem hagyhatom itt a fiamat egy percre sem.
És Rony nem engedné, hogy magammal vigyem. Tehát várnom kell. Várnom, amíg a
fiam fel nem nő. Nem fogom magára hagyni egy olyan nővel, aki nem szereti. Mert
az tisztán látszik, hogy egyáltalán nem érdekli Rony-t, hogy mi van a fiával.
Csakis akkor hozakodik elő vele, ha tőlem akar valamit. És mióta Bellától
mindent megtudtunk róla, azóta még elrejteni sem próbálja a közönyét a fiunk
iránt. Egyszer sem megy be hozzá, nem érdekli, mi van vele. De eljön a nap,
amikor Rony nem fog tudni a fiammal zsarolni. Mert egy napon Tony is meg fogja
tudni milyen ember az anyja. Még most nem értheti, miért nem szereti az anyja,
de szerencsére van, akitől megkapja azt a szeretetet, amire szüksége van. Esme
és Rosalie úgy szeretik, mintha a sajátjuk lenne, és ezért soha nem lehetek
elég hálás nekik. Alice is egyenesen rajong az unokaöccséért és nem érti, hogy
a legjobb barátnője miért nem szereti. Emmett és Jasper oda-meg vissza vannak a
fiamért és Carlisle már azt tervezgeti mennyi mindent fog átadni neki a saját
tudásából. Szóval a fiam nem szenved hiányt semmiben. Övé az egyik legszeretőbb
család a világon. És nem fogom hagyni, hogy a feleségem nemtörődömsége
beárnyékolja a fiam életét. Mindent megteszek azért, hogy ő boldog legyen. Hogy
biztosítani tudjam számára azt a nyugalmat, amit megérdemel.
(Rosalie
szemszöge)
Újra
nélküle. Végül újra elhagyott minket annyi különbséggel, hogy most nem olyan
helyre ment, ahol biztonságban van. Bella megint magunkra hagyott minket. Én is
haragszom rá, akár csak Emmett, nem tudom megérteni miért a könnyebb utat
választja, de elfogadom a döntését és csak bízni tudok benne, hogy épségben
visszatér hozzánk. Piszkosul fáj, hogy nincs itt velünk. Egy nap vele elég
volt, hogy újra jól érezzem magam és most, hogy elment ugyan olyan üres vagyok,
mint mielőtt megismertem. Van Bellában valami, ami arra késztet, hogy nyitott
legyek mindenki felé. Ha ő is mellettem van, úgy érzem, mindenkiben bízni
tudok. Mindenkiben, akiben ő is megbízik. Jó, ez nem teljesen igaz, mert a
testvérét nem tudtam és soha nem is fogom tudni elfogadni. Ő az egyetlen, akit
valóban gyűlölök még akkor is, ha Bella megvet érte. De szerencsére nem
haragszik rám. És ahogy észrevettem már ő sem úgy tekint a testvérére, mint
régen. Tudom, hogy önző dolog a részemről, de úgy érzem, most már én vagyok az
egyetlen nővére. Az egyetlen, aki még nem okozott neki csalódást, és aki mindig
mellette áll. És ez bármennyire is önzés a részemről, de jól esik. Nekem ő az
egyik legfontosabb személy az életemben a férjemen kívül. Bella a húgom. Én
mentettem meg a haláltól, én segítettem neki átvészelni az újszülött korszakát,
én voltam mellette, mikor szenvedett. És most hogy nincs itt, tudom, érzem,
hogy belőlem is hiányzik valami. Ez a ragaszkodás szinte már beteges, de nem
tudok ellene tenni. Legalább annyira fontos nekem, mint Emmett. És ezt mind a
ketten nagyon jól tudják. Bella mindenkinek hiányzik, de beül valami azt súgja
vissza fog jönni. Nem hazudott, mikor ezt megígérte nekünk. Még látni fogom a
húgomat. Biztos vagyok benne.
Néhány
évvel később…
Kezdem
elfogadni a helyzetet, hogy nincs itt. Bár még mindig pokolian rossz, de most
már legalább megértem mit miért tett. Rengetegszer végigrágtam magamban az
évekkel ezelőtt történteket. És mindig arra jutottam, hogy helyesen
cselekedett. Még akkor is, ha ez fájdalmat okozott nekünk. Én is így tettem
volna a helyében. Bella mindenkit védeni akart azzal, hogy elment. Pontosan
tudta, hogy egy napon Aro úgyis eljött volna érte és magával vitte volna. Akár
akarata ellenére is. Így pedig legalább elérte, hogy Damon újra boldog legyen
és mi is biztonságban vagyunk. Mert amíg Bella a volturinál van, addig egészen
biztos, hogy Aro nem tervez ellenünk semmit. Bár ki tudja. Mostanra már senki
nem haragszik rá. Emmett és Edward is lenyugodtak. Ugyan mindenki szomorú, de
mind tudjuk, hogy egy napon újra teljes lesz a családunk. Megpróbáljuk úgy
eltölteni a mindennapjainkat, mint eddig. Esme az árvaházba jár és foglalkozik
az árva gyerekekkel, ahova én is sokszor elkísérem. Carlisle a legtöbb időt a
kórházban tölti és próbál minél több emberen segíteni. Alice belevetette magát
az üzleti életbe. Nyitott egy kis butikot és végre azzal foglalkozik, amit
Jasperen kívül a legjobban szeret. A ruhákkal. Emmett és Jasper pedig… ők
okozták a legnagyobb meglepetést. Mind a ketten tanári pályára mentek. Az én
nagy macikám testnevelést tanított a közeli általános iskolában, Jasper pedig
történelmet ugyan ott. És hogy miért pont általános iskolában? A válasz
egyszerű. Ugyanis mindez Tony miatt van. Ahogy egyre jobban fejlődött, egyre
lassabban öregedett. Így járhatott normális iskolába és lehettek barátai is.
