Forbidden Love- 32.fejezet

(Rosalie szemszöge)

Ahogy közeledtünk a Salvatore ház felé egyre jobban érdekelt, mi volt annyira fontos, hogy ilyen hamar idejöjjünk. Ráadásul pont ma. Ma, mikor lehet, hogy Bella hazajön. Az is lehet, hogy anélkül, hogy bárkinek szólna, mert meg akar lepni minket. Sose bocsátom meg magamnak, ha nem vagyok otthon, mikor hazaér.

Nem baj Rose, nyugodj le. Gyorsan megnézed, mit akar Elena és utána már mehetünk is haza. És otthon várhatod Bellát- nyugtattam magam és végre megérkeztünk a házhoz. Emmett kifizette a taxit, addig Tony és én kiszálltunk. Majd miután a taxis elment elindultunk a ház felé. Becsengettem és vártam, hogy valaki ajtót nyisson. Nem is tartott sokáig, ugyanis az ajtó kinyílt és Elena vigyorgó arcával találtam szembe magam. Majd kicsattant a boldogságtól és ezért kicsit irigyeltem.

-Szia, mi volt ennyire sürgős? –kérdeztem.

- Sziasztok. Majd meglátod- vigyorgott tovább, majd megragadta a kezem és befelé húzott a nappaliba, ahol ott ültek a többiek.

- Na jó, nem értek semmit- adtam hangot értetlenségemnek és átöleltem szerelmemet.

Elena nem szólt semmit, csak a konyha felé mutatott, ahonnan először egy barna hajú ember lány tűnt fel. Nem volt ismerős és azt sem tudtam miért olyan fontos, hogy ide kellett jönnünk miatta. Viszont nem volt időm tovább gondolkozni, mert az ismeretlen lány mögött hamarosan megjelent egy nagyon is ismerős személy és én sikítva szaladtam felé és vetettem magam a nyakába.

- Belllaaa… Ezt nem hiszem el- szipogtam, de még mindig nem engedtem el.

- Hé- hé, nyugi. Itt vagyok, nem fogok elszaladni- nevetett fel és közben kicsit elhúzódott tőlem, de a kezemet nem engedte el, majd végignézett rajtam. –Te nem változtál semmit nővérkém. Pont ugyan olyan csinos vagy, mint 50 évvel ezelőtt.

- Te sem tűnsz másnak. De mégis.

- Majd később megbeszéljük. Most had üdvözöljem a többieket- mosolygott, majd ellépett tőlem és egyből szerelmem karjai közé vetette magát.

- Bolond csajszi, azt hittem sose látlak többet- pörgette meg a levegőben Bellát, majd letette és adott neki egy puszit.

- Te is hiányoztál nekem bátyus.

- Olyan jó, hogy újra látlak- szorosan ölelték egymást, majd mikor Bella Tony-ra nézett, melléjük léptem. Azonban mielőtt bármit is mondhattam volna megölelték egymást. Én értetlenül néztem az ölelkező párost, akárcsak Emmett.

- Ugye most már hazajössz? –kérdezte Tony még mindig Bellát ölelve.

- Megígértem, nem?

- De- majd elengedték egymást és felénk fordultak.

- Ti honnan ismeritek egymást? –kérdezte Em megelőzve engem. Én is kíváncsian vártam a válaszukat. Bella Tony-ra nézett, aki bólintott, majd húgom beszélni kezdett.

- Nagyjából 20 évvel ezelőtt Esme és Tony meglátogattak Volterrában. Volt alkalmunk megismerni egymást és azóta is tartottuk telefonon a kapcsolatot.

- És ezt miért nem osztottad meg velem fiatalúr? –tettem csípőre a kezem és mérgesen néztem fiamra.

- Én kértem, hogy ne szóljon róla.

- És engem miért nem hívtál fel. Meddig tartott volna felemelni azt a rohadt telefont? Tudod mennyire aggódtunk érted Isabella?

