With you in my heart
2014. május 3., szombat
Életjel!!!
Sziasztok!
Nos, úgy érzem minden szidalmat, kioktatást megérdemlek ebben a pillanatban. Nagyon régóta nem jelentkeztem és most sem éppen friss fejezettel állok elétek. Úgy érzem egy rövidke kis magyarázattal mindenképpen szolgálnom kell, hogy megértsetek. Vagy legalábbis elfogadjátok a kimaradásomat. Ennek a hosszú eltűnésnek egyetlen oka van. Mégpedig az ihlethiány. Egyszerűen nem tudom hogyan folytathatnám a történetet. Olyan régen írtam már, hogy azt sem tudom hol tartok. Tudom, ez csak kifogás a részemről. Nem is fogok sokat magyarázkodni, mert nincs értelme. Eltűntem és nem jelentkeztem.
Csak annyit kérek, hogy adjatok egy kis időt még nekem. Megpróbálok újra nekiülni a történetnek, előszedni a gondolataimat és befejezni a történetet, mert nem szívesen hagynám úgy abba, hogy nincs folytatása. Kis türelmet szeretnék kérni tőletek, akik még itt vagytok velem.
Mindent megteszek, hogy be tudjam fejezni a történetet. Még egyszer nagyon sajnálom.
Hope
2014. január 28., kedd
17.fejezet- Az igazság
Sziasztok!
Tudom, rengeteg idő eltelt és nincs rá mentségem. Csak remélem, hogy még itt vagytok velem a sok kimaradásom ellenére is. Nem győzöm elégszer elmondani, hogy mennyire sajnálom, de nem is lenne sok értelme, hiszen aki akarja úgyis elfogadja, aki nem, az pedig úgysem hisz nekem. Viszont most sem ígérek nektek semmit. A következő rész érkezését nem tudom megjósolni. Az időmtől függ és attól lesz-e ihletem ha a gép elé kerülök. Bocsánatot kérek azoktól, akiknek csalódást okoztam mert nem volt szándékos. Igyekszem a lehető leghamarabb új rész hozni, de nem tudok időpontot mondani.
Most is csak annyit tudok mondani, hogy jó olvasást kívánok mindenkinek, aki még itt van velem.
Puszi mindenkinek Hope.
(Bella szemszöge)
Edward belépett a szobába könnyed
rugalmas léptekkel szelte át a köztünk lévő távolságot, majd minden szó nélkül
karjait a derekam köré fonta, mintha soha nem akarna elengedni. Tekintetében
elszántság tükröződött.
-Mit keresel itt Edward? –találtam meg a
hangom és el akartam húzódni tőle, de nem engedett. Szorosan tartott, mintha
attól félne, hogy ha elenged, akkor köddé válok.
- Ki az a Paul és mit jelent neked?
–hangja metsző volt, szinte számon kérő, ugyanakkor a fájdalom is jól kihallatszott
belőle. Szinte megsajnáltam.
- Mi közöd hozzá? – óvatosan megráztam a
fejem, mert nem értettem ezzel mit akarhat. Miért érdekli Paul és az, hogy mit
jelent nekem? Nincs köztünk semmi, amiért kérdőre vonhatna. –Tudtommal nem
tartozom neked magyarázattal.
- Te szándékosan csinálod. Meg akarsz
őrjíteni.
- Nem csinálok veled semmit Edward-
löktem el magamtól. Ha ilyen, egyszerűen nem lehet vele beszélni. Ilyenkor
önfejű és a saját hülyeségeit hajtogatja anélkül, hogy bárki másra hallgatna. Ezzel
egyszer teljesen ki fog készíteni. Pedig nm is ismerem olyan régóta.
Visszarántott magához, majd az orrát
végighúzta a nyakamon és a kulcscsontomra nyomott egy puszit. Ettől a mozdulat sortól
kirázott a hideg, a szívem vadabbul kalimpált a helyén olyannyira, hogy majdnem
átszakította a bordáimat és a levegő is sípolva áramlott be a tüdőmbe. Úgy
éreztem magam, mint egy bomba ami
bármelyik pillanatban felrobbanhat.
-Bele sem akarok gondolni, hogy esetleg
van köztetek valami.
Ettől a mondattól kitisztult az elmém,
legalábbis annyira, hogy képes legyek leküzdeni az elmémre rakódott kábulatot
és visszavághassak ennek az öntelt majomnak.
- Ha lenne, akkor sem szólhatnál egy
szót sem. Te magad mondtad, hogy nem
érzel irántam mást, csak barátságot. Akkor most miért viselkedsz így? Nem
vagyok a tulajdonod, nem vagyok senkid. Ha így viselkedsz, még a barátod sem
leszek.
- Ne csináld ezt. Szétszakadok belülről.
Könyörgöm, mond meg az igazat.
- Az igazat? –kérdeztem felhúzott
szemöldökkel.
- Igen.
- Neked nem kellettem Edward és ezt már
az első pillanatban tudtam. Csak a vérem miatt érezted azt, amit és én ezzel
tisztában voltam, mégis engedtem neked. Tudtam, hogy fájni fog, de reménykedtem
benne, hogy esetleg valami csoda folytán mégis szeretni fogsz azután is, hogy a
vérem kiürül a szervezetedből. De nem így lett. Nem tudtál mást érezni irántam,
mint barátságot és ez nekem nagyon fáj. De elfogadtam és nem foglak olyanra
kényszeríteni, amit te nem akarsz. De nem várhatod el, hogy örökké rád várjak,
hátha egy napon meggondolod magad és képes leszel szerelemmel szeretni. Kénytelen
vagyok olyat keresni, aki megadhatja nekem azt, amit te nem tudsz. És mit ne
mondjak, Paul elég jó pasi. Kedves, jóképű, és ami a legfontosabb, hogy sosem
játszana velem, mert tisztel. Akkor is, ha ő csak egy katona hopp, bocsánat egy
testőr. Mert mostantól a testőröm. És nem akarom, hogy egy szóval is bántsd őt.
Ha megteszed, kidoblak innen Edward. Tartsd magad az egyezségünkhöz. Csak
barátok vagyunk és a barátok nem kérnek számon egymáson semmit. Megbeszélhetünk
bármit, segítek mindenben, de nem szólhatsz bele az életembe. Ezt senkinek nem
tűröm el. Még neked sem. Most pedig hagyd el a szobámat- fordítottam neki hátat
és vártam. Vártam, hogy elhagyja a szobát. Lassan ugyan, de kisétált a
szobámból, én pedig összecsuklottam a földön. Lekuporodtam az ágyam elé,
felhúztam a térdeimet és próbáltam visszanyelni a könnyeimet. Nem akartam
sírni, nem akartam gyenge lenni, de be kellett látnom, hogy sokkal mélyebbek az
érzéseim Edward iránt, mint azt gondoltam. Sokkal jobban fáj a hiánya, mint
Marco-é. Pedig Marco volt az életem. Mindennél jobban szerettem őt és nem
gondoltam volna, hogy egyszer rajta kívül bárki más iránt így fogok érezni.
Sőt, sokkal erősebben. És ez megrémiszt. Bármit megtennék érte és ez nem jó.
Nem én irányítok és nem szeretek egy egyszerű bábú lenni. Pedig Edward dróton
rángat. Ha azt mondaná dobjak el mindent és menjek vele, félek, hogy megtenném.
És ennek véget kell vetnem. Erőt kell vennem magamon és vissza kell nyernem az
irányítást az érzelmeim felett. És ha magamtól nem megy, ki kell kapcsolnom. De
az már csak a legvégső eset. Nem teszem meg, amíg van más mód.
2 héttel később…
Amennyire csak tudtam, elkerültem
Edwardot az elmúlt két hétben. Rengeteg időt töltöttem lent anyámmal és
gyakoroltunk. Mind a harci technikákat, mind az erőm irányítását. Paul pedig
minden pillanatban mellettem volt. Nem egyszer ugrott harc közben elém, ami sem
nekem, sem anyámnak nem volt ínyére, de még Eric sem jutalmazta eme tettét, még
akkor sem, ha engem akart védeni. Így kénytelen voltam elbeszélgetni vele és
közöltem, hogy ha gyakorlunk, nincs szükségem testőrre. Nehezen ugyan, de a
beszélgetésünk után nem próbált meg hátráltatni, ami kifejezetten tetszett. Úgy
látszik ő nem az a testőr, aki anyám parancsának minden betűjét betartja és
szerencsére nekem is engedelmeskedik. Csakhogy már egyre kevésbé gondolok rá
testőrként. Sokszor megyek be a szobájába beszélgetni, vagy hívom át magamhoz.
Kifejezetten szórakoztató a társasága és nekem pont erre van most szükségem.
Nem egy testőrre, nem egy katonára, hanem egy barátra, aki mindig meghallgat és
nem fél elmondani a véleményét sem. Elmeséltem neki az Edwarddal történteket is
és felajánlotta, hogy beszél vele, de én visszautasítottam. Edward ellökött
magától. Ő akarta, hogy csak barátok legyünk, mert semmi mást nem érzett
irántam. Akkor most egye meg, amit főzött. Nem akarom tudni, mit érez éppen,
ezért kerülöm. Hogy megóvjam magam a további fájdalmaktól. Hiszen pont most
kell erősnek lennem, mikor anyám itt akar minket hagyni. És az sem biztos, hogy
valaha visszatér. Nekem pedig el kell fogadnom. Hiszen igaza van. Mindig
tudtam, hogy nem lehet mellettem örökké. És úgy látszik most eljött az a
pillanat, mikor el kell engednem őt végleg. Éppen ezért van ez az egész
felkészülés. Hogy megtanuljak mindent, amit eddig még nem.
-Kezdhetjük?- dugta be a fejét anya a
szobámba. Hát ez a nap is eljött. Ma mindent megtudok, amiről eddig fogalmam
nem volt, ugyanis anyám holnap elindul egyedül. Mindenféle kíséret nélkül
akarja megkeresni a testvére leszármazottját, a világ legerősebb boszorkányát. Lena-t.
