Forbidden Love- 5.fejezet

Sziasztok!

És itt a következő fejezet. Nem tudom megígérni, hogy minden héten dupla fejezet lesz, de igyekezni fogok. Ha két friss lesz a héten, akkor az kedd és pénteki napokon. Cserébe annyit kérek tőletek, hogy komizzatok minél többen. Jó, nem is húzom tovább az időt. Jó olvasást és ne felejtsetek el a végén komit hagyni. Legyetek jók: 

Puszi: Hope

(Bella szemszöge)

Néhány nappal később…

Egyre könnyebb elviselnem a körülöttem lévők gondolatait. Ahogy Carlisle mondta, nem Edward szüntette meg a hangokat, hanem én magam. Már nem kellett hozzáérnem azért, hogy kizárjam a fejemből a többieket. Megtanította hogyan lehet lehalkítani őket annyira, hogy ne fájjon tőle a fejem, és hogy ne zavarjon. Mára már minden gond nélkül hozzáérhetek bárkihez. És még érdekes is. Mennyi mindent meg lehet tudni egyes emberekről a gondolataik alapján. Sok mindenben a segítségemre lehet. De rengetegszer érzem ezt a képességet inkább átoknak, mint áldásnak. Például, egyik nap hozzáértem Emmetthez, aki éppen a Rosalie-val kettesben töltött éjszakájukra gondolt. Na, pont ezeket nem akarom hallani. De jól jön, ha valakiből ki akarok húzni valami infót és nem hajlandó elárulni nekem. Akkor egyszerűen csak megérintem és már nincs is semmilyen titok.

-Gyere csak- szóltam ki. Hallottam a gyors szívdobogást és mivel ebben a házban senkinek nem dobog a szíve így csak egyetlen ember jöhetett szóba. Az én drága nővérkém. Napok óta nem beszélek vele. Csakis azért, mert eszébe sem jutott, hogy gondolkodjon a dolgon. Egyszerűen nem tudom felfogni, miért akar olyan szörnyeteg lenni, mint mi. Miért akarja átélni azt a sok fájdalmat, amit az átváltozás okoz? Nem értem őt.

- Bella, én…

- Ülj le, ne ácsorogj ott. Úgy érzem hosszú beszélgetés lesz- mosolyogtam rá kedvesen. Ettől ő is felengedett kicsit és lehuppant velem szemben az ágyra törökülésben. –Mire jutottál?

- Bella, ez nekem sem könnyű. Érts meg kérlek. Eddig halottnak hittelek. Azt hittem örökre elvesztettem a húgomat. De most? Most itt vagy és ez hatalmas boldogság a számomra. Képtelen lennék újra elengedni téged. Az első pillanattól kezdve óvni akartalak, mint ahogy egy nővérnek kell. Mindentől meg akartalak védeni és új nekem ez a helyzet. Most sokkal erősebb vagy nálam. Mind fizikailag, mind érzelmileg. Már nem kell rád vigyáznom.

- Nem. Most már én vigyázok rád. És ha bár távolról, de apára is. Miért nem elég ez neked? Hogy tudod, egész életedben melletted leszek, és nem árthat nekem senki. Hogy biztonságban vagyok, egy új család körében.

- Ez nem elég nekem Bella. Most, hogy tudom mi lettél, még egy csak újabb okot adtál rá, hogy vámpír akarjak lenni. Bella, én szeretem Edwardot, az életemnél is jobban. Nem akarom őt elveszíteni. Örökre mellette akarok lenni. És melletted is. Nem akarok úgy élni, hogy tudom, én minden nappal egyre közelebb kerülök a halálhoz, bármelyik pillanatban történhet velem valami, miközben ti itt vagytok és örökké éltek. Képtelen vagyok rá.

- Szóval akkor a döntésed végleges. Vámpírrá akarsz válni.

- Igen- mondta határozottan, miközben végig a szemembe nézett. Én nem voltam képes a szemébe nézni, miközben kimondtam a következő mondatot. Így kinéztem az ablakon a sötét erdőbe és feltettem a kérdést.