- Jó-jó, igazad van. De nem akartalak bajba sodorni titeket. Ismeritek Aro-t. Már azon teljesen kiborult, hogy nem tudta meg miért volt ott Esme és Tony. Gondolj bele, ha minden nap beszélünk, mi lett volna?

- Talán igazad van- sóhajtottam. –Most pedig mesélj, mi történt veled? Milyen volt Volterra? Jól bántak veled?

- Mindent elmondok, de előbb hadd mutassak be nektek valakit- mosolygott, majd elsétált mellettem és megállt az ismeretlen lány mellett. Szegény, róla teljesen megfeledkeztem. –Miriam, ő a nővérem Rosalie, Emmett a bátyám és Rose férje és végül az unokaöcsém Anthony. Ő pedig a lányom Miriam. Miriam Swan.

- A lányod? –kérdeztem újra. Hiszen az nem lehet. Neki nem lehet gyermeke. Ahogy nekem sem.  

- Igen- mosolyodott el, majd átölelte Miriam-et. –Volterrában fogadtam örökbe 20 évvel ezelőtt. Miután Esme és Tony meglátogattak, valami megváltozott bennem. Előjött a hiányérzet, amit mindig is éreztem. De ez más volt. Sokkal erősebb és egyre elviselhetetlenebb. Odáig jutottam, hogy megutáltam magam, azért, amilyen vagyok. Úgy gondoltam, ha az árvaházba járok, akkor talán megszűnik, vagy legalább enyhül ez az érzés. És mikor az árvaház igazgatónője közölte velem, hogy Miri szülei meghaltak egy autóbalesetben és nincsenek rokonai, abban a pillanatban tudtam, hogy nem engedetem, hogy egyedül maradjon. Örökbe fogadtam. Tudom, hogy nem voltam a legjobb anya, de...

- Ilyet ne mondj- szakította félbe húgomat Miriam. –Már megbeszéltük. Kérlek, felejtsd már el. Az a múlt.  

-  Látom az önmarcangolásod megmaradt- mosolyodtam el. –Nos, isten hozott a családban Miriam- öleltem meg újdonsült unokahúgomat.

- Örülök, hogy megismerhetlek Rosalie. Anya már sokat mesélt rólad és az egész családról.

- ÁÁ… vagy úgy. Szóval kibeszéltél minket húgi- vágta be a durcát Emmett, mire mindenki elnevette magát. Helyet foglaltunk a tágas nappaliban és beszélgetni kezdtünk. Végül Bella mindent elmesélt, mi volt Volterrában, mi történt vele az elmúlt 50 évben. Végül elérkeztünk az egyik legfontosabb témához, amit Emmett hozott fel.

- Ugye hazajössz velünk?

- Hát… nem is tudom- hajtotta le a fejét Bella, mire mind ránéztünk.

- De hát megígérted- suttogta Tony.

- Igen. Megígértem. De nem hiszem, hogy mindenki szívesen látna otthon.

- Bella, ne beszélj hülyeségeket- csattantam fel mérgesen és felpattantam szerelmem karjai közül.

- Rose…

- Semmi Rose. Már elmondtad miért jöttetek ide először és elfogadtam, hogy nem minket kerestél fel azonnal, hogy eljöttél abból a börtönből. De nem fogom hagyni, hogy most elhagyj minket. Éppen elég ideig voltál távol tőlünk. Nem engedlek el megint. Az istenit, olyan nehéz megérteni, mennyire hiányzol nekünk? Hogy mennyire szeretünk? Miért nem hiszel a többiek érzéseiben? Mindenki azt várja, mikor jössz végre haza. Nélküled a Cullen család csak halvány árnyéka a réginek. Egyedül Tony az, aki színt visz az életünkbe. De iszonyatosan nehéz volt nélküled az elmúlt időszak. Ne fossz meg minket a boldogságtól. Egyszerűen nem teheted.

- Szívem, nyugodj meg- csitított Em és átölelte a derekamat.