- Én nem akarom, de tudom, hogy muszáj-
bólintottam. Ő beljebb lépkedett. Szépen lassan leült velem szemben az ágyon és
felém nyújtotta a kezét.
- Én jobban félek, mint te. Hidd el-
suttogta.
- Nem hiszem. Nincs olyan, amitől te
félnél.
- De van. Egyetlen egy dolog, amitől
mindig is féltem és az a te megvetésed volt. A gyűlöleted, a megvetésed. Most kiderül,
hogy amit ellened tettem az megbocsátható-e vagy sem. Hamarosan megtudom, hogy
a szereteted elég erős-e ahhoz, hogy megbocsáss nekem, vagy örökké bűnhődöm
majd.
- Ne mondd ezt. Megígérem…- suttogtam és
megsimogattam az arcát. Elkapta a kezemet és erősen megszorította. Ezzel belém
fojtva a szót.
- Ne ígérj, hiszen nem tudsz még semmit.
Csukd be a szemed. Itt az idő, hogy mindenre választ kapj.
Úgy tettem, ahogy kérte. Lehunytam a
szemem és kitoltam a pajzsomat az elmémből, hogy anyám hozzáférhessen az
agyamhoz. Hirtelen nagyon sok lett az információ. Láttam anyámat gyermekként,
minden egyes napját, a nővérét, a fivéreit, az édesanyját. Szép lassan minden
emlékét átéltem.
A gyermekként töltött napjai voltak az
elsők, majd kicsit gyorsabban pörögtek le a szemem előtt azok a képek, amikor
már idősebb volt és tanították őt. Tanították harcolni, tanították, hogyan
használja az erejét és ez idő közben szép lassan felnőtt. Egy emléknél kicsit
többet időzött el és le is lassított, hogy jobban figyeljek rá. Olyan tisztán
láttam és hallottam, mintha a szemem előtt játszódott volna le, nem is az
elmémben.
-Eljött
az idő- suttogta nagymamám az előtte térdelő anyámnak. A nővére és a fivére ott
álltak mellette, a vállát tartották. A nagyi mormolni kezdett egy varázsigét,
mire minden porcikámat fájdalom járta át. Mintha szét akarnának szakítani
belülről. Éreztem, hogy erősebb leszek, hogy valami megváltozik bennem, de ez
nagyon fájt. Sírtam, könyörögtem, hogy hagyják abba és segítsenek, de senki nem
tette. A testvéreim tartottak, anyám mormolta tovább az igét és nem állt meg.
Pedig könyörögtem neki. Sírtam, üvöltöttem a fájdalomtól, de nem jött a
segítség.
-Bella…
Bella… nyisd ki a szemed- rázogatott
valaki a vállamnál fogva és nekem felpattantak a szemeim. Ekkor jöttem rá, hogy
nem volt valós, amit az előbb átéltem. Nem én éreztem a fájdalmat, hanem anyám.
Azonosultam vele, a helyébe léptem anélkül, hogy akartam volna.
- Minden rendben van? –kérdezte aggódva
én pedig nagy levegőt vettem, hogy megnyugodjak.
- I…igen. Minden rendben. Csak…
- Csak átélted te is. Igen. Ez így lesz
végig, ezért ugrottam át az elejét, amennyire csak lehetett. De innentől kezdve
nem hagyhatok ki egyetlen részletet sem. Figyelj jól, mert a fájdalom majd
elnyom minden mást, de neked nem arra kell koncentrálnod. Nem szabad hagynod,
hogy magával ragadjanak az érzelmeim. Erősnek kell lenned.
- Nem mondtad, hogy ilyen lesz.
- Nem akartam, hogy meghátrálj.
- Azt sem tudtam, hogy ennyire rossz
volt neked. Sosem mesélted el hogyan is változtál át valójában.
- Most megtudsz mindent Bella. Mindent,
amit eddig eltitkoltam előled. Olyan titkokra is fény derül majd, amikre nem is
gondolnál soha. És ezeknek az emlékeknek a végén jön az én halálos ítéletem-
hajtotta le a fejét.
Az álla alá nyúltam és felemeltem a
fejét, hogy a szemébe tudjak nézni.
- Folytassuk- suttogtam, majd újra
lehunytam a szemem és vártam a következő csapást.
(Eric szemszöge)
Az ajtó előtt állva hallgattuk Sophie és
Bella beszélgetését. Mikor Sophie néhány órával ezelőtt bement Bellához, akkor
még csak mi ketten voltunk itt Elinával, de mostanra már itt van a teljes
Cullen klán, Paul és jó pár testőr is.
-Áááááá- üvöltött fel újra Bella, amitől
a szívem szakadt meg. Eli a mellkasomba temette az arcát és lassan eleredtek a
könnyei. Nem volt neki könnyű hallgatnia a barátnője szenvedését és nekem is
nehezemre esett nem berontani a szobába, de tudom, hogy hamarosan vége lesz. És
soha többet nem fogja bántani Bellát senki. Sophie azt mondta, hogy mindent
tudni fog és meg fog változni a viselkedése. Sőt, az is megeshet, hogy
kikapcsolja az érzéseit és nekünk kell majd visszahoznunk őt. És attól félek
nem fog menni.
Újabb üvöltés, majd hirtelen síri csend
lett. Csak Bella szapora lélegzetét lehetett hallani, semmi mást.
-Vége van? –nézett rám könyörgőn Eli és
nem tudtam mit mondhatnék neki. –Kérlek, mondd, hogy ennyi volt.
Azonban mielőtt bármit is mondhattam
volna meghallottam Sophie hangját.
-Bella, kicsim, mondj valamit. Könyörgöm
neked, ne nézz így rám. Üvölts, ordítozz velem, csak ne hallgass. Add ki
magadból- Sophie hangja csendes volt és jól hallatszott, hogy a sírás kerülgette.
- Azt akarom, hogy hagyd el a szobámat-
suttogta Bella én pedig lehunytam a szemem. Valami nagyon komolyat kellett
látnia, ha elutasítja az édesanyját.
- Kérlek.
- Azt mondtam menj ki. Nem akarlak
látni, nem akarok többet tudni, egyedül akarok lenni- a végén már kiabált és
sírni kezdett. Sophie felállt az ágyról és felénk sétált, vagyis az ajtó felé,
majd minden szó nélkül kinyitotta és kilépett rajta.
- Minden testőr azonnal menjen a
helyére, a Cullenek vonuljanak vissza a szobáik, amíg más utasítást nem kapnak.
Elina, Eric, maradjatok a közelben, nehogy baja essen. Carlisle, gyere velem-
adta i az utasítást és mindenki úgy tett, ahogy ő parancsolta. Azonban miután
mindenki elhagyta a folyosót, én nem bírtam tovább és minden kopogás nélkül
beléptem Bella szobájába, aki az ágyon ült felhúzott térdekkel és szemei
könnyben úsztak. Amilyen gyorsan csak tudtam mellé siettem, felmásztam az ágyra
és magamhoz húztam zokogó testét. Nem ellenkezett, nem lökött el magától, úgy
bújt hozzám, mint egy gyerek, akinek védelemre van szüksége. Hangosan zokogott,
szemeiből folytak a könnyek és úgy szorított magához, ahogy az ereje engedte.
Eli lassan sétált felénk, majd leült Bella másik oldalára és simogatni kezdte.
-Nem akarom őt látni soha többet.
Hagyta, hogy gyilkos legyek, gyermekkorom óta könyörtelen volt hozzám, mikor én
az életemnél is jobban szerettem. És képes volt hazudni nekem. Marco az. Ő akar
megölni, mert az anyám elvett tőle mindent, amit valaha neki adott. Mikor
megszülettem mindent elvett tőle.
- Miattad tette, hogy senki ne legyen
olyan erős, hogy végezni tudjon veled.
- De ez nem mentség. Ezért volt velem
Marco. Nem azért mert szeretett, hanem azért, hogy bosszút álljon anyámon és
végezzen velem. Tőlem akarta azt, amit anyám elvett tőle. A hatalmat. Minden
arról a kibaszott nagy hatalomról szól körülöttem. Marco-t elüldözte, sőt,
folyamatosan üldözte őt, amíg rá nem talált a vérfarkasokra és nem csatlakozott
hozzájuk. Az apámat megölte, mikor az
rájött mekkora szörnyeteg is ő valójában. Hát milyen ember ő valójában.
-Bella, igazságtalan vagy. Látnod
kellett, hogy az apádat az sem érdekelte, hogy te úton vagy, végezni akart
anyáddal, ezért halt meg. Marco pedig megérdemelte, amit kapott. Sophie csak
téged védett, ezt nem róhatod fel neki.
- Ő egy gyilkos- húzódott el tőlem.
- Te mit tettél volna, ha a szerelmed
végezni akar veled és a gyermekeddel csak azért, mert megtudta, hogy te vagy a
leghatalmasabb lény a földön és senki nem végezhet vele. Azt hitte ő a gonosz,
és hogy te sem leszel jobb, mint az édesanyád. Végezni akart mindkettőtökkel és ezt Sophie
nem hagyta. De szerette apádat. El nem engedhette, mert apád a halálát akarta,
anyádnak pedig nem volt még elég hatalma ahhoz, hogy megvédhesse magát egy
vérfarkastól.
- Egy vérfarkastól?
- Nem hagytad, hogy elmagyarázza igaz?
- Mit?
- Apád egy vérfarkas volt. Egymásba
szerettek anyáddal és akkor mondott le a bosszúról Sophie, mikor apádat
megismerte és megtudta a titkát. De apád az ellenségének tartotta. Ellene
fordult és Sophie-nak védekeznie kellett. Marco akkor már anyád mellett volt,
de akkor még élvezte a bizalmát. Marco viszont jó viszonyba került apáddal, aki
elvitte őt a farkasokhoz, így menekült meg a szerelmed anyádtól. Apádnak
köszönhetően. Úgyhogy amíg nem kapcsolod össze a dolgokat, addig ne ítélkezz.