Mivel a két nagyra nőtt gyerek nem járhatott általános iskolába, így tanárként
tartották szemmel egy szem unokaöccsüket. Edward azt az időt, amit nem tudott a
fiával tölteni, azt Carlisle-val töltötte a kórházban. Én pedig vagy Esme-nek
vagy Alice-nak segítettem. De akárcsak Edward én is rengeteg időt töltöttem a
kicsivel, a szerelmemmel és persze a családommal. Tony olyan lett számomra az
évek során, mintha a sajátom lenne. Megadtam neki minden szeretetet és
gondoskodást, amit az anyjától nem kapott meg. Rony ugyan még a családunk
tagja, de szinte sose látom. Csak akkor veszem észre, ha Edwarddal vitatkozik
valami miatt. Ugyanis a testvérem nem hajlandó úgy viselkedni vele, ahogy egy a
feleségével kellene. És ez elégedettséggel tölt el. Edward nem szereti őt.
Csakis a kicsi miatt vette el és miatta tűri meg. Mert akármennyire is nem szereti
Rony a fiát, képes lenne elvinni őt. Már csak azért is, hogy fájdalmat okozzon
Edwardnak. Nem képes feldolgozni, hogy a szerelme a testvérét szerette és
szereti is, hiába van több ezer kilométerre tőlünk. Ez az igaz szerelem. Amit
Edward érez Bella iránt, és amit a húgom érzett Edward iránt. Bella képes volt
lemondani a szerelméről azért, hogy a nővére boldog legyen, de Rony csak
megkeserítette az életét. És talán ez az egyik oka, hogy gyűlölöm azt a nőt. A
másik pedig, hogy neki megadatott a csoda, hogy gyermeke szülessen, mégsem él
vele. Eldobja magától és csak akkor vesz tudomást Tony-ról, ha Edwardot akarja
rákényszeríteni valamire. Már a gondolattól is undorodom, hogy a családunk
tagja. De hát ez van. Ezt kell szeretni. Vagy ha nem is szeretni, legalább
elfogadni. És én ezt teszem. Elfogadom a jelenlétét.
-Mami-
szaladt hozzám Tony, amint belépett a nappaliba, mögötte a két bácsikájával. Na,
igen. Tony tudja, hogy nem vagyok az édesanyja, de mégis mamának szólít vagy
éppen nénikémnek. Mikor mi jön a szájára. Mikor először kimondta hogy „mama”
féltem. Féltem, hogy Edward hogyan reagál majd, de szerencsére jól fogadta és
azt mondta nincs ellenére a dolog. Sőt, megköszönte, hogy annyira szeretem a
fiát. Így én maradtam Tony mamája, ő pedig a papája. Elmagyaráztuk neki, hogy
nem én vagyok az igazi mamája, de Edward a vér szerinti apja és azt is
elmondtuk neki, hogy a mamája és a papája sosem lesznek együtt úgy, mint más
gyerekek szülei. Attól, hogy engem mamának szólít, én még mindig a nagynénje
vagyok. Szépen is néznénk ki, ha azt képzelné, hogy én és Edward... De szerencsére nagyon okos kisfiú és
megértette a dolgot. Azt is tudja, hogy Rony az édesanyja és fáj neki, hogy ő
nem szereti. De ennek ellenére boldog, hogy mi mellette vagyunk. Azt kell
mondanom, hogy igazán érett gondolkodású kisfiú. Most körülbelül 13 évesnek néz
ki. És eltelt 10 év mióta megszületett. Szóval nem fejlődik olyan gyorsan, mint
eleinte és ez megnyugtat. Mert így legalább nyugodt gyermekkora lehet. Lehetnek
barátai, járhat iskolába és nem kel bujtatnunk az emberek elől. Igaz élete lehet,
mint a normális halandóknak. És ez az, amit én akarok. Hogy normális élete
legyen, már amennyire ez lehetséges. Mindent meg akarok adni neki. Mert vele
megkaptam a legnagyobb ajándékot, amit kaphattam. Meg tudhattam milyen anyának
lenni. És nekem ez mindennél fontosabb.
Szerelmem
odajött hozzám és adott egy csókot a számra, majd Jasperrel együtt a garázsba
mentek.
-
Életem. Milyen volt az iskola? –kérdeztem, miközben felálltam és megöleltem.