- Nem, teljesen igaza van. Önző vagyok- hajtotta le a fejét. –Csak magamra gondoltam. Mert félek. Félek, hogy milyen lesz ennyi idő után újra szembe nézni a családdal, a testvéremmel és…

- Edwarddal.

- Ki azaz Edward? –kérdezte Miriam, mire Bella megfogta a kezét, majd gyengéden elmosolyodott.

- Majd egyszer elmesélem. Rendben?

- Rendben.

- Nos, Bella? –kérdeztem valamivel nyugodtabban. Ő ránézett a lányára, aki bólintott. És ez engem reménnyel töltött el.

- Rendben. Akkor veletek tartunk.

- Ez a legjobb, amit tehetsz. Hidd el, nem lehetsz örökké távol a családodtól- bólogatott Damon is, majd felállt szerelme mellől és felhúzta Bellát is. –Ha bármi van, mi szívesen látunk, de a nővérednek igaza van. Neked köztük a helyed. Te igazi Cullen vagy. És csak ott, velük lehetsz igazán boldog.  

- Köszönöm Dam- ölelte meg barátját, majd szép lassan mindenki elbúcsúzott mindenkitől és elindultunk a reptérre. Két taxival mentünk és hamar ki is értünk. Emmett elment megvenni a jegyeket én pedig Tony felé fordultam, akin már nyoma sem volt annak az idegeskedésnek, ami egész nap jellemezte őt. És én hirtelen megvilágosodtam.

- Szóval Bella miatt voltál olyan ideges egész nap- mosolyogtam rá.

- Ideges? –hallottam meg húgom hangját és ő is kérdőn nézett Tony-ra, akárcsak újdonsült családtagunk.

- Igen- hajtotta le a fejét. –Nagyi elmesélte, hogy ma van 50 éve annak, hogy elmentél és azt vártam, hogy mikor hívsz fel, hogy hazajössz.

- Jaj, édesem- ölelte magához Bella a fiamat. – Sajnálom, hogy nem szóltam. De meg akartalak lepni titeket.

-  Hát, sikerült.

Végül szerelmem is visszatért 5 jeggyel és vigyorgó fejjel. Belláék leadták a csomagokat és lassan beszálltunk. Minden gyorsan ment, most nem kellett a nagy tömegben ácsorognunk, ugyanis nem sokan voltak. Elfoglaltuk a helyünket és vártuk a felszállást. Végül mivel Emmett beszélgetni akart Bellával, így ők ketten ültek én pedig a gyerekek mellé kerültem. Miriam ült az ablaknál, Tony középen én pedig a szélén, míg mellettem a másik sorban szerelmem ült, mellette Bellával és nagyon elmélyülten beszélgettek. Nem akartam hallgatózni, ezért inkább a gyerekekre figyeltem egészen addig, míg a gép rázkódása el nem vonta róluk a figyelmemet.

Azonnal a mellettem lévő sorra néztem és elkaptam Bella ijedt tekintetét, amint épp Miriam-et figyeli. Fel akart kelni a helyéről, de az utaskísérő nem engedte, illetve Emmett is szorosan tartotta.

- Vigyázz rá, kérlek- suttogta, de én még ebben a nagy hangzavarban is meghallottam. Még fel sem fogtam mi történik, de már a vízben voltunk…

(Edward szemszöge)

Rendkívül furcsa volt Emmették távozása. Elena az elmúl fél évszázadban nem viselkedett ilyen furcsán. Sosem erősködött ennyit, hogy Rose, Em és Tony elmenjenek hozzájuk. Megértettem nővéremet, amiért meg akarja látogatni a barátnőjét és annak is örültem, hogy a fiam velük ment. Egész nap ideges volt, de nekem nem mondott semmit. Ellenben Emmett legalább annyit kihúzott belőle, hogy egy lány miatt ilyen ideges. Viszont azt is hallhattuk, hogy nem egy olyan lány, aki tetszik neki. De akkor ki lehet az, akinek a hívását ennyire várja a fiam.