Ettől félt anyád és most mégis bántottad őt. Azt mondtad nem fogod, most
viszont úgy megsebezted, hogy amíg él nem felejti el.
- Nem érdekel. Lehet, hogy csak engem
akart védeni, de akkor is hazudott. Hosszú évszázadokon keresztül hazudott. Azt
mondta apám egy ember volt, aki imádott minket és aki alig várta, hogy
megszülessek és meghalt, mielőtt megismerhetett volna. Aztán később mikor
boldog voltam elvette tőlem Marco-t és úgy állította be, mintha meghalt volna.
Közben pedig a fél világon át üldözte őt, hogy végezzen vele. Igazat kellett
volna mondania. Meg kellett volna mondania, hogy Marco átvert és sosem
szeretett igazán és csak a bosszú hajtotta. Elég lett volna, ha felnyitja a
szemem, ha ad egy kis okot a gyanúra és én magam derítettem volna ki mindent.
- Szerelmes voltál és nem hittél volna
senkinek.
- De igen. Hiszen az anyám volt.
- Nem hittél volna neki. Emlékezz, hogy
én ott voltam. Marco volt az életed Bella. Nekem is azt mondtad, hogy végre
érzel egy kis szeretetet, hogy van valaki, aki szeret téged, mert az anyád
szeretetét sosem érezted. Mondtam neked, hogy én szeretlek, de nem hitted el.
Azt mondtad Marco a mindened és ez igaz is volt. Hiszen utána ki is kapcsoltál
Bella. Nem tudtunk visszahozni téged. Sem én, sem Sophie, sem senki más. Akkor
csak te voltál. Sem bűntudat, sem fájdalom, sem szenvedést, sem öröm, sem
harag, sem gyűlölet. Semmi érzelem Bella. Carlisle hozott vissza. Emlékezz rá,
hogy ő hozott vissza. Ha most kikapcsolsz csak ő lesz, aki miatt visszajössz,
senki más. Nem lesz jobb semmivel, mert előbb utóbb szembe kell nézned a
fájdalommal. Bocsáss meg neki, mert ha
elmegy nem lesz rá több alkalmad. Szenvedni fogsz, ha meghal és nem tudtál neki
megbocsátani.
- Nem fog meghalni. Több élete van, mint
egy macskának- suttogta gúnyosan.
- Fejezd be és menj, kérj bocsánatot
tőle. Mondd el neki, mit érzel, beszéljetek meg mindent, és ha azután is úgy
érzed ő a hibás, akkor küld el. De biztos vagyok benne, hogy megérted majd.
- Nem akarom- suttogta megtörten.
- Jobb lesz Bella. Megnyugszol, ha
mindent megbeszéltek. Hidd el. Ismerünk már- suttogta Elina is, miközben még
mindig a hátát simogatta. –Te érezted ma mennyit szenvedett. Ne okozz neki még
több fájdalmat. Bocsáss meg neki. Még mielőtt késő nem lesz.
Bella bólintott, felváltva pillantott
ránk, majd lassan felállt, még egyszer visszanézett az ajtóból és kilépett a
szobából.
- Remélem mind a ketten megbocsátanak
egymásnak, mert ha nem Bella örökké bánni fogja- suttogta Elina, majd újra a
karjaimba vetette magát és együtt vártuk, hogy Bella visszatérjen és azt mondja
minden rendben.
2013. december 31., kedd
Boldog Új Évet!
Sziasztok!
Boldog Új Évet kívánok minden kedves olvasómnak. És remélem hogy a jövő év mindenkinek sokkal jobb és szebb lesz, mint ez az év volt. Én 2014-ben is itt leszek és szorgalmasan írogatom nektek a friss fejezeteket. Mindenkinek B.U.É.K................!!!!!!!!!!!!
Hope
2013. december 24., kedd
Kellemes Ünnepeket!
Sziasztok!
Pár mondat nem lenne elég arra, hogy megírjam mit is érzek most, így egyszerűen csak szeretném megköszönni nektek, hogy velem tartottatok ebben az évben is. Nagyon örülök neki, hogy annak idején a blog megnyitása mellett döntöttem. De az még boldogabbá tesz, hogy nem csak magamnak írok, hanem nektek. Köszönöm, hogy kitartottatok mellettem annak ellenére is, hogy rengetegszer hagytam úgy itt a blogot, hogy nem szóltam előre és nagyon sokszor életjelet sem adtam magamról. Szóval köszönöm mindenkinek. És ezúton szeretnének minden kedves olvasómnak Kellemes Karácsonyi Ünnepeket kívánni.
Hope
2013. november 30., szombat
16.fejezet-Egy új testőr
(Bella szemszöge)
Szörnyű volt végig nézni, ahogy
meghalnak a katonáink és én nem tudtam ellene tenni semmit. Teljesen tehetetlen
voltam. Mindössze arra volt erőm, hogy saját magunkat védjem és azt sem
teljesen, ugyanis miután az erőm elfogyott és magukra maradtak a katonáink,
minket is megtaláltak a farkasok. Az volt a szerencsénk, hogy még nem kelt fel
a hold, különben mind a hárman meghaltunk volna. És a félvér meg is halt. Az
életét adta értem, amit nem fogok elfelejteni soha. Épp egy farkassal
harcoltam, mikor összecsuklottak a lábaim, szinte minden erő kiszállt belőlem. Már
azt hittem meghalok, mikor valaki elém ugrott és a sajét testével védelmezett
engem. Paul és a félvér- nem tudom a nevét, ezért nevezem félvérnek- is a
segítségemre siettek és a nő gyorsabbnak bizonyult. Egyetlen csapással végzett
azzal a farkassal, akivel éppen harcolt, aztán elém ugrott, de a támadást már
nem tudta hárítani. A farkas megölte őt. Ezután Paul végzett azzal a
szörnyeteggel. Így maradtam én élve, miközben helyettem meghalt egy ártatlan. Ha
nem makacskodom, lehet, hogy az a nő még mindig élne. És nem csak ő. Bele se
merek gondolni, mennyi ártatlan halt ma meg.
-Királynőm, vissza kell mennünk. Hogy
érzi magát?- kérdezte Paul. Egy elhagyatott barlangban voltunk, ott bujkáltunk,
ugyanis időközben felkelt a hold és a farkasok is átváltoztak.
- Testileg úgy érzem megerősödtem, de lelkileg…
az a sok ártatlan élet- ráztam meg a fejem, hátha el tudom űzni a
gondolataimból azt a sok arcot. De hasztalan volt, mert mindig visszatértek.
- Királynőm…
- Tudom, mennünk kell- álltam fel a
szikláról, majd Paul-ba kapaszkodtam. –Teleportálni fogunk. Próbáltad már?
- Nem, de nem hiszem, hogy jó ötlet. Így
is elég kimerült.
- Pedig nincs más választásunk. Ha
kitesszük innen a lábunkat, azonnal meghalunk. Még csak az erdőig sem jutunk
el, nem hogy a kastélyig. Szóval vagy meghalunk vagy hajlandó vagy velem jönni.
Nincs több lehetőséged.
- Rendben- adta meg magát.
- És még egy dolog. Ha kettesben vagyunk
ne hívj királynődnek. Tulajdonképpen megmentetted az életemet és nekem teljesen
mindegy hogy kötelességből vagy más okból, de megtetted, így gyakorlatilag az
adósod vagyok. Szeretném, ha barátodként tekintenél rám.
- Nem tehetem királynőm. Ez nem helyes.
- Csak akkor, ha magunk közt vagyunk.
Nem kérem, hogy szegülj szembe anyám akaratával, de kérlek, ne magázz. A nevem
Bella. Utálom a „királynőm” megszólítást.
- Rendben van Bella- mosolygott rám.
- Köszönöm. És ne feledd, az adósod
vagyok. Kérhetsz tőlem bármit, megkapod. Persze csak ha teljesíthető a kérésed-
én is rámosolyogtam, majd felé nyújtottam a kezem, ő pedig elfogadta azt. Aztán
a kastélyra összpontosítottam, azon belül is a szobámra. Nem kellett sokat
várnunk, már ott is voltunk a szobámban.
- Sosem voltam még itt.
- Nem sokan jutnak el a szobámba.
- Ez a te szobád? –ámuldozott, majd
körbenézett.
- Igen. Miért?
- Sokkal nagyobb, mint a miénk. Szerintem 4-szer vagy 5-ször akkora, mint lent egy alagsori szoba a katonáknak.
- Szerintem ezzel te tisztában voltál.
- Mindig is tudtam, hogy másabbak a felső
emeletek, de hogy ennyire.
- Ez a szoba csak az enyém. Ide csak az
léphet be, akinek én megengedem- épp hogy befejeztem a mondatot az ajtó
kivágódott és Eric, valamint anyám aggódó tekintetével találtam szembe magam.
- Bella- sikított fel anyám, majd a
nyakamba vetette magát. –Annyira féltem, hogy bajod esett.
- Én meg miattatok aggódtam.
- Sokan voltunk. Ráadásul
keresztülhúztuk a számításaikat azzal, hogy te az erdőbe mentél, míg a bátyádék
a városban irtották ki őket. Így megakadályoztuk, hogy bevegyék a kastélyt. De
nem tudtam, hogy sikerrel jártatok-e. Nem érzékeltelek sehol és a katonák
többségét sem. Akik épségben visszaértek, nem tudtak rólad semmit. Annyira
aggódtunk.
- Paul miatt élek még. Ő és a másik
félvér mentett meg. Tényleg, hogy hívták? –fordultam Paul felé.
- Maria volt.
- Maria mentett meg. Harc közben
elvesztettem az uralmat a testem felett és majdnem meghaltam, de ő elém ugrott
és megmentett. Ő halt meg helyettem. Pedig nekem kellett volna.