Kész nagyfiú lett. Nemsokára ballag az iskolából. Csupa olyan dolgot
tapasztalhat meg, amit mi már régóta nem. Például hét évesen Emmett vett neki
egy biciklit és magának is és megtanította biciklizni. Jasper harcolni tanítja,
Carlisle és Edward szokott vele tanulni. Mindenkinek meg van a szerepe Tony
életében. És ez így pont jó.
-
Már nagyon unom. Olyan sok minden van, amit én már tudok. Olyanok, amikről
nagyapa és apa már beszéltek. Vagy éppen Jasper bácsi vagy ti. Sokszor
fárasztó. Olyan jó lenne, ha nem kellene már oda járnom.
-
Mit beszéltünk erről?
-
Tudom, tudom. Csak egyszer járhatok általánosba. De…
-
Nincs semmi de. Gondolj bele, hogy mi hányszor kezdtük már újra az iskolát? És
folyton ugyan azt hallgattuk. Semmi újat nem tudtak nekünk tanítani. De a te
kedvedért két év múlva, ha elköltözünk, újra kezdjük mi is.
Na
igen. Az pedig már születésétől fogva nem titok, hogy nem átlagos gyermek.
- Igazad
van. Apa?
-
Nagyapával van a kórházban. Hamarosan hazaérnek.
-
Oké.
-
Van leckéd? –kérdeztem, miközben az emelet felé indultunk.
-
Igen- fintorodott el én pedig megállítottam a lépcső alján.
-
Akkor nyomás- löktem meg egy kicsit, hogy elinduljon. Ő engedelmesen ment fel a
szobájába én pedig mosolyogva néztem utána. Amint eltűnt előlem alakja a
konyhába mentem, hogy készítsek neki valami uzsonnát. Összedobtam néhány
szendvicset. Úgy gondoltam vacsira majd készítek valami komolyabbat, addig is
elég lesz neki a szendvics. Fél óra múlva- ugyanis közben kicsit
elgondolkodtam- lettem készen a szendvicsekkel. Egy tányérra tettem őket és
Tony szobájába mentem. Szorgosan írta a leckéjét, mikor beléptem a szobába, de
egy percre rám nézett, elmosolyodott és tovább folytatta megkezdett munkáját.
Odasétáltam hozzá, letettem a tányért az asztalra és leültem mellé. Szerettem
nézni, ahogy tanul. Szinte teljesen kikapcsol olyankor.
- Nénikém,
lehet egy kérdésem? –fordult felém.
-
Elkészültél a leckéddel?
-
Igen.
-
Akkor kérdezhetsz.
-
Tudod, rengetegszer gondoltam egy nőre.
-
Ajjaj… talán apáddal kellene erről beszélned- húztam el a számat. Ha egy
lányról van szó lehet nem tőlem kellene kérdeznie.
-
Nem- nevetett fel idegesen és a hajába túrt. Akár csak Edward. Ő is pont így
csinálja, ha ideges. –Nem egy lányról van szó. És nem nő ügyek, ne aggódj.
-
Hu…- fújtam ki a bent tartott levegőt.
-
Pár napja jutott eszembe. Nem tudom ki ő, de tudom, hogy fontos. Eddig nem
emlékeztem rá, túlságosan homályos. De érdekelne ki ő. Viszont nem merem
megkérdezni róla a papát.
-
Mi lenne, ha leírnád nekem, hogy néz ki?
- Vámpír.
Egészen biztos vagyok benne, mert arany barnák voltak a szemei. Haja hosszú,
gesztenye barna és arca hasonlít az anyáméhoz. De nem ő az. Ez a nő kedvesen
nézett rám, szeretettel. És a fülemben cseng a hangja is. Nem volt olyan magas,
mint a Rony-é.
Egy
pillanatra a vér is meghűlt az ereimben. Hiszen pontosan tudtam kire gondol
Tony. Pontosan tudtam, hogy nem más az a nő, akire emlékszik, mint Bella.
Emlékszik rá, holott egy napig volt csak mellette. Nem tudtam mit mondhatnék.
De hamarosan megoldódott a problémám, mert meghallottam egy olyan hangot,
amitől még a hideg is kirázott.
- Az
a nő minden bajunk okozója.
Sziasztok!
Remélem tetszett ez a rész is. Várom a komikat. Megpróbálok karácsonyra hozni egy új fejezetet, de nem ígérek semmit. Addig is legyetek jók.
Puszi mindenkinek: Hope
Reakcióm a végére:
VálaszTörlésHú, de megverem!!! xD Ez persze Rony-ra vonatkozik...xP
Nagyon tetszett...pláne ez az idő ugrás, kíváncsi vagyok mi van Bellával?
Szia nagyon jó lett . várom már a kövit
VálaszTörlésSzia.
VálaszTörlésNagyon jó lett a fejezet. Ronyt mostmár leütöm :D:D Tetszett hogy ugrottunk az időbe,Tony aranyos kis srác az tuti :).Remélem valaki megvédi Bellát Ronyval szembe.
hali
VálaszTörlésuristen ez nem lehet igaz most komolyn
Rony nem semmi
várom a kövit
üdv
Reni