- Akkor is, ha ezzel elvesztesz engem?

- Tessék? – döbbent hangja arra késztetett, hogy újra felé forduljak.

- Jól hallottad. Készen állsz rá, hogy elveszíts engem azért, hogy vámpír legyél? Többet ér neked a vámpírság, mint a tulajdon testvéred?

- Nem. Itt nem ez a kérdés. Te arra kérsz, válasszak közted és Edward között- pattant fel az ágyról.

- Nem. Kérdezd meg Edwardot. Pontosan tudom, hogy nem lennél képes választani a szerelmed és a testvéred között. Soha nem is kérném ezt tőled. Csupán annyit kérdeztem, hogy megéri-e neked, hogy vámpír legyél, ha ezzel elveszthetsz engem. Semmi többet.

- Képes lennél magamra hagyni, ha vámpír leszek?

- Még én sem tudom Rony. Most kérlek, menj, mert már régóta nem vadásztam és nem szeretném, ha bajod esne miattam.

- De, Bella…

- Azt kértem, menj ki. Majd beszélünk- fordítottam el a fejem. Ő kiment én pedig az ágyra dőltem. El kell döntenem, mit szeretnék. Tényleg képes lennék magára hagyni a nővéremet csak azért, mert olyan akar lenni, mint mi? Meg tudnám tenni? Abban biztos vagyok, hogy Edward mellette lesz, bárhogy is döntsön Rony. De én nem szeretném, hogy neki is át kelljen élni azt a pokoli kínt, amit nekem. Ő csak arra gondol, hogy utána örökké fiatal marad és Edwarddal lehet. De nem gondol bele, mennyit kell szenvednie abban a három napban, vagy az örökkévalóság minden pillanatában a folytonos szomjúságtól. Nem szerettem volna, hogy így éljen, de be kellett látnom, hogy ez nem az én döntésem. Én nem dönthetek az ő életéről. Még akkor sem, ha tudom, milyen rossz döntést hoz. Bele kell törődnöm, hogy az akarata mindenképpen teljesül. Már csak az a kérdés, hogy én mit fogok tenni? Végignézem vagy örökre elvesztem őt?

(Rosalie szemszöge)

Mérhetetlenül boldog voltam, hogy Bella megtanulta kezelni a képességét. Szörnyen rossz volt, hogy nem érinthettem meg, mert tudtam, azzal csak fájdalmat okoznék neki. Nem érhettem hozzá, alig lehettem vele. Oké, sok időt töltöttünk együtt, de nem volt ugyan olyan, mint régen. És fájt az is, hogy Edwardot sokkal közelebb engedte magához, mint minket. Jó, értem, hogy őt nem hallja és hogy az öcsém segített neki megtanulni kezelni ezt a képességet, de akkor is. Tudom, önző vagyok, de ő az én húgom. Az egyetlen olyan vámpír a földön, akihez megmagyarázhatatlan módon kötődöm. Óvni akarom és féltem őt. Jobban, mint bárki mást a családból. Ilyet csak egyetlen egyszer éreztem. Egyetlen ember volt a régi életemben, akiért bármit megtettem volna. A húgom, akit csak néhány évig ismerhettem. De már az első pillanattól a szívembe zártam és ugyan ez történt Bellával. Nem értem magam. A saját érzéseimmel sem vagyok tisztában.

Most is itt ülök a nappaliban a többiekkel, ahelyett, hogy mellette lennék. Próbálja lebeszélni a testvérét a vámpírrá válásról, de nem fog neki sikerülni. Egyszerűen nem érti meg ez a csaj, hogy Bella csak jót akar neki. Megy a saját feje után és nem gondol bele, kinek mekkora fájdalmat okoz a döntéseivel. És Bella is szenvedni fog. Mivel a testvére vámpír lesz. Ő pedig nem akarja neki ezt a sok szenvedést. Mindig próbáltam segíteni neki. A vámpírlét szépségeit megismertetni veled, de tudom ő is épp oly nehezen viselte, mint egykor én. Nekem egyedül Emmett miatt sikerült elfogadnom magam. De mellette nincs senki, aki miatt szépnek gondolná ezt az életet.