- Ne mondd ezt. csak eg volt a sok közül. Ő pótolható. De te
nem. Belehaltam volna, ha neked bajod esik.
- Itt vagyok.
- Eric, fiam, vezesd le Paul-t a
többiekhez, hogy megvizsgálják fizikailag és mentálisan is. Tudnunk kell nem-e
történt valami, ami…
- Nem. Ő végig velem volt. Őt nm
harapták meg, nem irányítják. Én magam figyeltem és nem viselkedett furcsán.
- Akkor sem itt a helye.
- Anya- csattantam fel mérgesen. –Ő
mentette meg az életemet. Ha nincs ott velem, most én sem lennék itt. Nem
viselkedhetsz így vele. Inkább hálásnak kellene lenned. És azt akarom, hogy itt
maradjon. Hogy a testőröm legyen. Nem engedem vissza a katonák közé. Nem
engedem, hogy újra az életét kockáztassa.
- De ez a dolga- ellenkezett Eric is.
–Ezért teremtették.
- De engem nem érdekel. Őt akarom
testőrömnek- fújtattam mérgesen. Majd eszembe jutott a legutolsó érvem, ami
miatt biztosan beleegyezik a dologba. –Gondolj bele anya, egy állandó testőr,
akinek csak az a dolga, hogy engem figyeljen, hogy védelmezzen. Te is
nyugodtabb lennél, ha nem járkálnék egyfolytában egyedül. És Eric sem jöhet
mindig velem. Nincs igazam? –tettem fel a kérdést a legártatlanabb
tekintetemmel.
- Egy feltétellel- tette fel az ujját.
- Mi lenne az?
- Az, hogy nem lógsz meg előle és
egyedül nem mész sehova. Ha nem így lesz, visszamegy a katonák közé és újra azt
teszi, amire kiképezték.
- Rendben- mosolyogtam rá. –Megígérem.
- De most akkor is el kell mennie, mert
szeretnék veled beszélni. Elina drágám, kérlek adj Paul-nak egy új szobát
a többi testőré mellett.
- Természetesen. Paul, gyere velem- azzal
mind a ketten eltűntek és mögöttük becsukódott az ajtó. Nagyot sóhajtva
beszélni kezdtem.
- Van náluk egy boszorkány. Nagy
hatalommal. Képes volt egy olyan cellát létrehozni, amiben nem működik a mágia.
Semmilyen természetfeletti erő. Nem tudom ki a boszorkány és azt sem miért
segít nekik.
- Csak egyetlen ilyen boszorkány létezik
a világon. Csakis egy valaki képes
elvégezni egy ilyen bonyolult és erős varázslatot rajtunk kívül.
- Ki az?
- Azzal neked nem kell foglalkoznod.
Majd én megkeresem.
- Anya. Mondd el- szóltam rá mérgesen.
- Az a boszorkány… ő… ő Katheine
leszármazottja. A kiköpött mása a testvéremnek. Már találkoztam vele és
elengedtem. Soha nem bántam még annyira semmit, mint azt, hogy hagytam őt
elmenni.
- Nem mondtad, hogy vannak még leszármazottjai
a testvérednek. Főleg nem neki. Az alakváltókról tudtam, hiszen csak így
maradhatott fent a faj, de… de nem csak a testvéred volt egyedül boszorkány.
Azt hittem…
- Nem tudhatsz te sem mindent.
- De ez nem akármi anya. Ez egy nagyon
fontos tény.
- De ő tudta, hogy én ki vagyok. Hiszen
minden generáció ismerte a történetünket. És mind megesküdtek rá, hogy kiirtják
a vérfarkasokat és a vámpírokat. Ezért biztos vagyok benne, hogy nem
önszántából segít nekik. Van valami, amiért cserébe megtesz nekik mindent.
Valami, ami fontosabb a hűségnél.
- Egy családtag…
- Talán. Amint felkel a nap, megpróbálom
megtalálni őt. Egyelőre még csak mentálisan. Amint megtudom hol van érte
megyek. Meg fogom őt találni és visszahozom. Ha mégsem úgy alakulnak a dolgok,
ahogy én akarom, neked kell átvenned mindent. Neked kell befejezned azt, amit
én elkezdtem. Azt, amit anyámnak megígértem. Meg kell tenned Bella.
- Ha nem jössz vissza, abba belehalok
anya- suttogtam.
- Erős vagy Bella. Sokkal erősebb, mint
azt te gondolnád. De majd csak az után fogsz rájönni, ha én már nem leszek.
Mielőtt elmegyek mindent megtanítok neked, amit én tudok. Minden tudásomat
neked adom. Minden emlékemet megosztom veled, hogy tudd kit mikor és hol hol
találsz. Megtudod, kik azok, akik segítenek téged, hogy kik hátráltatnak, kikre
számíthatsz és még rengeteg mindent. Mielőtt elmegyek mindenre fény derül majd.
Nem lesz olyan, amit ne tudnál. Megígérem. De cserébe a szavadat akarom. Azt
akarom, hogy mondd ki Bella. Gyerünk.
- Nem megy- ráztam meg a fejem.
- Úgy tanítottalak, ahogy engem az anyám.
Mindig tisztában voltál vele, hogy egy napon meghalok. Tudtad, hogy eljön az a
pillanat. Lehet nem most lesz, de fel kell készülnünk a legrosszabbra is.
Márpedig Katherine utódja Lena nagyon erős. Gyermekkora óta gyakorolja a mágiát,
nem úgy mint én. Az én boszorkány tudásom sokkal kevesebb, mint az övé. És ha
bekerülök abba a cellába akkor a vérfarkasok ölnek meg. Nem lesz rá semmilyen
lehetőségem, hogy megvédjem magam. Sebezhető leszek. És ezt ki fogják használni.
- Belehalok, ha elvesztelek.
- Nem halsz bele. Ha fáj, engedd el.
Kapcsold ki. Eric vissza fog hozni. De mindaddig, amíg emberi vagy nem fogod
tudni megölni őt. Mert ismered azt, aki mindezek mögött áll.
- Ki ő?
- Mielőtt elmegyek elárulom neked. Nagyon meg fogsz lepődni. Hidd el nekem.
- Mielőtt elmegyek elárulom neked. Nagyon meg fogsz lepődni. Hidd el nekem.
- Miért én?
- Mert te az én lányom vagy. Egy valamit
ne feledj el soha. A véred. Az a megoldás mindenre. A véred menti majd meg az
életedet.
- Mit jelent ez?
- Idővel rá fogsz jönni. Nem mondhatom
el neked. Magadnak kell kitalálnod.
- Miért csinálod ezt velem? –suttogtam
megtörten.
- Nem én akartam. Ezt kaptam. Próbáltam
jó anyád lenni és tudom, hogy nem mindig sikerült, de nagyon szeretlek téged.
Te voltál a legjobb dolog az életemben és teljesen mindegy ki mit mond. Miután
én nem leszek, nagyon sok mindent megtudsz majd rólam és magadról is.
Olyanokat, amikért lehet, hogy örökre meggyűlölsz és elátkozol majd, de tudnod
kell, hogy nem számít, mert én szeretlek és szeretni foglak, amíg csak élek. És
mindent azért tettem, hogy neked jó legyen. Sajnálom, ha ezzel bántottalak
téged. Az volt a legutolsó, amit akartam, hogy te szenvedj. Te vagy nekem a
legfontosabb.
- Anya, miért mondod ezeket?
Megijesztesz!
- Csak szeretném, hogy ha mindent megtudsz
képes legyél megérteni mit miért tettem és talán egy napon képes leszel majd megbocsátani
is.
- Sophie, segíteni fogok neki.
Megígérem- szólt közbe Eric mielőtt bármit mondhattam volna, bár úgy éreztem
most nagyon nehezen akarnak jönni a szavak. –És nem hagyom, hogy meggyűlöljön
téged.
- El kell fogadnod az érzéseit fiam. Nem
tehetsz ellenük semmit.
- De nem fogom hagyni, hogy gyűlöljön
téged.
- Nincs semmi, ami miatt meggyűlölnélek.
Hiszen az édesanyám vagy. Bármit is tettél, nincs jogom ítélkezni feletted.
- Minden jogod meg van hozzá.
- Nem, nincs. Mindent miattam tettél.
- Ezt majd akkor mondd, ha már mindent
tudsz. Addig könnyen vagy. De akkor nem biztos, hogy képes leszel ilyen tiszta
fejjel gondolkozni. Hidd el- azzal elindult kifelé, de az ajtó előtt még megállt
és visszaszólt- Holnap kezdjük a kiképzésed Bella- nézett még hátra a válla
felett, majd elhagyta a szobámat. Utána nem sokkal Eric is kiment és én magamra
maradtam a gondolataimmal. Volt min gondolkoznom. Hiszen ötletem sem volt mire
gondolhatott anyám. Mit tett, ami miatt meggyűlölhetem? Ötletem sem volt rá.
Azonban nem lehettem sokáig egyedül,
mert nem sokkal Eric távozása után halk kopogásra kaptam fel a fejem és mielőtt
megszólalhattam volna az ajtó kinyílt és egy kócos fejet pillantottam meg.
Sziasztok!
Hát, ennyi lett volna. Na, mit szóltok hozzá? Hogy tetszett? Milyen volt?
A frissel kapcsolatban: Nem biztos, hogy jövőhéten tudok újat hozni, de igyekezni fogok.
Írjatok. Puszi Hope
2013. november 23., szombat
15.fejezet- Elkezdődött
Paul |
Sziasztok!
És itt a friss. Remélem nektek is annyira tetszeni fog, mint amekkora kedvvel én írtam nektek. Nem ígérek semmit, mert nem tudom mikor lesz időm újra írni, mert most teljesen el vagyok havazva. A november és a december kész katasztrófa lesz számomra, de remélem tudok majd időt szakítani az írásra és rátok is. Minden esetre annyit megígérhetek, hogy a történet folytatódni fog, de lehet lesznek hosszabb szünetek a fejik között, amikor majd nem tudok jelentkezni. Remélem megértetek. Amint tudok újra jelentkezem.