Sajnos nem volt időm többet gondolkozni, ugyanis minden figyelmemet húgom látomása kötötte le.

Egy repülőt láttam magam előtt, ami rázkódott. Az emberek ordítoztak, visítottak. Nem láttam ismerős arcot. Egészen addig, amíg körbe nem néztem és meg nem pillantottam nővérem félelemmel teli tekintetét. Ijedten kapkodta a fejét egyik oldalról a másikra, hol a fiamat és a mellette ülő idegen lányt nézte, hol pedig a férjét, akinek az arcát nem láttam, de biztos voltam benne, hogy Emmett az. Majd a gép egyenesen a tengerbe zuhant.

Ijedten pillantottam húgomra, aki ugyan úgy nézett rám.

-Nem, az nem lehet- suttogtam, majd felpattantam a helyemről és azonnal a telefonom után nyúltam és tárcsáztam nővérem számát. Azonban nem vette fel. Azonnal a hangposta kapcsolt be. Idegesen kerestem meg bátyám számát, de ugyan úgy nem értem utol. Utolsó reményem a fiam volt. Őt is hívtam, de ahogy az első két telefonnál, itt sem értem el semmit. Idegesen járkáltam fel s alá a gondolataimba merülve, míg meg nem hallottam a tv hangját.

A Londonba tartó Los Angeles-i járat a tengerbe zuhant. Értesüléseink szerint meghibásodott a gép. Túlélőket ez idáig nem találtak, de még most is nagy erőkkel folyik a keresés. 

Túlélőket nem találtak… nem találtak- ez a két szó csengett a fülemben és egyre elkeseredettebb lettem. Édes istenem, mi lett a fiammal? Mondd, hogy jól van.

-Alice, mi történt? Miért borultatok ki a hír miatt? Ez csak egy gép- értetlenkedett Rony, de látszott rajta, cseppet sem érdekli az egész.

- Csak egy gép? –elé rohantam és a karjánál fogva felrántottam a kanapéról, majd egyenesen a képébe ordítottam. –Azon a gépen ültek a testvéreink és a fiúnk. Hát szemernyi szeretet nincs benned iránta? Ha már engem nem szeretsz, legalább őt ne gyűlöld. Hiszen ő a te fiad is.

- Egy fiú, akit nem akartam, aki csak arra volt jó, hogy magam mellett tartsalak- rántotta ki a karját kezeim közül.

- Nem lehetsz ennyire szívtelen. Lehet, hogy a fiad halott és téged egy cseppet sem érdekel- üvöltöttem.

- Tudod mit? Tényleg nem érdekel. Azt kívánom, bár valóban halott lenne. Akkor nem lenne több gondom vele.

- Egy utolsó aljas dög vagy. Nem tudom, hogy nem láttam előre. Undorodom tőled. Egy szívtelen ribanc vagy- ordította Alice, majd felpattant és lekevert egy akkora pofont a barátnőjének, hogy Rony egészen az ajtóig csúszott.

- Ezt még nagyon megkeserülöd- morogta, majd elhagyta a házat.

- Sajnálom- hajtotta le a fejét pöttöm húgom, de szorosan átöleltem.

- Nincsen semmi baj. Most ne foglalkozzunk vele. Inkább találjuk ki, hogyan kerítsük elő a többieket. Mert biztos vagyok benne, hogy életben vannak. Egészen biztos.  

Sziasztok!

Hát, ez lett volna z új fejezet. sajnálom, hogy késtem, de most már elkészült. Remélem ez is tetszett. 

Már nem sok van a történetből. Nem tudom pontosan megmondani mennyi, de már csak pár rész. Hamarosan vége a történetnek. És remélem utána is velem maradtok majd. 

Köszönöm azoknak, akik komiztak az előző fejihez. El sem tudom mondani, mennyire örülök neki. Köszönöm. 

Puszi: Hope