-Rosalie, kérlek- szólított meg Edward.

- Ne turkálj a fejemben. Az magánszféra. Kutakodj másnak a fejében, ha nem tetszik, amit hallasz- vetettem neki oda. Éppen ekkor ért a nappaliba Rony és mit ne mondjak. Szörnyű látványt nyújtott. Mint aki perceken belül elsírja magát. Akkor Bella sincs jobb állapotban. Tudtam, hogy nem jó ötlet felengedni hozzá.

- Rose- morgott fel Edward.

- Mi van?

- Hallottátok? –kérdezte miközben Edwardhoz bújt. –Hallottátok mit kérdezett tőlem?

- Édesem, értsd meg őt is- ölelte magához Edward.

- De akkor is fájt. Hogy mondhatta ezt? Hogyan?

- Jaj, ne csináld már ezt. Hát komolyan nem érted vagy csak nem akarod felfogni?- kérdeztem dühösen.

- Rosalie, kérlek- próbált hatni rám Esme. Komolyan, mindenki csak a kis Rony-t nézi, bele se gondolnak, Bellának mekkora fájdalmat okoznak. De legalább a családom átgondolhatná, miért viselkedik így Bella? Hát nem egyértelmű? Ő megérthetnék.

- Tudjátok mit? Engem nem érdekel ez az egész. És a te nyavalygásod sem- sziszegtem Rony arcába aztán a terasz felé vettem az irányt. Nem akartam felmenni Bellához. Ahhoz, hogy őt megnyugtassam, nekem is nyugodtnak kell lennem. És most nem vagyok az. Egyáltalán nem. Nem tudom, mennyi idő telhetett el, de már valamivel nyugodtabb voltam. Kinyílt az ajtó és a szél felém sodorta az illatot. Be kell vallanom, a vérének illata valóban csábító, de akkor sem kóstolnám meg, ha felégetné a torkomat a tűz.

- Menj és keress valaki mást, akit érdekelnek a problémáid, engem meg hagyj békén.

- Oké, Rosalie. Őszintén nem tudom mit tettem, amiért ennyire gyűlölsz. Mit követtem el ellened?

- Én, nem gyűlöllek. Különösebben nem is kedvellek. Egyszerűen közömbös vagy a számomra és dühít, hogy nem látod, mekkora fájdalmat okozol a testvérednek. Irigyellek téged, nem gyűlöllek.  

- Mi? Ez nevetséges. Pont te? Te irigyelnél engem? Te, aki annyira gyönyörű vagy, aki bármit megkaphat, akinek megvan mindene? Miért irigyelnél pont engem?

- Nem, nem nevetséges. A szépség nem minden. És ha én mondom, el kell hinned. Sokáig én is azt hittem mindent megkaphatok, csak mert szép vagyok. De nem.  Olyan érték van a birtokodban, ami ebben a családban senki másnak. Neked van választásod, nekem nem volt. Egyikünknek sem. De neked van és rosszul választasz. Teszek rá, mennyire nyomorúságos az emberi életed.

- Az én életem nem nyomorúságos. Nem tökéletes, de senki élete sem az.

- Az enyém az volt. Teljességgel tökéletes. Bár volt, amire még vágytam. Házasságra, egy szép házra, ahol a férjem csókkal köszönt, mikor hazaér. Saját családra. Royce King volt a legjobb partinak ígérkező fiatalember a városban. Alig ismertem. De fiatal voltam és szerelmes a szerelem gondolatába. életem utolsó estéjén későn indultam el egy barátnőmtől….

Felrémlettek előttem a képek. Újra éltem azt a borzalmas estét. Mindegyiknek az arcára tisztán emlékeztem. Az összes mocskos disznóra.