Puszi Hope
(Bella szemszöge)
A Cullen család minden tagja lent volt
Elina és Eric társaságában. Fogalmam nem volt róla mit keresnek még mindig itt.
Azt hittem, hogy elhagyják a kastélyt, mire én elkészülök és nem kell majd
magyarázkodnom nekik. De úgy látszik ők nem így gondolták. Na de se baj.
Teljesen mindegy ki mit gondol, én akkor is elmegyek ezzel a csoporttal és egy
jó pár vérfarkast a másvilágra küldök. Ez kell most nekem. Tömény gyilkosság,
erőszak és könyörtelenség. Nem hiányoznak most nekem a csöpögős érzelmek.
-Nagyon csinos vagy kicsim, de
megtudhatom hova készülsz? –tette fel a kérdést anya, de szinte biztos voltam
benne, hogy már régen tud a terveimről. Már csak azért is, mert Eric itt van. Egészen
biztos, hogy tájékoztatta őt a döntésemről.
- Természetesen. Harcolni megyek. Én
fogom vezetni a csapatot, akiket most küldesz ki.
- De az Eric dolga. Mindig ő megy velük.
- Meglehet, de én kértem, hogy
cseréljünk. Semmi kedvem a vásárláshoz. És nem akarok a városba se bemenni. Környezetváltozásra
van szükségem.
- Én viszont nem engedhetlek el. Az
egyetlen lányom vagy és nem fogom hagyni, hogy bajod essen.
- Tudok magamra vigyázni és akkor is
megyek, ha te nem akarod. Szükségem van erre az útra, hogy nyugodtan tudjam
kezelni a dolgokat. Jó ideje be vagyok ide zárva, így legalább valami hasznosat
csinálok, nem csak ülök a szobámban és nézek ki a fejemből. Jól tudod, hogy
mennyire szeretek harcolni. Akkor miért nem akarsz most elengedni? Elég képzett
vagyok. Hiszen te tanítottál. Te és Eric.
- De Eric szerint csak a dühödet akarod
levezetni- vetette ellen. De én már láttam, hogy nyert ügyem van. Sikerült
meggyőznöm.
- Ez nem igaz- csúnyán néztem az
említettre, aki megvonta a vállát majd átkarolta feleségét, mint aki nem tett
semmi rosszat.
- Én mondtam, hogy felesleges
próbálkoznod. Már eldöntötte, hogy ő vezeti a csapatot. És mivel ő a te lányod,
pont olyan makacs mint te. Ha egyszer a fejébe vesz valamit, azt az isten sem
veri ki onnan- morogta Eric és anyám szája sarkában is megjelent egy apró
mosoly.
- Pontosan- vigyorogtam rá anyámra. –Nem
lesz semmi baj. Nem először megyek egy ilyen útra. Nem tudom miért aggódtok
ennyire. Semmi bajom nem eshet. A testőrök is védenek és néha teljesen
elfelejtitek, hogy sokkal erősebb vagyok mindenkinél. Majdnem olyan erős, mint
te anya. Nem tudom miért féltesz, ha mindenkinél jobban tisztában vagy a
képességeimmel.
- Igaza van a bátyádnak. Pont olyan
csökönyös és makacs vagy, mint én.
- Valakire hasonlítanom kell, nem? Ha
már a vérszerinti apámat nem ismerhettem- erre a mondatomra anya elkomolyodott,
majd szomorú tekintettel csak ennyit mondott.
- Kérlek, nagyon vigyázz magadra. És ha
kell inkább hagyj ott mindent és mindenkit, csak te gyere haza. És ahogy Eric
mondta, ha három napon belül nem érkeztek vissza utánatok küldök egy csapatot.
- Rendben van. Amint tudok jelentkezek-
öleltem meg őket. Azonban mikor a Cullenekhez értem Carlisle nem tudta tovább
visszafogni magát.
- Nem hiszem el, hogy csak így
elengedik.
- Baja is eshet- csatlakozott hozzá
Edward- én pedig azonnal rákaptam a tekintetem.
- Megtennétek, hogy nem tesztek nekem
keresztbe? –Mi a fenéért szólnak bele a dolgaimba? Miért nem tudják elfogadni a
döntéseimet.
- Sajnálom Bella, de úgy érzem nem
szabad elmenned.
- Én pedig úgy érzem muszáj- szálltam
vitába Carlisle-val. –Ti csak csináljátok azt, amit Eric, Elina és anya mond és
nem lesz semmi baj. Néhány nap és én is visszajövök. Ez egy rutin feladat. Nem
értem mit aggodalmaskodtok.
- Fontos vagy nekünk Bella- lágyult el
Edward hangja, de nem engedhettem az érzelmeimnek. Hiszen ő maga mondta, hogy
már nem viszonozza az érzéseimet. Akkor miért kellene azt tennem, amit ő kér?
Miért ne lehetnék a magam ura? Mindig is azt tettem, amit akartam és ez ezután
sem fog változni.
- Nem annyira fontos, mint azt én
szeretném- csupán ennyi volt a válaszom, aztán újra anyám felé fordultam. –Hol gyülekezik
a csapat?
- Mind a hátsó ajtónál várnak minket. Várják,
hogy indulhassanak.
- Rendben. Akkor ne várakoztassuk őket tovább.
Eric, ti is indulhatnátok. És tudod mit beszéltünk- néztem bátyámra ő pedig
bólintott. Még egyszer megöleltem őt és a feleségét, majd elkaptam Carlisle-t
is, aztán mielőtt eszembe jutott volna elköszönni a többiektől is, anyámmal a
nyomomban a hátsó kijárat felé indultam. Tényleg szükségem van most erre az
útra. Ki kell tisztítanom a fejem és át kell gondolnom mindent. Meg kell
terveznem a jövőmet és ez nem fog menni, ha Edward folyton a nyakamon van.
Tudom, hogy nem rossz szándékból akar a közelemben lenni, de nekem ez akkor sem
jó. Nem tudok a közelében lenni úgy, hogy ő csupán a barátjának tekint, én
pedig sokkal erősebb érzéseket táplálok iránta. Muszáj valami megoldást
találnom erre a problémára, különben teljesen megbolondulok.
Amint leértünk, minden ott gyülekező
testőr és katona egy emberként fordult felénk. És mintha csak össze beszéltek
volna, egyszerre köszöntöttek minket.
-Úrnőm, királynőm- ezen elmosolyodtam,
de gyorsan rendeztem vonásaimat, mielőtt bárki láthatta volna az érzékeny
oldalamat. Ezek a testőrök vagy katonák sosem látták az érzelgős és
könyörületes oldalunkat. És ezután sem fogják. Anyám számára ők csak egyszerű
bábok, akiknek az élete semmit nem jelent neki.
- Most, hogy mind itt vagyunk
bejelentem, hogy a lányom kísér el titeket erre a harcra. Remélem nem kell
emlékeztetnem senkit, hogy neki nem eshet baja. Minden lehetséges módon
védelmeznetek kell őt. Akár az életetek árán is. Amint eléritek az erdőt
legyetek nagyon óvatosak. Ti vagytok a legjobbak, ezért vagytok most itt. Mind
tudjátok, hogy ma este telihold van. Pontosan tudjátok, hogy vérfarkasok ellen
harcoltok majd és ők a mai este a legerősebbek. Azt várom mindenkitől, hogy a
legjobb tudása szerint harcoljon. A lányom ismerteti a tervet, amint
megtaláltátok a táborukat. Addig nem tudunk biztosra semmit, míg nem látjátok
hol tanyáznak. Úgy engedelmeskedjetek a lányomnak, mint nekem. Úgy védjétek őt,
mint engem. Ennyi a parancsom.
- Igen úrnőm- hajtottak fejet anyám
akarata előtt. Majd az egyik óvatosan levette a csuklyáját és egyenesen anyám
felé lépkedett, majd két lépéssel előtte megállt és letérdelt. Nem nézett
anyámra. A földet bámulta miközben beszélt.
- Bocsásson meg úrnőm a kérdésért, de
miért nem Eric Úr kísér minket?
- Mert neki más dolga akadt. Talán nem
tetszik a vezetőtök? Valami problémád van a lányommal?
- Természetesen nem úrnőm. Ellenkezőleg.
Nagyon örülünk neki, hogy a királynő kísér minket, csupán nem ismerjük a
harcmodorát. A királynőt sosem láttuk harc közben. Ellenben az Úr velünk
gyakorolt, ő képzett ki minket.
Anyám már épp mondott volna valamit, de
megfogtam a kezét és bólintottam egyet, majd a vámpír elé léptem.
-Állj fel- parancsoltam neki, ő pedig
azonnal így tett. Most jobban szemügyre vehettem. Igazán helyes volt, magas,
barna haj bár a vörös szeme nem illett a képbe. Ez ellen majd tennem kell
valamit, de most megteszi. –Mi a neved?
- Paul vagyok. Szolgálatára.
- Nos Paul, ha még nem láttatok
harcolni, akkor majd most fogtok. Nagyon sok különbség nincs köztem és a bátyám
között. Engem is ő tanított harcolni, valamint az édesanyám. De mindent meg
tudtok időben.
- Rendben királynőm- bólintott.
- Paul- szólítottam meg, mielőtt
visszament volna a helyére. –Szeretném, ha végig mellettem maradnál. Lesz egy
pár megbeszélnivalónk. Legalábbis úgy érzem.
- Ahogy óhajtja.
- Nos anya, akkor mi indulunk. Időben
oda kell érnünk, hogy még telihold előtt megkezdhessük a támadást.
Nem törődve a többiekkel, magához húzott
és szorosan átölelt.
-Nagyon vigyázz magadra kicsim-
suttogta. –Ha bajod esik, azt nem élem túl.
- Nem lesz semmi baj anya. Idejében
visszajövünk.
- Jó utat- engedett el.
Magamra kaptam a köpenyem, felvettem a
csuklyámat és Paul mellé állva elindultam kifelé a kastélyból. Végig mentünk a
kerten, egyenesen az erdőbe, hogy még véletlenül se tűnjünk fel senkinek a
városban, majd amint a fák takartak minket vámpírsebességre kapcsoltam. Paul
végig mellettem futott, a többi katona pedig rendezett alakban végig a hátunk
mögött. Egy árva szót nem szólt senki és ez így volt jó. Figyelnünk kellett a
környezetünkre, figyelnünk kellett egymásra, mert egyetlen figyelmetlen
pillanat elég lenne, hogy ind itt haljunk meg. Nem tudhatjuk hol telepedtek le
a farkasok, nem tudjuk milyen közel jutottak a kastélyhoz. Szinte semmit nem
tudunk róluk és ez frusztráló.
Már jó ideje futottunk, mikor farkas
bűzt éreztem. Azonnal megálltam és a katonák is. Amilyen gyorsan csak tudtunk a
fák mellé álltunk és pedig körbevettem mindenkit a pajzsommal és a lehető
leggyorsabban próbáltam meg mindenkit láthatatlanná változtatni. De sajnos arra
már nem jutott időm, hogy az illatunkat is eltüntessem, így hamar megtaláltak
minket. De mivel a képességem működött, így nem láthattak minket. Két eléggé
magas, 30-as éveikben járó férfiak voltak. Testüket egyetlen nadrág takarta,
így jól láthatóak voltak a sebek a felső testükön.
-Mindenki maradjon nyugton. Senki nem
támad, csak ha én jelt adok- suttogtam, hogy a farkasok még véletlenül se halljanak
meg, majd az éppen ideérkezőkre összpontosítottam.
- Bűzlik tőlük az erdő. Nem tudjuk merre
lehetnek. De ezen a részen érezni a legerősebben őket. Szerencsére még nem
jutottak el a táborig.
- Járőrözzetek és öljetek meg mindenkit,
aki nem közénk való. Most nem hibázhatunk. A városban lévő társaink már ma
éjjel megkezdik a támadást és nekünk is oda kell érnünk időben. Amint feljön a
hold minden sokkal könnyebb lesz. Utána már nem kell majd bujkálnunk. De addig
is nem szabad hagynunk, hogy megtaláljanak minket.
- Itt valami nem stimmel. Minden nap
járőröznek ők is, de ilyen messzire még sosem jöttek el. Szerintem tudják, hogy
itt vagyunk.
- Honnan tudnák te idióta. A boszorkány
mindent elintézett. Nekünk annyi a dolgunk, hogy bevegyük a kastélyt. De nem ölhetünk meg senkit. Főként
nem Isabellát és az anyját.
- Rohadt nehéz lesz őket megfékezni
anélkül, hogy megölnénk őket. Hatalmasak. Mind a kettőnek olyan ereje van…
- Te idióta- vágta hátba a vezető azt a
másikat, aki kételkedett a tervükben. –Szerinted úgy jöttünk ide, hogy nem
terveztük meg semmit? Te vadbarom. Szerinted minek nekünk az a boszorkány?
Arra, hogy készítsen egy olyan cellát, ahol nem használható semmilyen természetfeletti
képesség. Na húzzál vissza járőrözni és jelezz, ha találtál valamit.
Azzal mind elvonultak, én pedig le
kellett, hogy üljek. Nem sok kellett, hogy most rögtön széttépjem mind a
kettőt. Sőt, nem sok hiányzott, hogy megkeressem mindet és porrá égessem az
összes bolhás dögöt. Csak egyszer találkozzam a nagybátyámmal. Csak egyszer
láthassam szemtől szembe azt az átkozottat, aki miatt nem lehet normális
életem. De biztos, hogy végzek vele. Nem fog érdekelni, hogy anyám testvére, de
biztos, hogy egy napon véget vetek ennek a pokolnak. És akkor örökre kihalnak
majd a földről ezek a mocskos szörnyetegek. Ha addig élek is, de mindet kiirtom
a földről.
- Minden rendben királynőm? –kérdezte Paul
és letérdelt mellém.
- Semmi nincs rendben. Otthon mindenki
veszélyben van. És hamarosan besötétedik és feljön a hold. Már nincs elég időnk
arra, hogy visszamenjünk és felkészüljünk egy ilyen támadásra.
- Akkor mit teszünk?
- Támadni fogunk. Ha itt volt a
vezetőjük, akkor nincs messze a tábor. Előbb végzünk azokkal, akik járőröznek,
aztán jöhet a tábor. Remélhetőleg Eric és a katonák végeznek a városban
lévőkkel. Azért mentek ki, hogy minden vérfarkassal végezzenek még telihold
előtt. Még ha ők nem is járnak sikerrel, remélhetőleg a várat nem tudják majd
bevenni. Nekünk kell nagyon észnél lennünk, mert ha a városban lévőknek nem
megy innen segítség, akkor a többiek otthon már megoldják.
- És hogyan végezzünk a járőrözőkkel
mielőtt értesítenék a többieket? –kérdezte az egyik katona, akiről fogalmam nem
volt kicsoda.
- Most azért nem vettek észre, mert a
pajzsom alatt mind láthatatlanok voltunk. És így is maradunk továbbra is. Én
itt maradok és megpróbálok mindenkit ilyen láthatatlan állapotban tartani, hogy
észrevétlenek maradjatok, de nem fog a végtelenségig menni. Sajnos nem tudok
egyszerre a mentális képességemre is figyelni és még harcolni is. Valakinek itt
kell maradnia mellettem, hogy ha erre is vannak akkor végezhessen velük. Mert
nekem nem fog menni. Majdnem minden erőmet elveszi majd a képességem. Ráadásul
állandóan figyelni foglak titeket és a körülöttetek lévőket. Tudni fogjátok
mikor szűnik meg a kapcsolat köztünk. És utána csak magatokra lesztek utalva. Gyorsan
kell haladnotok és minél többet megölni, amíg meg van ez az előnyünk. Három fős
csoportokban mentek.
- És hogyan fogjuk megvédeni önt ha
bajba kerül? Hogyan vigyázzunk magára?
- Sehogy. Most én óvlak titeket, amíg az
erőm engedi. Aztán csak magatokkal foglalkozzatok. Ha végeztetek velük a
folyónál találkozunk holnap ilyenkor. Ha nem vagyok ott menjetek a kastélyba.
És ez parancs.
- De királynőm.
- Azt mondtam ez az akaratom.
Szembeszállsz velem? – pattantam fel a helyemről és éreztem, ahogy a szemem
elsötétül, miközben szerencsétlent a fának nyomtam a nyakánál fogva.
- Értettem királynőm- nyögte ki, majd
elengedtem és a lehető legtávolabb húzódott tőlem.
- Most pedig látni akarom a hármas
csoportokat, aztán indulás- adtam ki az utasítást és minden úgy alakult, ahogy
terveztem. Szépen lassan minden hármas elindult, én pedig megpróbáltam őket
láthatatlan állapotban tartani, ami egyre nehezebb volt, ahogy távolodtak
tőlem. Emellett pedig még az egyes vezetők elméjére is rácsatlakoztam, hogy
tudjam mi folyik körülöttük. Paul mellettem maradt egy másik félvérrel együtt,
aki félig boszorkány, félig vámpír volt. Mi hárman együtt vártuk mikor jön el
az a pillanat, amikor már nem bírom tovább és a sorsára hagyok mindenkit.
Tudom, hogy ők csak katonák, pótolhatóak, de akkor sem akartam elveszíteni
senkit. Így megpróbálok kitartani addig, amíg csak lehet. És utána kezdődik
csak az igazi harc, amiben nagyon sokan fogunk meghalni. És amint ennek vége
megtudom mennyi katonát küldtem a halálba egyetlen döntésemmel. Tudni fogom
mennyi ártatlan lélek szárad a lelkemen.
2013. november 13., szerda
14.fejezet- Érzések
Sziasztok!
És megérkezett végre a Friss. Remélem ezzel a fejezettel sem okozok csalódást. Remélem tetszeni fog majd. Utólag bocsánatot kérek mindenkitől, amiért megint csak ennyit késtem, de nincs rá jobb indokom csak az, hogy az idő ellenem dolgozik.
De nem is untatlak titeket tovább. Jó olvasást kívánok mindenkinek.
Puszi Hope
Miért ilyen nehéz a szerelem? Miért kell, hogy ennyire fájjon?
(Bella szemszöge)
Csendben feküdtünk az ágyon összeölelkezve
és nem akartam elszakadni tőle soha. Hiszen egész eddigi életemben nem voltam
ennyire boldog, mint most, itt a karjai között. Azonban a boldogságomat
beárnyékolta a jövő gondolata.
-Ugye nem lesz vége soha?
- Soha- szorított magához még erősebben.
- Ne hazudj nekem Edwrad. Kérlek szépen.
Nagyon jól esik, hogy ezt mondod, de ne hazudj nekem- ültem fel és mélyen a
szemébe néztem.
- Én így érzem. Nem hazudtam.
- Akkor inkább ne válaszolj.
- Te kérdezted.
- Tudom- suttogtam és lehajtottam a fejem.
–De nem kellett volna válaszolnod, amíg nem tudod az érzéseid valódiak-e vagy
sem.
- Én biztos vagyok benne Bella- suttogta
és ő is felült, hogy az arca az enyémmel egy vonalban legyen. Hideg ujjait
pedig végighúzta ajkaimon.
- Hogy lehetsz biztos bennük, mikor
pontosan tudod Carlisle gondolataiból, hogy működik ez az egész kötelék dolog?