-Ott hagytak az utcán. Azt hitték meghaltam. Bárcsak meghaltam volna. Carlisle talált rám, megérezte a vérszagot. Azt hitte segít rajtam.

- Sajnálom.

- Bosszút álltam rajtuk. Sorban egyesével. Royce-ot hagytam utoljára. Had tudja, hogy jövök… Kissé teátrális voltam akkoriban. Jobb lett, mikor rátaláltam Emmettre. De maradunk ilyenek. megrekedtek. Sose lépünk előre. Ezek hiányoznak a legjobban. A lehetőségek. A tornácon ücsörögni valahol az ősz Emmettel az oldalamon, az unokáink körében. A nevetésük közepette.

- Én megértem, h te erre vágysz. De én nem fogok vágyni semmire. Semmire. Csak Edwardra.

- Megint tévedsz. Ha átváltozol lesz, amire jobban vágysz. Amiért gyilkolná is. Vérre.

- Sajnálom, ami veled történt. Igazán sajnálom. De én nem te vagyok. Nekem Edward az életem. Bármit megtennék érte. De nem csak a választási lehetőség miatt irigyelsz, igaz? –kérdezte, miközben közelebb sétált hozzám. Megfogta a korlátot, én pedig ránéztem.

- Nem. Nem csak amiatt. De neked legyen elég ennyi. Nincs kedvem másról is beszélgetni veled.

- És ezt miért mondtad el nekem?

- Azért, hogy megértsd, nem olyan jó vámpírnak lenni, mint ahogy azt te képzeled. A családból bárki örülne neki, ha lehetett volna választási lehetősége. De a húgod és én mindenkinél jobban szeretnénk, ha emberek lehetnénk. Mi ketten bármit megadnánk érte, de nem lehet visszacsinálni. Már megtörtént és senki nem tehet ellene semmit. Viszont te még dönthetsz a saját sorsodról. Biztos vagyok benne, hogy Bella nem lenne képes magadra hagyni téged. Inkább végignézi az átváltozásodat, minthogy örökre elveszítsen téged. De belegondoltál egyszer is, hogy neki mekkora fájdalmat okozol ezzel?

- Én nem akarom, hogy szenvedjen. Éppen ellenkezőleg. Azért akarok vámpír lenni, hogy soha ne kelljen elválnom azoktól, akiket szeretek. Így örökre Edward mellett lehetek és a húgomat sem kell magára hagynom.

- Na jó, vegyük úgy, hogy nem mondtam neked semmit. Mert úgy látom semmi haszna. Bárki bármit mondd, te már eldöntötted, mit akarsz.

- Rose- jelent meg mellettünk hirtelen Bella. –Eljössz velem vadászni?

- Persze.

- Bella…

- Ne most Rony. Menj be, mielőtt megfázol. Edward majd hazavisz, és holnap találkozunk az iskolában- mondta Bella, aztán átugrott a korláton és kecsesen a földön landolt. Még vámpírként is megirigyeltem csendes lépteit és kecsességét.

- Ha már úgyis bemész a többiekhez, szólj Emmettnek, hogy vadászni mentünk Bellával és sietünk vissza.

- Jössz már Rose- kiáltotta Bella úgy, hogy a testvére is hallja. Aztán fogtam magam és én is leugrottam Bella mellé. Egymás mellett futottunk, nem túl gyorsan és Bella is igazította magát az én tempómhoz. Nem szólt egyikünk sem, tudtam ez a csend most kell neki. Kettéváltunk és ő egy nagyobb ragadozó felé vette az irányt, míg én megéreztem egy csoport őznek az illatát. Vagy két őz esett áldozatul a szomjamnak. Miután végeztem, Bella keresésére indultam. Még az áldozatával játszott. Ezért felugrottam a mellettem lévő fára és onnan néztem őt. Nagyon ritka, hogy Bella nem egyedül vadászik. Ha jól emlékszem, már pedig jól emlékszem, akkor csak az első néhány hétben kellett vadászni kísérnünk, aztán mindig egyedül ment. Egy kezemen meg tudom számolni, hányszor kért meg, hogy kísérjem el. Élvezettel figyeltem, ahogy kiadja magából a felgyülemlett érzelmeit. Aztán megunta és belemélyesztette fogait a medve nyakába. Miután végzett, eltüntette a tetemet és felugrott mellém.