Annyira félek, hogy ez csak egy álom- bújtam hozzá újra. –Annyira félek, hogy
egyszer elhagysz, mert rájössz, hogy nem jelentek neked semmit. Hogy nem vagyok
olyan fontos neked, mint azt most képzeled.
- Ne gondolj ilyenekre kedvesem, kérlek.
- Pedig nem megy ki a fejemből Edward.
Engedtem neked és az érzéseimnek. Feladtam mindazt, amit elterveztem veled
kapcsolatban. Hagytam, hogy az érzéseim eluralkodjanak rajtam. Mellettem vagy
most is, pedig azt mondtam távol kell maradnod tőlem. Már most fizikai
fájdalmat okozna, ha el kellene válnom tőled. És mihez kezdek majd, ha nem
egészen két hét múlva kiürül a vérem a szervezetedből és te már nem fogsz így
érezni irántam? Hm? Hogyan fogom azt elviselni?
- Veled maradok akkor is, ha
megváltoznak az érzéseim Bella. Ígérem neked.
- Nem fogadom el ezt az ígéretet- toltam
el magamtól. –Ezt az egyet nem. Ha tényleg bekövetkezik az, amitől a legjobban
félek, akkor majd valahogy túl teszem magam rajta, de nem engedem, hogy velem
maradj szánalomból vagy egy ígéret miatt. Képtelen lennék úgy boldogan élni
melletted, hogy tudom te nem vagy az és csak az ígéreted miatt vagy velem. Úgy
nem, hogy tudom te már nem érzed ugyan azt, amit én. Önző vagyok, az igaz, de
veled szemben nem tudok az lenni. Inkább elengedlek és látlak másnak az
oldalán, minthogy mellettem legyél boldogtalanul. Ezt soha nem engedném meg
neked Edward. Ezt az egyet soha.
- Majd megbeszéljük ezt akkor, ha itt az
ideje. Most élvezzünk ki minden pillanatot.
- Igazad van.
- Persze hogy igazam van- dobott meg
azzal a szívdöglesztő féloldalas mosolyával, amitől még a lábaim is remegni
kezdenek. Még szerencse, hogy az ágyon fekszem és nem álok, mert lehet, hogy
összecsuklottak volna a lábaim. –Tudtad, hogy nagyon pesszimista vagy?
- Igen. De ennyi szenvedés után hogy ne
lennék az?
- Nagyon előre szaladtál. Mindig a
legrosszabbra gondolsz.
- Mert annál már csak jobb jöhet.
- Ez igaz. De egyáltalán nem biztos,
hogy az érzéseim változnak majd. Meglehet, hogy két hét múlva is így foglak
szeretni, sőt még jobban- újra szorosan ölelt magához és én is így tettem.
Igaza van. Még ha csak két hetem is van vele, akkor is ki kell élveznem minden
percet. Biztosan pokolian fog majd fájni, ha elhagy, de megéri, ha két hétig
boldog lehetek. Ha csak ennyi adatik nekünk és utána szenvedés vár, akkor is
élvezni fogom. Valahogy csak talpra állok, ha tényleg bekövetkezik az elválás.
Eddig is sikerült egyben maradnom, ezután is menni fog. Bízom magamban, hogy
sikerül majd összekaparnom magam, ha újra padlóra kerülök. Viszont ha Edwardnak
lesz igaza és mégsem változnak meg az érzései, akkor én lehetek a világon a
legboldogabb. Kockáztatnom kell. Itt semmi nem biztos.
2
héttel később…
(Edward szemszöge)
Néhány napja szakadt meg a kötelék
köztem és Bella között. Hogy ezt honnan tudom? Érzem. Már nem vonz annyira, már
nem olyan erős a védelmező ösztönöm, mikor vele vagyok, mint két héttel
ezelőtt. Fáj beismernem, de igaza volt. Mindent elrontottam a makacsságommal.
Bella nagyon kedves, nagyon aranyos lány, rendkívül gyönyörű, de nem hiszem,
hogy szerelmet éreznék iránta. Napok óta nem láttam. Egészen pontosan azóta,
hogy megszakadt a kötelék köztünk. És nem érzem, hogy túlzottan hiányozna.
Igen, megszoktam, hogy a nap nagy részében vele vagyok, de nem érzek rá
késztetést, hogy azonnal megkeressem. Hiányzik, hogy beszélgessünk, mert
rendkívül okos és figyelmes, de szerintem ez nem szerelem. Csak egyszerű
szeretet. Mint amit Alice iránt érzek. Vagy a családom iránt. Hogy is hihettem
azt, hogy szerelmes lehetek. Pont én. Egy lelketlen szörnyeteg.
-Nem vagy szörnyeteg Edward- jött az
édes hang az ajtóból, mire azonnal odakaptam a tekintetem. De meg is bántam,
mert összefacsarodott a halott szívem, mikor megláttam szomorú szemeit. Biztos
voltam benne, hogy végig hallotta a gondolataimat. Biztos, hogy mindent hallott
és nem csak az utolsó mondatomat.
- Bella- suttogtam. –Én… nagyon
sajnálom. De miért hallgatóztál?
- Te is ezt szoktad. Hallgatózol. Már akinél
tudsz- mosolygott rám, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. –Bejöhetek?
- Persze, gyere csak- ütögettem meg magam
mellett az ágyat.
- Nézd, én…- kezdtük egyszerre, amin jót
mosolyogtunk.
- Kezd te- kértem.
- Ahogy akarod. Nos, hallottalak, így
szerintem nagyon nincs miről beszélnünk. Ismerem a gondolataidat, az
érzéseidet. Többet tudok rólad, mint te magad.
- Nem is tudom, mit mondjak.
- Ne mondj semmit. A szemed mindent
elárul.
- Bella, én nagyon sajnálom. Elmondani
nem tudom mennyire.
- Túlélem- eresztett meg egy gyenge
mosolyt, de nem nézett rám. Megbántottam. Méghozzá nagyon mélyen. Most azért
fáj neki, mert én önző és makacs voltam.
- Nem így akartam. Én csak…
- Te csak hallgattál azokra a hangokra,
amik azt súgták, hogy szerelmes vagy. Nem tehetsz semmiről. Én voltam a buta.
Előre tudtam Edward. Mégis belementem. Senki mást nem hibáztathatok, csakis
magamat.
- Bella.
- Hagyjuk, kérlek.
- Veled maradok. Nem hagylak magadra-
kezem közé fogtam arcát, de ő elrántotta a fejét.
- Én nem akarom. Itt maradsz a
kastélyban a többiekkel együtt, amíg csak szükséges a biztonságotok érdekében,
de nem akarom, hogy mellettem legyél Edward. Úgy nem, ahogy eddig voltál.
- Megígértem, hogy nem hagylak el.
- Viszont nem fogadtam el az ígéreted.
És nem változtatok a döntésemen. Pont ezt akartam elkerülni az elején. Nekem
nem az ígéreted kell Edward, hanem a szerelmed. És ha nem tudod megadni nekem,
akkor inkább nem kell tőled semmi. Nem fogom eldobni a büszkeségem az érzéseim
miatt. Nem fogok magamhoz láncolni egy férfit, aki nem szeret. Pláne nem azért,
mert ígéretet tett. Megmondtam neked két héttel ezelőtt, hogy inkább szenvedek
mint hogy boldogtalan legyél Edward- felállt az ágyról.
- Bella. Olyan jó vagy. Nem mindenki
reagálna így, mint te.
- Miért? Ha sikítoznék és ordítoznék,
akkor megváltoznának az érzéseid? – nem gondolta komolyan a kérdést. Láttam a
szemében. Szenvedett. Miattam. Mert nem tudom viszonozni az érzéseit. Pedig
most annyira szeretném, ha én is éreznék iránta legalább egy kis szerelmet. De
nem megy. Szeretem őt, de nem szerelemmel.
- Nem. Pedig mindent megadnék, hogy
viszonozni tudjam azt, amit te érzel irántam.
- Van rá lehetőség, nem is egy, de sosem
tenném meg. Soha nem láncolnálak magamhoz. Ha szeretsz és mellettem akarsz
lenni az azért legyen, mert te így akarod. Nem bocsátanék meg magamnak, ha
elvenném a szabad akaratod. Soha- suttogta és szemei csillogni kezdtek. De nem
az örömtől, hanem a fájdalomtól. Egy pillanatra megengedte, hogy lássam a
szemében a fájdalmat, a szenvedést. De aztán becsukta szemeit és az ajtó felé
indult. –Egyszer te is megtalálod a boldogságot Edward. Nem vagy szörnyeteg
csak te gondolod így. Meg fogod találni azt a nőt, aki szeret téged és akit te
viszont szeretsz majd. És akkor ne engedd el. Ezt az egy ígéretet kérem tőled.
Hogy nem fogsz a saját boldogságod útjába állni. Ígérd meg, hogy ha rátalálsz a
szerelemre, nem hagyod elmenni. Ha megígéred, én is könnyebben túl leszek ezen
az egészen.
- Te vagy a legjobb dolog az életemben.
Te és a barátságod. Nekem ez mindennél többet jelent.
- Csak az a baj Edward, hogy én nem
tudok rád barátként nézni.
- Pedig annyira hiányoznak a
beszélgetéseink. Hiányzol te is.
- De nem úgy, ahogy én szeretném Edward.
Nem annyira, ahogy te hiányzol nekem. Most még biztosan nem tudok rád barátként
nézni. Egyszer talán, de nem mostanában. Majd ha én i találok valakit, aki
enyhít a fájdalmamon. Majd akkor én is őszinte barátságot fogok érezni irántad.
És ha így lesz megkereslek, mert egy barátra mindenkinek szüksége van.
- Megígéred?- kérdeztem, miközben
kisimítottam arcából a haját.
- Ha te is megígéred, amit az előbb
kértem.
- Megígérem.
- Nos, akkor én is- mosolygott rám, majd
lábujjhelyre állt és adott egy puszit az arcomra.