- Tudod, hogy nekem mindent elmondhatsz- suttogtam és ráemeltem tekintetemet az arcára.

- Nem tudom lebeszélni őt erről.

- Akkor talán hagynod kellene. Az ő döntése Bella. Az ő élete. És mi nem dönthetünk helyette.

- Igen, tudom. És azt is, hogy megosztottad vele, hogyan lettél vámpír. Köszönöm, hogy megpróbáltad. Tudom, hogy csak miattam tetted. Mert őt nem kedveled.

- Sajnálom, de ő nem olyan, mint te. De megpróbálhatom, ha szeretnéd. Tudok kedvesebb is lenni.

- Ne miattam tegyél mindent- mosolygott rám és közben a fejét rázta. –Csak akkor közeledj Rony felé, ha szeretnéd megismerni. Ne azért, mert ő a testvérem. Ismerlek téged Rose. A félelmeidet, a múltadat, az érzéseidet. Tudom, hogy nehéz neked, akárcsak nekem. Úgyhogy én nem kényszerítelek semmire. Attól, hogy te nem vagy jóban a nővéremmel, én ugyan úgy szeretlek téged. Te a nővérem vagy. Két éve mellettem vagy te és Emmett is és ezért soha nem lehetek nektek elég hálás. Gondoskodtatok rólam, segítettetek és mellettem voltatok a legnehezebb időkben. És ezt senki nem törölheti ki. Még Rony sem. Ő ugyan úgy a testvérem, mint te vagy Emmett. Ezt sose felejtsd el.

- Mióta megjelent, attól félek, hogy már nem nézel rám úgy, mint a nővéredre. Folyton azon kattog az agyam, mikor mondod azt, hogy már nem vagyok a testvéred- vallottam meg neki a félelmemet. Emmetten kívül ő az egyetlen személy, aki mindent tud rólam.

- Ettől nem kell félned- biztosított és megölelt, aztán elengedett és a szemembe nézve folytatta. –Attól, hogy ő újra az életembe lépett, nem foglak elengedni téged. A szívembe loptad magad, megmutattad nekem azt az oldaladat, amit nem sokan ismernek és megbíztál bennem. Te is tudsz rólam mindent. Többet, mint Rony. Úgyhogy nincs az a személy vagy erő, aki el tudná szakítani a köztünk lévő köteléket. Ne félj. Te a nővérem leszel, amíg csak élek. És az elég hosszú idő- viccelte el a végét én pedig hittem neki. Soha nem csapott még be és tudom, soha nem is tenné. Egyszerűen érzem. Bízom benne. Az életemet is rábíznám.

- Köszönöm Bella. Köszönöm, hogy ezt elmondtad nekem.

- Attól, hogy nem csak hárman vagyunk már, bármikor megkereshetsz. Minden folytatódhat úgy, ahogy eddig ment. Semminek nem kell megváltoznia.

- Szeretlek Bella. Köszönöm, hogy a testvérem vagy.

- Én is szeretlek téged Rose. Gyere, menjünk vissza. Nehogy aggódni kezdjen Emmett.

- Megkértem a nővéredet, hogy szóljon neki, hogy vadászni mentünk.

- Akkor mit szeretnél csinálni? –kérdezte Bella mosolyogva, miközben leugrott a fáról.

- Nem tudom. Neked mihez lenne kedved?

- Sétáljunk egy kicsit- ajánlotta én pedig boldogan beleegyeztem. Újra azt éreztem minden a régi. Bella már nem húzódik el tőlem, nem tartja a távolságot. Hagyja, hogy megint a nővére legyek és ez hihetetlenül jól esett.