- Bella- kaptam utána és magamhoz
rántottam törékenynek tűnő testét. –Csak egy utolsó csókot. Kérlek- suttogtam,
miközben tekintetemet le nem vettem ajkairól. Nem tudom miért kértem ezt, de
nem is akartam most erre gondolni.
Bella nem mondott semmit. Már azt hittem
többé nem is szól hozzám vagy elküld a pokolba a kérésem miatt. De nem így
lett. Amilyen gyorsan csak lehetett átszelte a köztünk lévő aprócska távolságot
és ajkait utoljára az enyémekhez érintette. Gyengéden, fájdalmasan. Ez valóban
búcsú csók volt. Pontosan emlékszem a két héttel ezelőtti csókjainkra. Egyik
sem volt ilyen. Mindegyik édes volt, odaadó, de ez szomorú és fájdalmas. Aztán
hirtelen Bella már nem volt sehol. Ajkait nem éreztem az enyémeken, teste nem
feszült neki az enyémnek. Bella már nem volt ott. Nem volt a karjaim közt. Mintha
csak egy álom lett volna.
(Bella szemszöge)
Tudtam, hogy fájni fog. Tudtam és mégis
ezt választottam. De legalább van mire emlékeznem. Hiszen ez a két hét mesébe
illő volt. Annyi szeretetet és gyengédséget kaptam tőle, mint még soha,
egyetlen férfitől sem. De sajnos nem volt igaz. Az érzései, az ígéretei nem
voltak igazak. És még csak hazugsággal sem vádolhatom. Mert tudom, hogy azt
érezte. Abban az időben valóban szerelmet érzett irántam. Hiszen éreztem. De
csak a kötelék volt. Ismerem a mostani érzéseit is. Nem undorodik tőlem, sőt,
talán még tetszek is neki, de nem szerelmes. A szerelmét mintha elfújták volna.
Szeret, de csak barátként vagy testvérként. Nem érez irántam többet, mint a
húga vagy a nővére iránt.
Egyenesen a szobámba siettem. Nem akartam
beszélni senkivel. De ez a tervem nem jött be. Ugyanis Eric a szobámban volt.
Ott ült, az ágyamon. Sajnálkozó tekintettel.
-Ne merészelj sajnálni- sziszegtem neki.
–Ha csak ezért jöttél, akár mehetsz is. Nem vagyok kíváncsi a sajnálatra vagy
szánakozásra. Senkitől nem fogom elviselni. Nem vagyok halálos beteg, hogy
mindenki szemében a szánalmat lássam- keltem ki magamból. Eric lassan felállt
az ágyról és elsétált mellettem. Már azt hittem nyert ügyem van, mikor szorosan
magához húzott és a hajamat simogatta. Na itt szakadt el nálam az a bizonyos
cérna. Mert amint megéreztem karjait magam körül, kitört belőlem a sírás.
Arcomat a mellkasába temettem és úgy szorítottam magamhoz, mintha ő lenne az
egyetlen, aki enyhíteni tudja a szívemben tátongó ürességet.
- Bocsáss meg nekem, kérlek.
- Miért? –szipogtam. Nem tudom miért kér
bocsánatot. Nem ő tehet róla.
- Mert én biztattalak. Komolyan hittem
benne, hogy nem csak a kötelék miatt érez így Edward. Sőt, Sophie is így
érezte. Teljesen összezavarodtam. Azért mertelek biztatni, mert édesanyád
elárulta, hogy Edward érzései sokkal mélyebbek, mint azt bárki gondolná. Azt
hittem most minden jóra fordul körülötted, de tévedtem.
- Nem a te hibád volt. Én tudtam, hogy
mire vállalkozom. Előbb-utóbb sikerül kimásznom ebből a gödörből csak nagyon
mély. De ismersz. Marco-n is túltettem magam.
Ez is menni fog.
- De Marco halott. Abba bele kellett
törődnöd. Viszont Edward nagyon is életben van. És itt van melletted. Túl sok
lesz ez neked.
- Majd én segítek neki- libbent be az
ajtón Elina. –Mellesleg, ha legközelebb ilyen titkos beszélgetéseket
folytattok, legalább az ajtót csukjátok be. Tudjátok, vannak, akik szeretnek
hallgatózni.
- Kicsim, miért jöttél?- kérdezte Eric
szerelmétől, de engem még mindig nem engedett el. És szerencsére Eli sem volt
az a féltékeny típus, főleg nem rám. Hiszen jól tudta, hogy Eric-et apámként,
testvéremként szeretem és azt is tudta, hogy a férje is lánya vagy húgaként
tekint rám. Már az elején elfogadta, hogy a mi kapcsolatunk Ericcel sokkal mélyebb
mint bármelyik másik testvérpáré. Talán azért, mert nem csak a testvérem volt,
hanem az apám is.
- Alice és Rosalie vásárolni
szeretnének. Sophie pedig engedélyt adott rá. És tudni szeretném, hogy
valamelyikőtök elkísér-e minket? Ha nem, az sem gond csak gondoltam
megkérdezem.
- Én most biztosan nem- ráztam meg a
fejem. –Most beszéltem Edwarddal és nem lenne éppen a legjobb döntés, ha most a
közelében lennék. Inkább megyek és megkeresem anyát.
- Sophie éppen… Épp…
- Eli, mit csinál anya?- kérdeztem felhúzott
szemöldökkel és elengedte Eric-et. Már valamivel jobban voltam. Legalább nem
akart szétszakítani a fájdalom.
- Hadsereget szervez a vérfarkasok
ellen.
- Tessék? Minek?- morgott fel Eric és
engem is nagyon érdekelt miért szervezkedik anya.
- Túlságosan közel vannak. Sophie
óvintézkedéseket tesz az ügy érdekében.
- Miért nem szóltatok nekem is-
háborodott fel Eric és elindult volna kifelé, de elkaptam a karját és
visszarántottam magam mellé.
- Menj a feleségeddel. A városban is
lehetnek páran. Vigyetek testőröket. De a Cullenek ne tudjanak semmiről. Ha
lehet, feltűnés mentesen. Eric, kérlek, vigyázzatok rájuk.
- Sophie-val kell mennem. Nem óvhatom a
Cullenjeidet. Fontosabb dolgom is van mint őket pesztrálni.
- Csak tedd amire kértelek. A város
védelme sokkal fontosabb mint a hadsereg vezetése. A városból hamar eljutnak
ide. Én majd elmegyek a csapattal helyetted. Most még szükségem is van rá.
Kinyírok egy párat, aztán nyugodtabb leszek. Levezetem a feszültségem azokon a
dögökön. Te pedig vigyázhatsz a feleségedre. Legalább nem kell miatta aggódnod.
Tudom, hogy te sem tudsz koncentrálni ha nincs melletted.
- Nem, most majd miattad fogok aggódni.
Pontosan tudom milyen vagy, mikor dühből harcolsz. Akkor vagy a legsebezhetőbb.
Nem akarom, hogy bajod essen.
- Nem dühös vagyok, hanem iszonyatos
fájdalmat érzek, amely belülről akar szétszakítani. Valahogy ki kell adnom
magamból és erre most a harc a legalkalmasabb. Nagy különbség van a kettő
között Eric. De egy napon a fájdalom elmúlik.
- De te nem akarod, hogy elmúljon.
Ismerlek már, mióta megszülettél.
- Pontosan. Nem akarom, hogy elmúljon,
mert így legalább van valami, ami arra emlékeztet, hogy megpróbáltam. Hogy
boldog akartam lenni. És ez a fájdalom legközelebb emlékeztet majd arra, hogy
eszembe ne jusson még egyszer belemenni ekkora hülyeségbe.
- Bella.
- Csak óvd meg a várost, a feleséged és
tüntesd el a korcsokat a családunk közeléből. Legalábbis azokat, akik a
városban vannak. Ha te mész, fel tudod térképezni nagyjából mennyien vannak. Ma
este telihold van. Át fognak változni. Időben érjetek haza, aztán testőrökkel
együtt menj vissza és kutassatok át mindent. Eli te pedig maradj itt anyával és
a Cullenekkel. Sokkal biztonságosabb.
- Ilyenkor teljesen olyan vagy mint
Sophie.
- Csak hasonlítanom kell rá, ha a lánya
vagyok. Nem?
- De. De vigyázz magadra Bella. Kérlek
szépen.
- Tudod, hogy mindig vigyázok.
- Ha nem jössz vissza három napon belül,
utánad megyek. És figyelni foglak minden pillanatban.
- Csak koncentrálj a feladatodra és én
is a sajátomra. Három nap múlva pedig itthon leszek.
- Rendben- adott egy puszit az arcomra.
Eli is megölelt, majd kivonszolta férjét a szobámból. Üzentem anyámnak
gondolatban, hogy még ne engedje el a csoportot, amíg nem beszéltünk, aztán
mikor megígérte, hogy megvár, elmentem fürdeni. Egy gyors zuhany után előkaptam
a szekrényemből egy fekete farmert, aminek a comb része végig volt szaggatva,
egy vörös toppot és egy szintén fekete háromnegyedes dzskeit. Magamra kapkodtam
őket, aztán elővettem még egy fekete lapostalpú csizmát is. Még előszedtem a
fekete-vörös köppenyemet, hogy még véletlenül se hagyjam itthon. Most nem volt
kedvem az ékszerekhez. Hiszen csak azért öltöztem fel így, hogy ha áthaladunk a
városon ne köppenyben és melegítőben kelljen végig vonulnom. Amúgy már rég
felvettem volna egy melegítőt.
A hajamat összefogtam és lófarokba
kötöttem, majd amint végeztem elindultam anyám után, aki mint az várható volt,
az arénában készítette fel a harcosokat. Mély levegőt vettem, majd beléptem a
terembe, mire minden szem rám szegeződött. Olyanok is, akikről fogalmam nem
volt mit keresnek ott. Hiszen nekik nem itt kellene lenniük. Már régóta nem.
Bella ruhái a köpeny nélkül. |
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)